A suttogó erdő (novella)

 A novella még 2017. januárjában jelent meg a Bizzarium negyedik novelláskötetében, ami a "Tábortűz körül" címet viseli, de most megosztom itt is. :)

 

    Egyedül ülsz a szegényes tűzrakás mellett, ami vajmi kevés meleget ad. Fázol. Az apró lángok szeszélyesen ugrálnak, sisteregnek, és a füst, amit a parázs által rágott fahasáb ereget, feketébb még az éjszakánál is.
    Ág reccsen mögötted, és te megriadsz. Odakapod a fejed, és a szíved fájdalmasan dobban egyet.
    – Dale? – suttogod rekedt hangon. Félelem markolássza a torkodat, és fél kézzel elengeded a prémes köpenyt. A melletted heverő tőrért nyúlsz. Megnyugtató érzés, amikor a bőrrel bevont markolat a tenyeredbe simul.
    Felállsz és megfordulsz. Meredten bámulod a cserjést, de csak a szél mozgatja a leveleit.
    – Van ott valaki? – kérdezed gyanakodva, de a válasz ezúttal is elmaradt.
    Közelebb lépsz. Csak egyetlen lépést teszel, és aztán meg is megtorpansz. Megint ág reccsen, és megint mögötted.

    Megpördülsz, és ösztönösen magad elé kapod a fegyvert. Az ívelt pengén narancsvörös lángok táncolnak, ahogy remegő kézzel markolod.
    A válladról lecsúszik a súlyos köpeny, és tompán puffan a kiszáradt földön. Nem számít.
    Vársz, de semmi nem történik. Csak a szél motoszkál a lombokban, és csak a levelek zörögnek.
    Lassan megnyugszol. A légzésed lecsillapodik, és már kevésbé fáj, ahogy szíved a mellkasodat döngeti. Visszatelepszel a tűz mellé, és letörlöd a homlokodon kiütközött verítéket. De a fegyveredről nem feledkezel meg. Magad mellé teszed, hogy kéznél legyen, és vársz tovább. Hiába. Dale nem jön vissza.
    Már éjközép után járhat az idő, amikor felnézel a csillagokra. Mind a két hold fenn van az égen. A fekete ugyan nem sok fényt ad, de hűségesen kúszik ezüstös menyasszonya után, és te fáradtan dörzsölöd meg a halántékod. Tompa fájdalom lüktet a koponyádon belül.
    Felkelsz a lassan magába roskadó tűzrakás mellől, és kinyújtóztatod elgémberedett tagjaidat. Most már nagyon ideges vagy. Dale több mint egy órája ment el. Már régen vissza kellett volna érnie az őrjáratból. Lehet baja esett?
    Elhatározásra jutsz, és elindulsz utána, de a kezdeti magabiztosságod gyorsan fogyatkozik, ahogy mindjobban összetömörödik körülötted az éjszaka sötétje. A hideg szél felborzolja a hajad a tarkódnál, és te megborzongsz. Egy pillanatra megtorpansz és visszanézel az apró tűzrakásra. A lángnyelvek csalogatóan integetnek. Jobb lenne visszamenni, és várni tovább. Lehet, hogy Dale ledőlt egy fa mellett, és elaludt. Végülis elég sok sört bevedelt az este. Igen, elég valószínű, hogy lepihent valahol, és elnyomta az álom – döntöd el magadban. El is mosolyodsz megkönnyebbülten, de elhatározásod ellenében mégsem mozdulsz. Egy hang üti meg a füled. Vékony, síró hang. Alig több mint a szél suttogása.
    – Van ott valaki? – szólsz bele a sötétbe, és bizonytalanul elindulsz a hang irányába.
    Félrehajtod az arcod elől az ágakat és a lábad alatt az avar recseg, hiába igyekszel csendesen lopakodni. A lélegzésed is túl hangosnak érzed.
    Ahogy közelebb érsz, már ki tudod venni a hangot: valaki sír. Fojtottan, akadozó légvételekkel. Amikor a csizmád alatt egy ág júdás módján megreccsen, a zokogás elhallgat.
    – Ki van ott? – sikít fel a nő rémülten, és te kilépsz a fák közül. Barátságosan felemeled mind a két kezed, hogy lássa, nincs benne fegyver.
    – Sajnálom, ha megijesztettem… – mondod, de aztán elakad a szavad, amikor meglátod.
    A nő egy kisebb tisztás közepén térdel. Hófehér ruhája ezüstösnek hat a holdfényben, és vér szennyezi. Előtte egy test hever. Akárki is az, a feje a nő ölében nyugszik, és ő monoton egyhangúsággal simogatja a ruháján szétterülő tincseket.
    – Annyira sajnálom – néz rád a nő, és érzed, hogy a kimondott szavak reszketnek.
Közelebb lépsz.
    – Ki maga?  – kérdezed gyanakodva, de megint a torkodra forrnak a szavak.
    Ahogy a nő halkan felsikoltva hátrébb húzódik, az öléből lefordul a fej. Dale kiüresedett tekintete mered rád. Az arcán a vonások megfagytak, és látod, hogy a nyaka fel van tépve.
    – S… Sajnálom. Engem akart… megmenteni – nyögi ki a nő akadozva, miközben feláll.
Görnyedten, magát ölelve áll Dale fölött. A haja sötét hullámokban omlik a vállára. Olyan esetlennek tűnik, és amikor közelebb lépsz, ezúttal nem próbál menekülni, csak még összébb húzza magát.
    – Semmi baj – nyelsz egyet. Nem akarsz Dale tetemére nézni, de mégis megteszed.
Nem túl régóta ismered, de viszonylag kellemes útitárs volt, és a hullát látva hányinger önt el. A torkodat a gyomrodból felfelé tartó sav marja.
