Előre szólok, Legdrágább Nyájas Olvasó (bocsánat, Lady Whistledown szavait nem lehetett kihagyni 😃), hogy most egy hosszú mesét fogok mondani, úgyhogy mindenki csak saját felelősségre kezdjen bele!
Vagy talán jobb lesz, ha nem is egyben tolom az orrotok elé. ;)
Szóval kezdeném ott, hogy anno, amikor a méhecske és a virág… Na jó, talán ugorjunk, mert a végén még a posztomat is befóliázzák.
Könyvek: egészen kiskoromtól szerettem a könyveket és a világokat, amiket magukban rejtettek, de igazából soha se gondoltam bele, hogy milyen lenne, ha a könyvek többek lennének holmi passziónál.
Jó, bevallom: írogattam is, fióknak, fanficet (I LOVE Resident Evil!!!).
Később pedig, amikor megismerkedtem a szerepjátékkal, már a kalandjainkat vittem papírra, sőt, odáig merészkedtem, hogy a játékostársaimnak meg is mutattam. Akik aztán jól felbiztattak, hogy ez mennyire jó, miért nem küldöd be kiadónak?
Tényleg? Olyat is lehet?
Nosza, ezen felbuzdulva bújni kezdtem az internetet, és ráakadtam az Aranymosás pályázatra.
Be is küldtem nagy merészen az egyik regényem.
Sőt! Szent meggyőződésem volt: én vagyok az a zseni, aki eddig a fiókban bujkált, és majd most jól megnyerek mindent.
Aztán jött a nagy koppanás: már a pályázat első körében kirostáltak.
Viszont… Az egyik szerkesztő (aki nem mellesleg író is), valamelyik poszt alatt rámutatott a lényegre: Az írás ugyanúgy tanulható, mint bármelyik szakma.
Na ezen felbuzdulva egyből jelentkeztem is egy íróiskolába, és igen, rá kellett jönnöm: én eddig azt se tudtam, hogy létezik olyan: központozás.
Most tegye fel a kezét az, aki az első regénye írásakor már tudta, mi fán terem ez! (meg a narratív távolság, meg a pleonazmus, meg a… meg a…)
Egyik tanfolyamot faltam a másik után, ámultam és bámultam, hogy én eddig tényleg valahol a fiók mélyének legsötétebb zugában rekedtem, mert ez itt egy egész világ! Egy egész, színes, szagos világ!
Folytatás következik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése