Csak egy szó (novella)

Ez sem mostani novellám, és már a karácsony is elmúlt, de a novella nem is kifejezetten a karácsonyról szól, hanem a megbocsátásról, ami pedig mindig és örökké aktuális. :)

A novellában egy dal is említésre kerül: Iron&Wine - Passing afternoon (https://www.youtube.com/watch?v=xg_Xxcv5VLs). Tulajdonképpen ez a dal ihlette a novellát. :)

 

 

 

Priscilla felemelte a tekintetét a kis sminktükörről.

– Ugye, nem dolgozni megy be, kisasszony? Mégiscsak szenteste van!

– De – csattintotta össze Priscilla a púderes dobozkát. – Vagy maga szerint miért kértem, hogy a Swerton irodaházhoz vigyen? – érintette meg a nyelve hegyével a friss rúzst a száján.

Tekintete összeakadt a taxiséval a visszapillantó tükörben, és Priscilla látta a zavart sofőrje arcán. A férfi nyakán vörhenyes pír kúszott fel, és a füle lángba borult a skótkockás barett alatt.

– Értem… – motyogta maga elé, majd elkapta a pillantását a tükörről.

Priscilla kényelmesen keresztbe rakta a lábát, és végigsimított a selyemfinomságú harisnyán, ami úgy takarta be, mintha egy második réteg bőr lenne. Egyikük sem erőltette a további társalgást.

A taxi némileg lelassult, ahogy a forgalom is. Priscilla a mellettük elhaladó épületeket nézte. A megolvadt hó szutykos cseppekben verődött fel a taxi kerekeiről.

A kocsi ismét meglódult, és az első sarkon lefordult a főútról, majd az egyik parkolóba bekanyarodva megállt.

Priscilla felnézett a jobb oldalon tornyosuló épületre. A betonból, és üvegből emelt irodaház homlokzatán aranybarna betűk hirdették a nevet: Swerton.

– Megérkeztünk, kisasszony – fordult félig hátra a sofőr. – Tizenhét dollár lesz.

A taxi mellé egy hajléktalan lépett, ujjatlan kesztyűbe bújtatott kezét az autó ablakának nyomta.

– Liliann? – A csavargó szájából pára lebbent elő. – Bocsáss meg, Liliann!

Priscilla elfintorodott.

– Tartsa meg a visszajárót! – nyújtott előre egy húszast, majd megragadt a kilincset, és résnyire kinyitotta az ajtót, de a hajléktalan a nyilvánvaló szándék ellenére sem tágított a taxi mellől.

– Megbocsátana? – emelte meg a hangját Priscilla. Az ablak üvegén keresztül felnézett a csavargóra. Idős férfi volt, jóval túl az ötvenes évein. Fehér, egyenetlenre vágott szakálla megsárgult a szája körül, csupasz nyakán lebernyegként lógott a bőr.

Továbbra sem mozdult, ezért Priscilla undorodó mordulással nagyot taszított az ajtón. Az éle telibe találta a hajléktalant, mire a férfi hátratántorodott. Hiába tett egy esetlen mozdulatot a karjával, nem tudta megtartani az egyensúlyát a jeges járdán, elvágódott.

A taxi sofőrje kipattant az autóból, és a hajléktalanhoz sietett.

– Mégis mit képzel, kisasszony? – vonta kérdőre a kiszálló Priscillát, de a lány – akárcsak a többi, tovasiető gyalogos – nem törődött a járdán mozdulatlanul fekvő hajléktalannal.

– Az ő hibája – vonta meg a vállát, majd kényeskedve megigazította kabátja prémgallérját. – Miért nem állt félre?

A taxisofőr homlokráncolva guggolt le a csavargó mellé, és megrázta a vállát, ám a férfi szeme csukva maradt, mellkasa pedig ritmustalanul emelkedett-süllyedt a szakadt, elmocskolódott felöltő alatt.

– Hívni kellene egy mentőt! – húzta elő a mobiltelefonját a kardigánja zsebéből a taxis.

Priscilla éles hangon felnevetett.

– Ugyan már! Biztosan csak szimulál. Idekint hideg van, nyilván így akarja elérni, hogy valami meleg helyre kerüljön!

– Mert neki is joga van egy kis meleghez! – nézett fel rá felháborodottan a sofőr.

– Akkor menjen el délre! – kerülte ki a hajléktalant Priscilla, és elindult az irodaház széles ajtaja felé. A taxis rekedt hangja pár lépés után érte utol:

– Nem hagyhatja itt csak így!

– Miért nem? – pördült vissza Priscilla, és csinos, Prada cipőjével indulatosan toppantott egyet. Kezdett elfogyni a türelme, és a hideg egyre feljebb kúszott a lábszárán.

– Hiszen eszméletlen!

– És? – Priscilla fintorogva figyelte, ahogy a férfi beüti a számokat a telefonba, majd a füléhez emeli a készüléket. Pergő hangon hadarta el, hogy mentőt kér a Swerton irodaház elé, a pontos címet is megadta.