    Kinyújtod a kezed a nő felé és ő megfogja. A tenyere jéghideg és nyirkos, az ujjai remegnek. Átlép Dale teste felett, neked tántorodik. Ösztönösen magadhoz öleled, és érzed, hogy a karcsú test minden ízében reszket.
    – Semmi baj – nyögöd ki nehezen. A szavak súlyosak a szádban, mintha kövek lennének.
    A köpenyed lehúzod a válladról, és félig a nőre borítod. Még mindig Dale-t nézed. A mellkasát a nő uszálya teríti be, mintha csak takaró lenne, de a torkán a feltépett sebet nem rejti el.
    – De igenis van – suttogja a nő remegő hangon.
    Megmarkolja az inged, abba kapaszkodik. A légvételeit a nyakadnál érzed. Forróak.
    Szorosabban magadhoz karolod a nőt, és vonszolni kezded. Nem sokat segít neked. Botladozik, és teljes súlyával rád támaszkodik. Neked kell tartanod.
    Egyszer megakad a lába egy félig kiálló gyökérben, és térdre esik. Téged is magával ránt, és nem hajlandó felkelni. Megint sír, bár ezúttal csendesen.
    – Sajnálom – motyogja halkan.
    Féltérdre ereszkedsz előtte, és az arcához, az álla alá nyúlsz. Gyengéden kényszeríted csak, hogy rád nézzen, és amikor a tekintetek összetalálkozik, meglepve fedezed fel, hogy a szeme majdnem fekete. Mintha nem lenne pupillája. Lehet, hogy csak az íriszén ringatózó könnyek, az éjszaka játéka teszi.
    – Sajnálom – suttogja újra, és érzed, hogy a tenyeredbe hajtja a fejét. Egy könnycsepp végigfolyik a kezeden is. Forró.
    – Nem a… maga hibája – nyelsz egyet, de a szád így is száraz, és képtelen vagy levenni a szemed a nő szeméről. Megbabonáz a szépsége. És amikor kissé oldalt fordítja a fejét, apró csókot hagy a tenyeredben.
    Megborzongsz. Jóleső meleg szalad szét a testedben, és az ágyékod megmoccan.
    Nem érted, mi történik.
    A társad, akivel együtt indultál Artag városából, halott. A teteme a fákon túl fekszik, temetetlenül, és te mégis arra gondolsz, milyen puha lehet ennek a nőnek az ajka.
    Megköszörülöd a torkod, és kényszeríted magad, hogy felállj.
    – Jöjjön! – fogod meg a nő karját, és felsegíted.
    Ezúttal engedelmesen követ téged, bár a súlyát, ahogy a vállát karolod, neked is tartani kell. Az oldaladhoz simul, a teste még reszket.
    – A tűz mellett melegebb lesz, és talán biztonságosabb is – mondod csendesen. Leginkább csak magadnak.
    Már látod a fákon túl az apró tűzrakás fényét, hallod a lángok pattogását, a sercegést, ahogy a fahasábokat rágják.
    – Az a vadállat még itt ólálkodhat, de talán a fény távol tartja...
    – Vadállat – ismétli meg a nő kásás hangon. Félig talán nevetve. Megborzong, és szorosabban hozzád bújik. Az egyik karjával átöleli a derekad a köpeny alatt, ami mindkettőtöket beborít, és benned megint fellángol a forróság. A gerinced mentén apró, bizsergő érzés fut fel. Nem akarsz, mégis felsóhajtasz, és közelebb húzod magadhoz a karcsú testet. A kezed a válláról lentebb csúszik. A tenyered alatt már nem a ruha anyagát érzed, hanem élő, eleven bőr melegét, és a nő is felsóhajt, amikor megérinted. Felnéz rád, és te azokban a fekete szemekben a lángok fényét látod táncolni.
    – Üljön le! – ereszkedsz le vele együtt a tűz mellé.
    Lehúzod magadról a köpenyt, és a törékeny vállakra borítod. Tudatában vagy, hogy remeg a kezed, ahogy az álla alatt, esetlenül összekötöd a zsinórt.
    Felállnál, de a nő a kezed után kap. Az ujjai a csuklódra fonódnak.
    – Ne! – A hangja hiába halk, a rövid szó kiáltásnak tűnik. – Kérem, ne hagyjon magamra! – Feljebb veti a fejét, és esdekelve néz rád. Az arcán pír ég, lecsordul a nyakára is. A szorítása meglazul, az ujjai lecsúsznak a kezedről, és az ölébe hullanak. Hidegnek érzed a hiányukat.
    Visszatérdelsz a nő elé.
    – Nem akartam elmenni – mosolyodsz el, hiába tudod, hogy sem a hely, sem az idő nem ad okot az örömre. Te mégis örülsz, leginkább a nő közelségének. Hiszen gyönyörű, ezt nem tagadhatod. Érzed a testéből felszálló meleg illatát. Virágillat, amit gyorsan szétzavar a felkavarodó szél, és te közelebb hajolsz, hogy újra érezhesd.
    A nő felnyúl, és megérinti az arcod. Hallod a borosta sercegését, ahogy végighúzza a tenyerét az álladon. Gyengéden körberajzolja a régi heget. Puha, meleg érintése van, és a hangja, amikor felnevet, olyan, mintha a szél kacagna.
    Nyelsz egyet, de a torkodból a gombóc nem mozdul. A szíved fájdalmasan verdes, és nem tagadhatod meg a vágyat, amit a nő közelsége szít fel benned. Hiába próbálsz másfelé nézni, az a sötét szempár, és a benne lobogó tűz magánál tartja a tekinteted. Megbabonáz, elbűvöl. Megszédülsz, amikor a benne kavargó, fekete örvény megragad, és magával ránt, de nem számít. Az arcodon motoszkáló kézre simítod a sajátod, és ott tartod.

