Tülekedés kezdődik amikor a buszsofőr megint kinyitja az
ajtót elszakadok Ágitól pedig az előbb még mellettem állt a keze szorosan az
enyém mellett markolta a rudat és az odakint szemetelő esőtől átnedvesedett
kabátujja horzsolta a bőröm egy magas terjedelmes pasas keveredik mellém ahogy
próbálja irdatlan hasát behúzni és elengedni a háta mögött egy nénit a gurulós
szatyrával engem prímán odaprésel az egyik üléshez dühösen fújtatok és a
lélegzetem apró cseppekben ül ki a meggypiros sál kötött szálaira a buszon
nincs fűtés pedig odakint mínuszokat dönget a hőmérséklet bakker ilyen az én
formám próbálok aprókat lélegezni és nem tudomást venni a pasas átható szagáról
ami leginkább a savanyú káposztára emlékeztet hányinger kerülget amikor egy
bocsánatot vet elém inkább meg sem kísérelem hárítani valami bárgyú mosollyal
még ha megerőltetném magam sem menne remegő kézzel markolom az ülés támláját és
a homlokom az egyik rúd hideg fémjének nyomom érzem rajta azt a jellegzetes
fémes szagot de hiába még az sem tudja elnyomni a pasas izzadságának szagát
megint meglök lehunyom a szemem és a busz újra meglódul alattam majdnem
elveszítem az egyensúlyom elátkozom magamban a percet amikor felszálltunk
Ágival erre a nyűves buszra és megfogadom magamban máskor inkább felkelek
hamarabb talán a korábbi járaton nincs ilyen tömegnyomor
2017. október 13., péntek
Fabyen: Gyermekek, nyulak és döntések
A kórházfolyosó csendes. Éjszaka van. A
nővérpult felett ketyegő óra szerint már éjfél is elmúlt. Távolabbról hallom az
éjszakás takarítónő motoszkálását. A felmosószer éles fertőtlenítőszagán túl
egy parfüm lenyomatát érzem. Egyből megéberedek tőle. Ismerem az illatot, a
márka mégsem jut az eszembe. Klári használta ugyanezt.
Felkelek a kényelmetlen fotelból,
kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Kizavarom a gondolataim közül Klári
emlékét. Most már elmondhatom, hogy könnyen megy.
A tévére csak egy futó pillantást vetek. A
szilveszteri kabaré ismétlése még mindig tart, de nem túl érdekes, ezért is
aludhattam be rajta. Annuskát sehol nem látom. Biztosan valamelyik kórteremben
van, a betegeket ellenőrzi. Elindulok, hogy megkeressem, de pár lépés után
megtorpanok. Ismét megérint az édeskés parfümillat, és ezúttal már a fojtott
sírást is hallom. Odasietek a tizenkettes kórteremhez, óvatosan beljebb hajtom
a résnyire nyitott ajtót. Csak az ágy fölé szerelt kislámpa ég az egyágyas
szobában, és a néma gépek monitorai. A parfümillat erősebben érződik.
Panka mozdulatlanul fekszik a takaró
alatt, mellkasa a lélegeztetőgép ritmusára emelkedik-süllyed. A kislány már
tizedik napja kómában van. Egy autós gázolta el, miközben a zebrán akart
áthajtani a biciklijével. Az anyja éjjel és nappal egyaránt mellette van. Nem
vesz észre. Lehajtott fejjel, félig törökülésben gubbaszt az ágyhoz húzott
fotelben, és csendesen sír. Az ölében Panka szétnyitott naplója hever. Az
ápolóktól tudom, hogy minden nap azt olvassa, hol hangosan, hol csak magának.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)