Tekintete eközben végig a lányon függött, és Priscilla tisztán látta benne a kimondatlan dühöt. Megvárta, hogy a férfi befejezze a hívást, csak utána szólalt meg:

– További szép napot!

– A maga felelőssége is!

– Frászt!

A taxis elvörösödött mérgében, de nem tágított.

– Hívhatom a rendőröket is! – közölte vészjósló hangon.

Priscilla megkövülten nézte a férfit, és hiába a haragja, korábbi határozottsága, nem mert mozdulni. Sofőrje pillantásából látta, hogy tényleg megtenné, amivel fenyegette. Lassan dideregni kezdett, miközben a mentőt várták.

A kocsi hamar megérkezett, a hajléktalant hordágyra rakták. Priscilla tanácstalanul nézett a taxisra, elbocsátást remélt, de a férfi melléje lépett, és megragadta a könyökét.

– A maga felelőssége! – sziszegte halkan, hogy egyedül a lány hallja.

Priscilla égő arccal fordult el tőle, aztán a tekintete megakadt a hajléktalanon, miközben a hordágyat a mentőbe csúsztatták.

– Liliann! – motyogta a férfi. Csak egy röpke másodpercre nyitotta ki a szemét. Pillantása zaklatottan, szinte rettegve cikázott, egészen addig, míg meg nem látta a lányt. Akkor elmosolyodott, és visszazuhant az öntudatlanságba.

– Kisasszony? – nézett le az egyik mentőtiszt Priscillára. A kezét nyújtotta.

A taxis gyengéd erőszakkal feltolta Priscillát, és ő nem tiltakozott.

***

A mentőautó belsejének erős fertőtlenítőszaga sem nyomhatta el a hajléktalan ruhájából áradó bűzt, ami csak még jobban felerősödött, amikor az orvos végigvágta a felöltőt és az alatta viselt, lyukacsos, kinyúlt pulóvert.

Priscilla fintorogva fordult el, és a szája elé vonta a kabátja gallérját szegélyező prémbundát. Halványan még lehetett rajta érezni a Chanel parfüm lenyomatát.

– A vérnyomás rendben, bár a pulzusa szaporább a kelleténél – dünnyögte a mentőtiszt, de Priscilla nem figyelt rá. Az oldalsó ablakon hízó párát nézte, és remegett. Még mindig az a pillanat reszketett benne, amikor a hajléktalan magához tért, a tekintete találkozott az övével, és azon a néven szólította: Liliann.

Valami megérintette akkor. Talán a fájdalom, ami a csavargó szemének mélyén ült. Utoljára a saját apja szemében látott hasonlót, amikor a férfi azért könyörgött, hogy bocsásson meg neki, de ő képtelen volt rá.

A mentőautó nagyot zökkent, felrázva Priscillát a kábulatából. A Brookwood Hospital sürgősségi bejáratánál álltak meg, és a kocsi sofőrje kipattant, hogy kinyissa a raktér ajtaját is. A hajléktalant leemelték, aztán az egyik mentős Priscillát is lesegítette, de többet nem törődtek vele. A lány a kabátjába kapaszkodva sietett utánuk.

Bosszankodva verte le a cipőjére tapadt havat, amikor átlépett a fotocellás ajtón. Szinte azonnal megrohanta a sürgősségi osztály légköre. Kiabálás, rohanó léptek dübörgése, valahol a távolban éles csipogás hallatszott. És az a szag… Priscilla megszédült, amikor felismerte a fertőtlenítő szúrós szagával elkeveredő vér fémes, bomló édességét.

– Ki a beteg? – lépett a hordágy mellé egy középkorú doktornő.

– Ismeretlen férfi. Eszméletlenül találtuk.

Az orvosnő a száját harapdálva, az orra hegyére letolt szemüveg felett futotta át a mentőtiszt kezéből kikapott kórlapot, közben pattogó hangon utasításokat adott, de Priscilla nem sokat értett belőle. Kábán figyelte a nő szája felett mocorgó anyajegyet.

– Próbálják megtudni a nevét, és ha sikerült, nézzenek utána, hogy van-e bármi nyoma a rendszerben! – hajította a hajléktalan lábához a kórlapot, majd elfordult. Elindult a nővérpult felé, a tolószékeket, járóbetegeket kerülgetve.

– Ennyi? – szegődött a nyomába Priscilla. – Dr. Cameron – pillantott le a nő köpenyének mellzsebére.

Az orvos futólag végigmérte Priscillát.

– Ennyi. Mit akar még?

– Hiszen meg sem vizsgálta rendesen!

– Rokona talán? A lánya? – vonta fel dr. Cameron gondosan kihúzott szemöldökét. Most először csillant meg némi érdeklődés a tekintetében.

– Nem! Dehogy – vágta rá Priscilla felháborodva.

– Akkor miért érdekli? – Dr. Cameron arca teljesen közömbös volt, szeme alatt karikák sötétlettek. Nyilván nem ez volt a műszakja eleje, és a falak mellé állított, műanyag székeken várakozó betegek számából ítélve nem is a vége.