***

    A nő zihál. Az ajka félig elnyílva, nyálat csillan rajta. Lassan testhelyzetet vált: feltérdel, közelebb csúszik hozzád. Közelebb hajol, és a szája reszket, amikor a tiédhez ér.
    Ő felsóhajt, te felmordulsz a hirtelen beléd nyilalló vágytól, ami keresztülvágtat a testeden, mint egy megvadult ló.
    Összemarkolod a nő kezét, de képtelen vagy ellökni magadtól. A szádon matató, félszeg csók édes, és amikor a nő a nyelvét is végigsiklatja a tiéden, az öleden ismét megdobban a vágy. Forrón lüktet, fojtogat.
    Lehunyod a szemed, elereszted a kezét, és ő még közelebb húzódik. Az arcodat simogató érintés lehull a válladra, majd a nyakadra kúszik. Az ujjai a tarkódon matatnak. Kihúzzák a hajadat összefogó bőrszalagot, és szétfésülik a tincseket.
    Most már nem olyan félve, bizonytalanul csókol. Érzed a szenvedélyt ajka érintésében, főleg amikor finoman megharap. A nő formás melle a mellkasodnak nyomódik, és képtelen vagy megkülönböztetni a vad püfölést, hogy melyik a te, és melyik az ő szíve verése.
    A kezed a nő karcsú derekára téved, feljebb gyűröd a ruháját. Még nedves a vér rajta, és hirtelen megcsap az édeskés szag is, de mielőtt a gondolat után kaphatnál, az már el is illan. Elsodorja a nő közelsége, és az érzékbolygató virágillat, ami ismét az orrodba tolakszik.
    A nő ismét a szádba harap, és te felszisszensz az apró, gyorsan múló fájdalomtól, amit a csókja töröl el. Hozzád nyomja a csípőjét, és törleszkedve dörgölőzik, mint valami macska. Egyre megkeményedő ágyékodat izgatja a mozgása, és te újra felmordulsz. Még fentebb hajtod a ruhája redőit, a kezed alá siklik. Te is felsóhajtasz – vele együtt –, amikor végigsimítasz a fenekén, és a nő a válladba kapaszkodva megroskad. Vele együtt dőlsz el a hideg földön. Ő alul, te félig rajta. A fenekéről a kezed a combjára csúszik. Puha húsba markolsz, és a nő engedelmesen megemeli a lábát.
    Már nem csókol, és te ránézel. A tekintetébe – abba a sötét örvénybe – feledkezel, amiben mohó vágyat vélsz felfedezni.

***

    Egyedül ébredsz fel. A tűz a hamuba fulladt, a zsarát sem ég már. A reggel hideg és nyirkos.
    Hangokat hallasz, és ettől megéberedsz. Levetett ruháid közül előrántod a tőröd, és talpra ugrasz. Körbefordulsz, de a nőt sehol nem látod. A köpenyed is, amivel betakartad eltűnt.
    Megborzongsz, bár magad sem tudod, miért. A hideg teszi, vagy a nő testének hiánya?
    Gyorsan magadra kapod a ruháidat, és elindulsz a hangok irányába. Abba az irányba, ahol Dale teste is hever. Félve hajtod szét a bokrok leveleit, de nem lépsz ki a tisztásra. Embereket látsz a tetem mellett.     Egy férfit és egy nőt. Mindketten fegyvert viselnek maguknál.
    – Biztos vagy benne, hogy egy grazohn tette? – néz rá a férfi a nőre. Fiatal lány lehet még, bár ebből a távolságból nem tudod a korát pontosan megállapítani. Fehér köntöst visel, a kezében faragott botot tart.
    – Igen – bólint határozottan a nő, és megérinti a nyakában csüngő, súlyos lánc végén a medált.
Sol, a Napisten szimbóluma.
    – Egészen biztos. – A nő hangjából fenyegetés süt, és ettől kiver a víz.
    Erősebben markolod meg a vékony gallyat, és nem számít, hogy egy tüske a tenyeredbe fúródik. Alig érzed a fájdalmat. Kilépsz a napfényre.
    A férfi egyből a kardjáért kap, amikor meglát. Nem támad, de a tartása fenyegető.
    Gyorsan eldugod a tőröd, és felemeled a két kezed, hogy lássák, békés a szándékod.
    A nő téged néz. A feje félrehajtva, a tekintete nyugodt. Amikor közelebb érsz, látod, hogy valóban fiatal.
    – A maga… barátja. – Állítja, nem kérdezi, és a botja végét Dale kezéhez érinti.
    Nyelsz egyet, és bólintasz.
    – Azt mondta… egy grazohn  tette? – A szavak nehezen fordulnak meg a szádban, és a hangod rekedt. Nem mersz Dale arcára nézni.
    – Igen – feleli a nő csendesen.
    – Mi az a grazohn?
    – Emberbőrbe bújt szörny – köp ki oldalra a férfi, és undorodva elhúzza a száját. – Boszorka. Nősténydémon, ami csak két dolgot akar az embertől: életet, ami a táplálékuk, vagy, hogy gyermeket nemzenek nekik. Szörnyszülötteket, akik olyanok lesznek, mint ők – mondja a férfi, gondosan megrágva a szavakat, és te lehunyod a szemed.
Szédülsz. A füledben a véred zúg, és a fejedben a gondolatok összegabalyodnak. Próbálod felidézni a nő arcát, de nem megy. Csak egy elmosódott folt az emlékeidben.

Dragovida Krónikák I. – Sárkányvér

Prológus

 

– Megőrültél? – Khirov a négy lábát megvetve állta el Roynor útját, hogy a fészektestvére még csak véletlenül se hagyhassa el a kis erdőt, ahová ő hívta. Karmait a tegnapi eső által átáztatott, rohadt szagú avarba mélyesztette.

Még kölyökkorukban fedezték fel a sárkányfészektől távoli, eldugott völgyet. Versenyezni akartak – állandóan versengtek mindenben –, hogy ki képes messzebb jutni a levegőben. Hajnalban hagyták ott a fészket, az egyik szellőzőjáraton át kúsztak ki, hogy az őket őrző nőstényeket elkerüljék.

Aztán a szárnyukat kitárva vetődtek le a hegy északi oldalán, ami olyan magas volt, hogy nem lehetett lelátni az aljáig.

A kis völgyig bírták. Akkor már mindketten az erejük végét járták, inkább csak hagyták, hogy a szél vigye őket, elnehezült szárnyukat képtelenek lettek volna megmozdítani.

Fákat letarolva értek földet. Az a fa, amely megfékezte Khirov esését, a becsapódás erejétől félbetört, szerencséje volt, hogy nem sértette meg valamelyik ág a szárnya még puha és rugalmas bőrlebernyegét.

A törzs csonkját az eltelt kétszáz év alatt az időjárás majd a földig lekoptatta, a maradványait moha nőtte be, de Khirov még mindig pontosan emlékezett a helyre.