– Én… – Priscilla a homlokát ráncolva kereste magában a választ, de az nem létezett.

Az orvosnő felsóhajtott, majd a bejárati ajtó felé intett a fejével.

– Menjen haza! Karácsony van. Csak várja valaki.

***

Priscilla a folyosó egyik magányos székében ülve nézte az üvegfal előtt ácsorgó, csoffadt fenyőfát. Kókadt ágait csillogó gömbök húzták, törzse köré – hogy elrejtsék csupaszságát – aranyszínű boát tekertek. A villódzó égők a Christmas Carol-t ismételgették, de a géphangú nyekergésből Priscilla csak pár, elszökött foszlányt csípett el. Az ablaküveg megsokszorozva verte vissza a színes égők fényét. Odakint már megint havazott, a kövér pelyhek kavarogtak a szélben.

Az emberek száma megcsappant valamelyest, bár Priscilla sejtette, hogy itt sose fogynak el teljesen a páciensek.

– Tudja, ki az a Liliann?

Priscilla felpillantott dr. Cameronra. A nő megfésülködhetett, mert fakóbarna haja szoros kontyba tekerve pihent a tarkóján, az arca viszont ugyanolyan nyúzottnak tűnt, mint korábban. Némi érdeklődéssel figyelte Priscillát szemüvege lencséjén keresztül.

– Nem. Fogalmam sincs. – Ő is hallotta, hogy a hajléktalan – mióta csak magához tért – minden embertől, aki elhaladt a folyosó végébe száműzött ágya mellett, megkérdezte, nem látták-e Lilliannt.

– Akkor mit keres még itt?

Priscilla elfintorodva rázta le a csuklójára az óráját, és a számlapra pillantott. Délután öt óra volt. Már majdnem egy órája vesztegette az idejét a kórházban.

– Csak… kíváncsi voltam – állt fel. – De igaza van, ideje mennem.

– Kíváncsi? – Dr. Cameron hangjában él bújt meg, miközben már-már bántóan fürkészte a lány arcát.

Priscilla zavartan félrefordította a tekintetét. Sejtette, hogy az orvos vár valamiféle magyarázatot, amit azonban ő sem ismert.

– Az a hajléktalan… Engem hívott Liliann-nek.

– Értem. És? Ha nem tudja, kicsoda, mit számít?

Priscilla megrázta a fejét.

– Kiderítettek bármit a múltjából? – tért ki a válasz elől.

– Igen. Pár éve előrehaladott agydaganatot diagnosztizáltak nála. Inoperábilis. Kezelni lehetne, bár az csak a tünetek helyi kezelésére szolgálna.

Priscilla visszanézett a doktornőre, de dr. Cameron arca tökéletesen érzelemmentes volt, mintha nem is lenne több egy maszknál.

– Fájdalmai vannak?

– Minden bizonnyal. Ennek ellenére visszautasította a fájdalomcsillapítót.

– Visszautasította – ismételte meg Priscilla motyogva.

– Igen. Többet nem tehetek. A kezelés drága, és – fintorodott el dr. Cameron – nincs betegbiztosítása.

– Akkor most mi lesz vele?

– Pár óráig még bent tartjuk. Kap meleg ételt, és kerítünk neki ruhát a raktárból. Többet nem tehetünk. Ez nem hajléktalanszálló vagy jótékonysági otthon.

Priscilla megdermedt. Dühítette a doktornő megemelt hangja, és a kemény, elutasító tónus benne. A taxis szavai csendültek fel a gondolataiban, aztán egy másik, régebbi, megfakult emlék villant benne… Ahogy az apja arra kéri, bocsásson meg neki. Priscilla arca lángba borult, megragadta a távozni készülő orvos köpenyét.

– Kifizetem. A… mai napot. Éjszakát. De tartsa bent! – bukott ki Priscillából.

– Miért tenné?

Priscilla habozott. Egy újabb kérdés, amire nem tudott választ adni. A szíve fájdalmasan zakatolt.

– Én… Csak csinálja! Nekem van betegbiztosításom.

Dr. Cameron arckifejezése megváltozott. Az engesztelhetetlen közöny fellazult valamelyest.

– Rendben. A nővér elintézi a papírmunkát.

– Köszönöm.

– De… beszéljen vele! – intett az orvos a folyosó vége felé.

Priscilla elfintorodott.

– Minek?

– Mert egyfolytában magát hívja.

– Liliannt hívja! – hangsúlyozta ki Priscilla. – Nem engem.

– Ő azt hiszi, maga az.

– De…

– Beszéljen vele! – vágott Priscilla szavába a doktornő. – Karácsony van. Ha már kifizeti, hogy bent tartsam, akkor ezt is megteheti. Neki szerintem többet fog érni, mint a pénze.

***

Priscilla óvatosan közelítette meg az ágyat, de amikor a hajléktalan feléje fordult, megtorpant. Még öt lépés választotta el őket.