Nem messze tőle álltak most.

Már régen nem azok az ostoba kölykök voltak, akik kicselezték a fészket őrző nőstényeket. Azóta a Davon klán teljes jogú tagjaivá váltak, még ha jelenleg Roynor olyan ostobán viselkedett is, mintha kölyök lenne még mindig.

Khirov a két szárnyát széttárva meredt rá. Minden izma remegett a dühtől. Parázs égette a torkát, karmai alatt apró kavicsok csikorogtak. Ha Roynor megmozdul, kész lett volna rávetni magát, de a fészektestvére csak nyugodtan megrázta a fejét.

A fák lombján átszűrődő, kései napfény érintésére felszikráztak vörös pikkelyei.

– Te ezt nem érted…

– De nagyon is értem – sziszegte Khirov, majd fenyegetően felmordult, annyira képtelenség volt, amit hallott. – Meg akarod tagadni a klánod!

– Nem akarom – ingatta a fejét Roynor. Higgadt volt. Kettejük közül mindig ő volt a higgadtabb.

Khirov dobbantott egyet a mellső lábával, és a fészektestvére nyaka felé kapott, fogai a vastag, pikkelyes bőr előtt csattantak, bár egyelőre csak jelképesnek szánta a támadást. Kölyökkorukban ugyan sokszor mérték össze az erejüket, és kifejlett sárkányként is előszeretettel gyakoroltak együtt, de soha, egyikük sem fenyegette meg ilyen nyíltan a másikat. Testvérek közt ez nem szokás, még ha nem is a vér kötötte őket össze, csak a klán és a fészek. Khirov és Roynor két külön pártól született, de a két nőstény – ahogy az szokás volt – ugyanabba a fészekbe rakta le a tojásait. Így könnyebb volt megvédeni őket, a fiókákat, a ritka kincseket.

– Elhagyni akarod! Az majdnem ugyanaz. Akinek nincs klánja, az szabad préda. Bárki levadászhatja, és hidd el, az ellenségeink örömmel megtennék.

Roynor pofájára féloldalas mosoly kúszott, kivillantotta a fogait.

– A Lerindow klánra gondolsz.

– Te is tudod, hogy igen.

A Davon klán és a Lerindowok mindig is ellenségesen viselkedtek, folyamatos volt a harc a területekért, ami az emberek szaporasága miatt amúgy is egyre szűkebbé vált, de minden más sárkány is kapva-kapott volna az alkalmon, hogy meggyengítsen egy másik klánt.

– Nem érdekelnek a Lerindowok – jelentette ki Roynor.

Megdöbbentő egy kijelentés volt, Khirov egyből felkapta rá a fejét. Összehúzta a szemét.

– És a saját klánod? Én?

– Mondom: nem érted.

– Akkor magyarázd meg, miért! Miért?

Roynor nagyot sóhajtott, mire az egyik fa alacsonyra benyúló ágán a levelek megpörkölődtek.

– Megtörtént…

Khirov a szó hallatán elképedt.

– Úgy érted… – Megrázta magát. Tudta, hogy érti Roynor, felesleges lett volna szavakba kérni.

A sárkányok közt nem létezett szerelem. Ők az erejük miatt választottak párt, és könnyen túlléptek rajta, ha mást alkalmasabbnak találtak.

A klánokat mindig is az erő tartotta össze. Csak az erős maradhatott fenn, csak az erős élhetett túl.

Ritkán, nagyon ritkán mégis előfordult, hogy egy-egy sárkány vére dalra fakadt. Lehet, hogy sokkal régebbtől számolták az időt, mint az apróéletű emberi lények, lehet, hogy ők már a világok kezdetén is jelen voltak, lehet, hogy az egyetemes tudás, ami mindegyikükben ott rejtőzött, hatalmas, de még ők se tudták, hogy miért van ez. Miért van, hogy olykor dalra fakadt a vérük? Talán a mindenhol jelenlévő mágia akarta, hogy így legyen, talán valami más, ami még náluk is ősibb.

– Melyik klán? – rágta meg Khirov a kérdést, fogai alatt a szavakat megőrölte. Biztos volt benne, hogy nem egy Davon nőstény, akkor nem kellene elhagynia Roynornak a klánt.

Újabb sóhaj, egy levél lángra kapott, dacára annak, hogy az eső után jártak. A levél szélei felpöndörödtek, majd ahogy elégett, a kacs eleresztette.

Khirov megvárta, míg földet ér, addigra a parázs is kihunyt.

– A Lerindowok, igaz? – A mellkasában keményen dübörgött az indulat. Fogalma sem volt róla, hogy a klán mit fog kezdeni ezzel a helyzettel. Udan megtilthatná Roynornak, hogy elhagyja őket, de Roynor már döntött. Nem véletlenül voltak itt.