– Liliann! – ragyogott fel az öreg arca. A másodperc törtrésze alatt éveket fiatalodott. Addigi görnyedt tartása elillant, kihúzta magát ültében. Mintha még pár ránca is kisimult volna, amikor elmosolyodott.

Kapkodó mozdulatokkal oldalra simogatta nedves haját. Az ápolók csak nemrégiben fürdethették le.

– Gyere ide! – nyújtotta ki a férfi a kezét, Priscilla azonban megrázta a fejét.

– Nem Liliann-nek hívnak.

– Ó. – A hajléktalan mosolya lehervadt. Gyanakodva szemlélte Priscilla arcvonásait. – Biztosan nem? – kérdezte reménykedve.

– Sajnálom – lépett közelebb Priscilla, és az ágyhoz húzott egy széket. – A nevem Priscilla de Marko.

– Priscilla?

– Igen.

Az öreg a szemét forgatva ízlelgette a nevet.

– Szép név.

– Köszönöm – ült le Priscilla.

– De… mit keres itt, kisasszony? Már ne sértődjön meg, de én a lányomat várom. Liliannt. És maga nem ő. És nem is ápoló – mérte végig a férfi a lány öltözetét.

Priscilla akaratlanul is elmosolyodott.

– Nem. Nem vagyok ápoló.

– Akkor mit keres itt?

Priscilla elbizonytalanodott.

– Én… csak azt hittem, szívesen beszélgetne. Mondjuk… a lányáról?

– Ó. Liliann! – derült fel megint a férfi arca. – Örülök, hogy eljöttél. Olyan régen beszéltünk. Szerintem anyád is nemsokára hazaér. Hogy meg fog lepődni, hogy itt talál!

Priscilla értetlenül nézte a hajléktalant, aztán egy lemondó sóhajjal bólintott.

Az öreg átszellemült arccal félretolta maga elől a tálcát, a félig elfogyasztott vacsorával együtt, és lelökte a combjára a takarót. Alatta tiszta, ropogósra keményített, kórházi köntöst viselt.

– Milyen szép karácsony lesz ez! Olyan régóta nem töltöttük együtt az ünnepeket. Igaz, Liliann, drágám?

Priscilla nem válaszolt, de nem is kellett. Az idős férfi folytatta, tovább szőve a képzeletében játszódó történetet. Priscilla beleszédült, ahogy hallgatta. „Öt éve már, hogy az ünnepeket munkával töltöm” – futott át az agyán a keserű gondolat.

Elfordította a pillantását a hajléktalanról, és észrevette a kórlapot, ami az ágy végébe akasztva pihent. Érte nyúlt.

– Albert Gibbson – olvasta fel a nevet félhangosan.

– Igen, kisasszony. Így hívnak.

Priscilla felnézett az öregre, aki mosolyogva figyelte.

– Önt pedig Priscillának. Megjegyeztem ám ezt szép nevet – kacsintott rá.

Priscilla kényszeredetten elmosolyodott.

– Köszönöm.

– Mondtam már, hogy mennyire hasonlít a lányomra? Liliann-nek hívják.

– Már mondta.

Albert kurtán bólintott, és bár a szája tovább mosolygott, a szemébe fájdalom költözött.

– Meghalt – suttogta maga elé.

– Tessék?

– Meghalt – ismételte meg Albert, aztán a feje a mellkasára bicsaklott. Zihálni kezdett. – Az… én hibám. Meghalt!

Priscilla tanácstalanul, szánakozva figyelte. Nem tudta, mit kellene tennie, vagy mondania. Percek teltek el, mire a hajléktalan légzése lecsillapodott. Az utolsó légvétele már sóhajnak is beillett. Ismét Priscillára nézett, és újra mosolygott.

– Priscilla. Olyan szép név! A feleségem először ezt akarta adni a lányunknak. Én ragaszkodtam a Liliannhez.

Priscilla meglepetten nyelt egyet.

– Mondtam már, mennyire hasonlít rá?

Újabb apró bólintás. Többre nem futotta Priscilla erejéből.

– De várjon csak! Van valahol egy kép róla. – Albert félig elfordult, és a párnája alól előrántott egy ócska bőrpénztárcát. Amikor felnyitotta, látszott, hogy szinte teljesen üres: két képen kívül más nem pihent benne. Az öreg Priscilla felé nyújtotta az egyik fotót. Gyűrött, szakadt papírlap volt, a hátán jókora zsírfolttal. Egy fiatal lányt ábrázolt, aki Priscillával egykorú lehetett, más egyébben azonban nem hasonlított rá. A haja sűrű, sötétbarna volt, a szeme pedig majdnem fekete. Barátságos.

Priscillának eszébe ötlött, amit a legutóbb elhagyott partnere mondott az ő kék szeméről: olyan hideg, mint a szíve.

– Nagyon szép – nyújtotta vissza a képet.

– Igen, szép. Akárcsak kiskegyed.

Priscilla elfintorodott.

– Köszönöm a bókot – állt fel gyorsan, és ingerülten lerázta a csuklójára az óráját. Rápillantott. Már hat óra is elmúlt. – Mennem kell!