– Nézd, Roy…

– Egy ember az.

Khirov irtózva felmordult. Hátrahőkölt. Akármennyire hihetetlennek is tűnt, amit hallott, Roynor neki soha nem hazudott volna. Legalábbis régen nem, de most már semmiben sem volt biztos.

– Egy… ember? Egy ember, Roynor? – A gondolat viszolygással töltötte el. Képtelenség!

Voltak ugyan páran a sárkányok közt, akik az embereknek még az írmagját is eltörölték volna a világból, és ebben a nézetben a Davon klán mindig is az élen járt, de soha nem támadták meg őket. Túl nagy lett volna a veszteség, mindkét oldalon.

Az emberek szaporák voltak, és egyre többen lettek, ráadásul közöttük is voltak, akik mágiával bírtak. Ők nemesvérűnek nevezték magukat, de valójában csak szipolyok voltak. Az erejük elvett, mindent, amijük volt, a természettől lopták. Növényektől, állatoktól… sárkányoktól is. A nemesvérűek mágiája ki tudja, mit tett volna velük. Udan, Roynor nemzője és a Davon klán vezére hiába érvelt a háború mellett, a többi klán egyelőre féken tartotta.

Egyelőre…

– Felejtsd el azt az ember! – húzta be Khirov a szárnyát, és maga köré tekerte. A meleg ellenére hidegen rázta az indulat. – Felejtsd el, mást nem tudok tanácsolni. Ha Udan tudomást szerez róla, hogy egy ember miatt fordítasz hátat a klánodnak, háború lesz. Vérbe és tűzbe fogja borítani a világot.

Roynor viszont megrázta a fejét.

– Nem érted – ismételte meg önmagát, ezúttal már csak motyogva.

Khirovban a rossz érzés úgy áradt szét, mint a jég. Túl jól ismerte a fészektestvérét. Túl jól!

– Mit titkolsz még? – bődült el, és előre akart lendülni, hogy ezúttal tényleg elkapja Roynor nyakát. Vért akart fakasztani, a nyelve hegyén érezni a meleget, de valami visszahúzta.

Elképedve nézett le.

Mind a négy lába köré növények tekeredtek. Hosszú fűszálak, folyondár indája, hajlékony gyökerek, a bokrok ágai.

– Sajnálom, de muszáj volt – hátrált el tőle Roynor. Hadarva fűzte egymásba a szavakat. A körülöttük lévő fák Khirov felé dőltek, gallyaikkal feléje nyúltak, hiába rántotta meg az egyik lábát, a recsegve szétszakadó növények helyére újak kúsztak. – El kell engedned, mert abban a nemesvérű lányban van valami, ami…

Khirov a szóra döbbenten felcsuklott. A szája sarkából folyékony tűz csorgott lefelé, a talajra fröccsenve sisteregve csapott fel a gőz.

– Sajnálom! – lépett még egyet hátra Roynor. Aztán a szárnyát széttárva lendült fel a magasba. Nem érdekelte, hogy ágakat sodor magával, nyílként száguldott az ég felé.

Khirov pedig képtelen volt megmozdulni. A döbbenet, ami letaglózta, nagyobb erővel szögezte le, mint a testére csavarodó növények.

 

Első Fejezet

 

Amyel mozdulatlanul ül a kényelmetlen széken, ujjai a könyv során siklanak. Bár a szemével követi a betűket, a látása homályos. A törvényeket fejből idézi:

– Az embervér gyenge. – Nyel egyet, mielőtt folytatja. – A mágia nem keveredhet.

Apja az elsők között tanította meg neki a dragovida törvényeket. Se írni, se olvasni nem tudott még, de minden este a törvényekkel feküdt, és reggel az volt az első, hogy fel kellett őket mondania.

Igazából annyiszor elismételte már, hogy a kezdeti gyűlölete kikopott. Az apja mindig olyan szenvtelenül ejtette ki, hogy az “embervér gyenge”, mintha semmit nem jelentene, de ő nem lord Cedrik. Nem dragovida, csak… egy félvér. Akinek léteznie sem lenne szabad.

Amyel pislog párat, de a látása nem tisztul ki. A tintával felrótt sorok szétfolynak, kígyók módjára tekeregnek a megsárgult, fényesre kopott papíron.

A becsukott ajtón túl, a folyosón léptek közelednek. Halkan csusszannak.

Amyel becsukja a könyvet. Lopva az ágy felé pillant. Apja kérte, hogy fennhangon olvasson neki, a törvénykönyvet is ő maga választotta, mégis úgy tűnik, hogy elaludt. Lord Cedrik szeme csukva van. Két keze összekulcsolva az álláig felhúzott takarón, egyenletesen lélegzik.