El akart lépni az ágytól, de Albert egy meglepően fürge mozdulattal elkapta a kezét. Amikor Priscilla lenézett rá, a férfi zavaros, vérhálós tekintete szinte könyörögve kapaszkodott az övébe.

– Kérlek… Liliann! Bocsáss meg!

Priscilla értetlenül meredt a hajléktalanra. Valami megroppant benne. Az apja nézett rá ugyanígy, amikor sok év után újra felkereste. Bocsánatot kért, amiért elhagyta az anyjával együtt. Bocsánatot kért, mert évekig nem kereste, bocsánatot a könnyekért, a magányért…

És ő elküldte. Elküldte,  mert kiderült, hogy csak olvasta a róla megjelent cikket: Priscilla de Marko, a sikeres üzletasszony, aki alig huszonöt évesen megvette a Swerton irodaházat.

***

Priscilla a fagyos éjszakában felszálló füstöt figyelte. A kezét már alig érezte, az ujjai reszkettek, ahogy az egyik ápolótól kért cigarettát tartotta. Gyerekkén gyűlölte, hogy apjának mindig kesernyés dohányszaga volt, most azonban az ismerős illat elcsitította zakatoló gondolatait. Amikor utoljára látta William de Markót, már nem csak a cigaretta illata lengte be: olcsó piától bűzösen, hívatlanul csöngetett be Priscilla lakására, pontosan öt éve, ugyanígy szenteste…

Priscilla megborzongott az emléktől, és elhajította a félig elszívott cigarettaszálat. A kórház üvegfalán keresztül bámulta a sürgősségi osztályt, bár a folyosó végére száműzött ágyat nem láthatta.

Még zsongott a feje attól, amit az interneten olvasott, miután kimenekült Albert mellől. Már tudta, hogy halt meg Liliann. A férfinak két éve balesete volt. Ő vezette az autót, és egyedül ő élte túl: felesége, és közös lányuk belehalt. Milyen tragikus! Miért mindig a vétlenek halnak meg?

Az újságcikkek pedzegették, hogy a sofőr részeg lehetett, vagy talán beteg, de ez mind csak feltételezés volt. Priscilla is pusztán sejthette az igazat: Albert agydaganata már akkor meglehetett. Mit számít?

Haza kellene mennie.

Priscilla egy pillanatra lehunyta a szemét. A fotocellás ajtó surrogva nyílt szét, de ő nem nézett fel.

– Miss… Priscilla! – szólította meg az ápoló, akitől a cigarettát kérte.

– Igen?

– Mr. Gibbson ön után érdeklődött.

Priscilla mégiscsak felpillantott, fanyarul elmosolyodott.

– A lánya után. Liliann után – javította ki a férfit, de az megrázta a fejét.

– Az ön nevét említette, kisasszony – közölte egyszerűen, majd sarkon fordult, és visszament az épületbe.

Az összezáródó fotocellás ajtón meleg libbent ki, és lágyan, mint ahogy a hópelyhek érintették, végigsimított Priscilla arcán.

***

Priscilla szótlanul ült az ágy mellett. Albert arcát bámulta. A férfi vonásai elsimultak alvás közben. Biztosan szépeket álmodhatott, mert a szája mosolyra húzódott.

– Szeretem ezt a számot – szólalt meg váratlanul.

Priscilla meglepődve dőlt előrébb ültében. Fülelt egy pár másodpercig. A nővérpultra állított rádióból felszálló, kellemes dallam ismerősnek tűnt számára. Tudta, hogy hallotta már valahol, valamikor, de volt ennek bármi jelentősége?

– Nem ismerem.

– Passing afternoon. Az Iron and Wine-tól. A feleségem egyik kedvence száma volt – felelte csendesen, rekedt hangon Albert, majd egy pillanatra felnézett Priscillára.

Először csak dúdolni kezdte, aztán az énekessel együtt szavalta a sorokat, mintha vers lenne.

– „Vannak dolgok, amik elúsznak. Mint a végtelen, hiába számolt napok…”

Priscilla torka elszorult.

– Mr. Gibbson – érintette meg a férfi kezét, de Albert nem mozdult. Tovább énekelt, szívszorító aláfestéseként a rádióból szóló zenének. Ha hamisan is, nem számított. Ráspolyos hangja tökéletes ellentéte volt az énekes baritonjának.

– „A titkai, mint egy-egy dal, és én mégsem ismerem…”

– Albert – szorította meg Priscilla a férfi ujjait. – Tudom, mi történt. A baleset… a felesége… a lánya – harapta be a száját. A szavak a torkán rekedtek, amikor Albert ismét kinyitotta a szemét, és ránézett. Az íriszén könny reszketett.

– Bocsáss meg, Liliann! – suttogta.

Priscilla érezte, hogy a férfi keze remegni kezd, majd pár másodperc múlva már az egész ágy rázkódott a hajléktalan alatt.

– Valaki! – pattant fel Priscilla. Iszonyodva nézte az Albert szájából kicsorduló, habos nyálat. – Valaki segítsen! – sikított fel. Elrántotta a kezét, és a falig hátrált.