A szolgáló, Hugar csendesen kopog be.

Amyel felkel, a széke nyikkan egyet. Térdéről a pokróc a földre hull. Némi por lebben fel. Csendszagú por.

Amyel az asztalra teszi a könyvet, távol a gyertya megolvadt faggyútócsájától, és az ajtóhoz siet. Hidegebb, sötétebb levegő tódul be a szűk folyosóról, ahogy kinyitja, felzavarja a szobában megrekedt állottat. Hiába van nyitva az apró ablak spalettája, a ki-be járó szellő sem zavarhatja ki a tapétás falakra tapadt száraz, beteg szagot.

– Kész a vacsora, kisasszony – közli halk hangon, lehajtott fejjel Hugar. Kopasz tonzúráján, amelyet az idő alakított, megcsúszik a gyertya fénye.

Mióta Amyel az eszét tudja, az idős férfi és a neje itt szolgál. Keveset beszélnek, mindig tisztelettudóak. Még vele is. Bár Amyelnek fogalma sincsen, hogy tudják-e, lord Cedrik… nos hogy túlföldi.

Az elmúlt napokban viszont Hugar és Szavin is elhalkult. Lábujjhegyen közlekednek a ház folyosóin, apja szobáját – hacsak tehetik – elkerülik.

– Nem érkezett senki? – préseli ki Amyel az összeszorított fogai között.

– Nem, kisasszony.

Warren nagyúrnak – vagy ha mást küld maga helyett, annak – meg kellett volna már érkeznie, apja hetekkel ezelőtt értesítette, hogy nem fognak tudni elindulni, mint ahogy tervezték.

A gondolatra lüktetni kezd Amyel mellkasában a rettegés. Talán útközben történt valami?

– Kisasszony? – Hugar kivár. Arcán az eddigi semleges kifejezés megolvad, a ráncai elmélyünek, ahogy bizonytalanul elmosolyodik. Mondani akar még valamit, de Amyel int, hogy távozhat. Nincs szüksége senki részvétére. – Igenis… kisasszony – motyogja a férfi. Gyorsan újra lehajtja a fejét, és kiaraszol a gyertya remegő fényköréből. Amikor elnyeli a folyosó sötétje, Amyel újra bezárja az ajtót.

– Nem fog jönni – krákog fel ekkor az apja.

Amyel megdermedve markolja tovább a cirádás, fekete fémkilincset. Azt hitte, az apja alszik. Lord Cedrik még dragovida mércével is öreg, amennyire Amyel tudja, már Warren nagyúr apját is szolgálta. Rémisztő a tény, hogy az utóbbi pár hétben mintha több tíz évet korosodott volna. A betegség gyorsan, túl gyorsan verte le, senki nem számított rá. Ő legalábbis biztosan nem. Apja haja megritkult, tincsekben hullott ki, az arcbőre megereszkedett, kinyúlt, mint a kelt tészta.

Az elmúlt napokban már annyira legyengült, hogy az ágyból sem volt képes kikelni.

Amyel azóta nem hagyta magára.

Ahogy megfordul, hideg költözik a szívébe. A levegő megsűrűsödik körülötte. Apja éjjeliszekrényének a fiókjára mered, ahol lord Cedrik az apró, ln’dori varázsholmit őrzi. Néha, amikor beosont apja szobájába, előszedte és kicsomagolta a finom bársonyból. Bár a nyele nagyon régen letört, a kristályból csiszolt domború korongon nem keletkezett soha karcolás.

Amyel szerette az ujjbegyével cirógatni. Végigkövetni az ezüstből megmunkált keret indáit, a borostyánleveleket, és a levelekre karcolt aprócska jeleket, amelyekkel a hozzá értők mágiával itatták át. Apja ódzkodott használni, érthető módon, de Amyelnek nem voltak fenntartásai. Talán mert félvér volt, őt a nemesmágia nem szipolyozta ki, érzett ugyan valami különös bizsergést, ha kézbe vette az apró tárgyat, de az nem volt kellemetlen. Sőt. Hasonló volt ahhoz, mint mikor varázsolt, bár mégsem olyan. Sokszor kívánta ezekben a lopott percekben, bárcsak meglátná a kristályban Warren nagyurat, ugyanakkor félt is tőle, hogy mit mondana a dragovida, ha lord Cedrik helyet ő fogadná. A klán nagyurával Amyel csak és akkor beszélhetett, amikor a nagyúr úgy kívánta.

– Mi az, hogy nem fog jönni? – Amyel nem akarja, hogy vádlónak érződjenek a szavak, de képtelen nyugodt hangot megütni. Valami belülről fojtogatja.

– Warren nagyúr nem fog jönni – ismétli meg az apja, és erőtlenül megpaskolja maga mellett az ágyat.

Amyel visszamegy hozzá, és a takaró csücskét óvatosan félretolva leereszkedik a halkan megnyikorduló matracra. Két kezét az ölébe ejti, ujjaival elkezdi morzsolgatni a köntöse  anyagát. Azt figyeli.

– Miért nem? – A kérdés csak úgy kibukik belőle, pedig más helyzetben biztosan nem merné kiejteni. A kíváncsiság nem bűn, de lord Cedrik hamar elveszítette a türelmét a kérdések súlya alatt, ezért Amyel megtanulta maga megkeresni a válaszokat a számtalan könyv valamelyikében. – Azt mondtad, hetekkel ezelőtt értesítetted, hogy az állapotod… – Nem bírja kimondani a tényt.

Apja ekkor simítja meg a kezét. Az érintése száraz és érdes, mint a törékenyre aszott pergamen.

Amyel a göbös ujjakhoz kap.

Az apjára pillant, de mintha a halál arcába nézne. A férfi csontjairól minden hús lefogyott, szeme beesett az üregébe, halántékán felritkult a haj.

Amyel fuldoklik a torkába csorgó keserűségtől. Hiába tudja, hogy minden élet múlandó, attól még nem lesz könnyebb elviselni.

– Szeretnék adni neked valamit – húzza el lord Cedrik a kezét.

Amyel ökölbe zárja az ujjait, körmeit a tenyere bőrébe mélyeszti, úgy figyeli apját, ahogy a hálóruhája zsinórjaiért nyúl. Remegő ujjaival nehezen boldogul, de Amyel képtelen megmozdulni. Csak meredten bámulja, ahogy lord Cedrik elővonja a vékonyszemű láncra fűzött shireát.

A fekete, lapos karika két oldalán lévő klánszimbólumokon megtörik a gyertya fénye, a vésetek elnyelik azt.

Lord Cedrik kioldja a kapcsot.

Amyel az alsó ajkába mélyeszti a fogait. Semmit nem ért. Egy sárkányúr soha – soha! – nem válik meg a shireájától. Az olyan, mintha a lényétől fosztanák meg.

– Vedd el! – nyújtja oda lord Cedrik. Nem tűr ellentmondást a hangja.

Amyel mégse moccan.

A láncon megforduló shireát nézi. A számtalan jelet, amelyet az Őrzők véstek bele a megkövesedett pikkelydarabba. Apja sárkánya, Shaan rengeteg életet leélt már. Amyel szája kiszárad. A shirea nem csak a dragovida klánt jelképezi, vagy a sárkányúr helyét a klánon belül, hanem magát a sárkányt is. Az emberként leélt életeket. Ősidők óta.

– De…

– Azt mondtam, vedd el!

– Nem! – Amyel arca egyből átforrósodik a kirohanásra. Általában nem szokása ellenkezni lord Cedrikkel, de egy dragovida shireáját elvenni szentségtörés. Kislányként szeretett ugyan barbálni vele, kegynek érezte, ha apja hagyta, hogy megérintse, de nem emlékezett olyanra, hogy a férfi bármikor is levette volna nyakából a láncot. Önként egyetlen sárkányúr se venné le!

– Amyel… – sóhajt fel lord Cedrik.

– Sajnálom, de magyarázd el, hogy miért! Miért nem jön Warren nagyúr? Amikor lebetegedtél, és kiderült, hogy nem fogunk tudni elindulni, azt mondtad, az lesz a legjobb, ha értesíted, és majd ő eldönti a továbbiakat, de most azt mondod, nem is szóltál neki?

Amyel kivár. Válaszra vár. Tudatában van, hogy remeg a keze, hiába markolja a köntösét. Legszívesebben felpattanna, a lába zsibong a rákényszerített mozdulatlanságtól.

– Nem, nem szóltam neki – feleli nyugodtan lord Cedrik. Apróra aszott szája mosolyra húzódik. Amyel kezéért nyúl, meg akarja fogni, mint az imént, de Amyel elrántja.

– Miért?

Apja nagy levegőt vesz.

– Mert azt akarom, hogy te szabadíts fel!

Amyel arcából kifut minden meleg. Fájdalom szorul össze a mellkasában.

Hitetlenül mered rá az apjára, és bár a száját kinyitja, csak egy apró nyögés szakad fel a torkából. A döbbenettől képtelen megszólalni.

Ezt ő nem teheti! És nem is képes rá!