Dr. Cameron a férfi ápolóval a sarkában rohant ki az egyik vizsgálóból.

– Rohama van! – motyogta Priscilla kétségbeesve. Nem tudta levenni a szemét Albert meg-megvonagló arcáról.

– Aspirál. Szívást! – Dr. Cameon hangja nyugodt maradt. A nővérpult mellett álló, sürgősségi kiskocsiról felmarkolt egy fecskendőt és egy ampullát. Gyors mozdulattal felszívta a gyógyszert, és félrerántva a takarót, Albert combjába döfte a tűt.

A férfi testének remegése pár pillanat alatt lecsillapodott, de a légvételei továbbra is felszínesek maradtak.

Dr. Cameron Priscillára nézett.

– Sajnálom – rázta meg a fejét. – Ennél többet nem tehetünk.

Priscilla bólintott, és nyelt egyet. A tekintete visszatért Albert arcára. Ahogy a görcs engedett, a vonásai megint elsimultak. Csak az évek során felrajzolt ráncok maradtak.

Priscilla visszamerészkedett az ágy közelébe.

– Mr. Gibbson? – suttogta. – Albert…

– Nem biztos, hogy felébred. – Dr. Cameron is halkan beszélt. – De talán így lenne neki a legjobb.

– Talán – motyogta Priscilla megborzongva.

– Talán.

– Magamra hagyna, doktornő?

– Természetesen.

Priscilla megvárta, míg ismét kettesben marad Alberttel. A rádióban már új szám szólt, de az ő szívében még ugyanaz a fájdalom lüktetett.

Priscilla megérintette a hajléktalan kezét, tenyerét az érdes, meleg bőrre simította. Fejében egy új hang szólalt meg. Ismerni vélte, de olyan régen nem hallotta ilyen tisztán – te jó ég, öt éve –, hogy azt hitte, már el is felejtette.

Bocsáss meg, Priscilla…

– Megbocsátok… apa…

 

Tévítéletek (novella)

Az első (bárhol) megjelent novellám 2016. augusztus 12. napján jelent meg az Aranymosás Irodalmi Magazinban, ami számomra óriási lépés volt, és örök hála a megjelenésért az Aranymosás csapatának.

Mivel az Aranymosás Irodalmi Magazin már egy ideje nem elérhető, és jelenleg nem is tudni, mi lesz a sorsa, ezért úgy döntöttem, hogy az ott lévő novelláimat feltöltöm a blogomra és a wattpadra is, úgyhogy fogadjátok szeretettel a legeslegelső novellámat.

(Bár erős volt a késztetés, hogy belejavítsak, hiszen az azóta eltelt 7 év alatt sokat fejlődtem, de leküzdöttem a késztetést, ez ez első, eredeti és egyetlen verziója a novellának.) :)

    Miranda minden reggel lejárt a parkba. Télen, nyáron egyaránt – nem számított, hogy milyen az idő. Szerette a csendet, a hajnal hűvösét, hogy része lehet az ébredésnek.
    Most is a kedvenc padján ült, szemben a szökőkúttal. A gyepet áztató vízsugarat követte a tekintetével, és várta, hogy a lombkoronaszint fölé emelkedő nap első, csiklandós sugarai elérjék végre. Szerette az érzést, ahogy didergő lábszárán feljebb kúszik a meleg. Ifjú éveinek nyarait idézte fel benne.
    Miranda ekkor látta meg a lányt. Fiatal volt, valahol a húszas évei közepén. Ő is mindennap lejárt a parkba, bár korántsem azért, hogy öregesen ücsörögjön, mint Miranda. Egyenletes tempóban futott, az edzőcipője felverte a parkot körbeölelő pálya salakját. Szoros lófarokba kényszerített haja szőke volt, mint a pergetett méz, és a copf ütemesen himbálódzott a lapockájánál. A füléből színes zsinór lógott, bekúszott a szűk trikó alá is. A lány arca festetlenül is szépnek tűnt, és Miranda irigykedve gondolt a felette elszállt évekre. Valaha ő is volt ilyen fiatal, ilyen karcsú. Bár ő sosem futkosott. Ez a mai fiatalság bolondériája. Diéta és sport, hogy szépek maradjanak. Ez a lány sem más. Nyilván azért jár le minden áldott nap, mert az alakját félti, és milyen jó neki, hogy pont erre akad gondja…

***

    Suzy éppen a postaládából kiszedett leveleket szortírozta unottan, amikor Elise berohant az ajtón. Vagy inkább energikusan berobbant. Pár percen múlott csak, hogy nem késett el, mégis vidámnak tűnt. Az arcán széles mosollyal torpant meg a recepciós pult előtt, és szuszogva nyújtotta a kártyáját.
    – Szia, Su – simította hátra a szoros lófarokból elszabadult tincseket. – Milyen csinos ez a blúz – jegyezte meg, míg arra várt, hogy a gép berögzítse az érkezését, és Suzy kényszeredetten elmosolyodott. Hiába volt Elise hangja őszinte, élt a gyanúperrel, hogy csak ugratja. Suzy nem tartotta magát sem különösebben szépnek, sem csinosnak. Noha állandóan diétázott, képtelen volt lefogyni.
    – Köszönöm – válaszolta szándékosan kimérten, ahogy visszaadta a plasztikkártyát. – A tiéd is nagyon szép. Még nem láttam rajtad – nézett végig Suzy a kolléganőjén.
    Elise halványbarna, selyemfényű blúzt viselt, aminek az ujját visszafogott pliszé díszítette. Nem volt kimondottan hivalkodó darab, de a lány alakján kifogástalanul állt. Bár az ilyen karcsú lányokon szinte minden jól állt. Akár melegítőalsóban is parádézhatott volna, akkor sem nézett volna úgy ki, mint egy tehén.
    – Oh, ez? – nevetett fel Elise. – Csak egy öreg darab – legyintett egyet, majd visszacsúsztatta a táskába a kártyáját. Félrehajtott fejjel nézte Suzy-t, mintha várna még valamire, de Suzy úgy tett, mintha valami roppant fontos dolga akadna a gépen. Vadul püfölte a billentyűzetet.
    – Legyen szép napod! – vetette még oda Elise-nek negédesen mosolyogva, de csak akkor nézett fel, amikor a lány már elfordult tőle.
    Elise kecses léptekkel sietett a lifthez, és Suzy irigykedve nézte, hogy egyszer sem bicsaklik meg cipője tűsarka. Olyan könnyedén, természetes egyensúllyal lépkedett, mint egy manöken, és ahogy a lány beszállt a felvonóba, Suzy éppen elcsípte egy másik kolléga pillantását.
    Peter a nappalos biztonsági őr volt a földszinten. Középkorú, jóképű pasas, és pár évet nyugodtan letagadhatott volna. Suzy tudta róla, hogy néhány éve még részt vett fitnesz bajnokságokon, és volt, amit meg is nyert. Dögös egy kan volt, az már hétszentség, és Suzy olyan boldog lett volna, ha csak egyszer is olyan sóváran, csibészes mosollyal nézett volna rá, ahogy most Elise-re…

***

    Nicolas lelassította a lépteit. Nem akarta ő megelőzni Elise-t, sőt! Éppen ellenkezőleg: roppantul élvezte a látványt. A lány lassan haladt előtte, egy aktát lapozgatva. A kosztümszoknya alatt izgatóan mozgott a feneke, és az ablakon betűző nap érdekes fény-árnyék játékot játszott a fekete anyagon. Nicolas ágyéka bizseregve megmoccant. Mivel nem volt rajtuk kívül más a folyosón, a nadrágja elejére csúsztatta a tenyerét, és megdörzsölte picit. Nem akarta, mégis felnyögött az érzéstől, ami szétcikázott benne.
    Elise megtorpant, a kövezeten kopogó léptei elhaltak. Visszafordult, és Nicolas egy széles vigyorral leengedte az ágyéka elé a papírlapot. Még szerencse, hogy volt nála valami.
    – Milyen csinos vagy ma, Elise – lépett közelebb a lányhoz, és az kénytelen volt hátraszegni a fejét.
    – Mindig ezt mondod… – jegyezte meg Elise egy halvány mosollyal. A szempilláit lejjebb engedte, de a napfény még így is érintette az íriszét: a sötétbarna árnyalatot ellágyította rajta.
    – Mert mindig csinos vagy – nevetett fel Nicolas. Felnyúlt, és a tenyerére vette a lány lófarokba kötött haját. Hagyta, hogy az aranyló, sikamlós tincsek egyesével folyjanak ki az ujjai közül, míg Elise nyakába igazította őket. A farmerét most már kifejezetten szűknek érezte. Vágy feszítette belülről.
    – Ez így roppant unalmas azért, nem? – lépett hátrébb, illendőbb távolságra a lány. Az ajkán a mosoly elhidegült valamelyest, és a szavaiban is mintha némi gúnyolódó élc bujkált volna. Vagy kihívó?
    Nicolas ismét felnevetett.
    – A szépség sosem unalmas. – Bár nem mozdult a lány után, a tekintete mohón követte. Erőszakot kellett magán vennie, hogy Elise szemét nézze, és ne a szűk blúz alatt feszengő melleit, de ettől függetlenül azt a két formás halmot látta a lelki szemei előtt. Érezni akarta a puhaságukat, és amikor maga elé vizualizálta, ahogy a hüvelykujjával körberajzolja a bimbókat, akaratlanul is felszisszent.
    Elise elfintorodott.
    – A bókjaidat inkább a feleségednek tartogasd, ő talán értékelni is fogja – fordult el a lány, és sietősen benyitott az egyik irodába.
    Nicolas sajgó, lüktető ágyékkal nézte a becsukódó ajtót, és tudta, hogy a kis dög egyszer úgyis beadja a derekát. Az ilyen nőcskék mindig beadják, csak éppen előtte szeretik kelletni magukat. Azt hiszik, akkor kevésbé tűnnek majd szemérmetlennek, ha az erkölcsöset mutatják a világnak...

***

    Bruce elgondolkodva könyökölt a fényes üveglapon, ami a pultot fedte. Kézfején a félig begyógyult sebet vakargatta, miközben a szemével a pultos gyors mozdulatait figyelte, amivel kimérte a sört. Hálásan biccentett egyet, amikor a lány letette elé a korsót.
    – Egy darab szokásos, ahogy kérte – mosolygott rá kedvesen. Mindig kedves volt, Bruce ezért is járt szívesen ide. Már a lány mosolya megmelengette a szívét a fárasztó napok után.
    – Köszönöm, Alice.
    A lány felnevetett. Bájos kacaja volt, és ahogy a fejét hátravetette, a pult fölött villogó neon lila fényei szétszaladtak a hátrafogott, szőke fürtökön.
    – Elise – javította ki. – A nevem Elise.
    – Elise – ismételte meg Bruce. – Sajnálom... – Zavarában végigdörzsölte állán a borostát.
    – Semmi baj – lépett ki a lány a pult mögül, és futólag a karjára ejtette a tenyerét. Meleg, barátságos érintése volt, de gyorsan elkapta a kezét. A mosolya feszélyezetté vált, és inkább elfordult. Kihúzta a pult szélére a tálcát, és újra átrendezte rajta a poharakat, üvegeket.
    – Nagyon bájos név – jegyezte meg Bruce, hogy oldja kettejük közt a csendet, de amikor kimondta, máris megbánta. Sutának, elcsépeltnek érezte a szavakat.
    – Köszönöm – hajtotta lejjebb a fejét Elise. Mintha elpirult volna, de Bruce nem volt benne biztos.
Gyorsan témát váltott.
    – Sokat dolgozik. Bármikor jövök, maga van a pult mögött. Minden este.
    Elise ismét felnevetett – halkabban, szomorúbban. Bruce-ra nézett.
    – Kell a pénz – mondta halkan, majd felkapta a tálcát. Odébb sietett, és Bruce csak a szemével követte a fiatal lányt.
    Elise az egyik hátsó asztalhoz ment, ahol nagyobb hangú társaság iszogatott. Bár nem volt még túl késő, némelyik vendég közülük elég részeg volt már. Az egyik férfi széles mosollyal kapta el a lány derekát, és az ölébe rántotta. Nem törődött Elise tiltakozásával, végighúzta a tenyerét a lány combján, ahol már nem fedte a rövid, farmervászon nadrág…
    Bruce felállt a helyéről, de egyelőre nem mozdult. Tanácstalanul nézte a jelenetet.
    A lány a vendég mellkasához nyomta a tenyerét, megpróbált szabadulni. Mondott is valamit – rendületlenül mosolyogva –, de Bruce nem hallotta. A teremben zene dübörgött, a fülében meg saját vére. A férfi elkapta Elise csuklóját, és közelebb rántotta magához. Ha a lány nem húzza félre a fejét, meg is csókolta volna, és Bruce érezte, hogy düh lepi el az agyát. Öles léptekkel kerülte meg a legközelebbi asztalt, és a bár hátuljába sietett. Megállt az idegen férfi mellett. Nem szólt – a beszéd nem volt sosem az erőssége –, de egyetlen mozdulattal elkapta a fickó kezét, és olyan erővel megszorította, hogy az kénytelen volt elengedni a lányt.
    Elise riadtan ugrott fel a pasas öléből, és Bruce mögé húzódott. Megragadta az ingét a derekánál, és Bruce érezte, hogy a lány keze remeg…

***

    Elise halkan csukta be maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Lehunyta a szemét, és lerúgta a cipőt a lábáról. Már nagyon fájt a lába abban a rohadt cipőben, amit múlt héten vett a turkálóban, de nem válogathatott. Nem volt másik.
    Ekkor a folyosón felkapcsolódott a villany, és ő összerezzent. Hunyorogva nézett fel. Az édesanyja állt a nappaliba vezető boltív alatt. Ő is fáradtnak tűnt.
    – Azt hittem, már alszol, anya – sóhajtotta Elise. Hagyta, hogy a táskája lecsússzon a karjáról. Nem érdekelte, hogy szétnyílt, amikor a földre esett.
    – Téged vártalak. Milyen napod volt?
    Elise mosolyt erőltetett magára.
    – Egész jó. Csak kicsit elfáradtam – hajolt le gyorsan a táskáért, és feltette az alacsony asztalkára, a gondosan odakészített csekkekre.
    Be kellene fizetni őket.
    – Ray hogy van? – Nem nézett az anyjára. Nem mert. Félt, hogy észreveszi rajta, hogy a mosolya erőltetett, hogy legszívesebben sírna. Nehéz volt a nap.
    – Változatlanul.
    Elise aprót bólintott, és lábujjhegyen lépett közelebb az egyik csukott ajtóhoz. Nem kapcsolt villanyt, csak az utána beszökő fényben sietett az ágyhoz. A keskeny heverő mellett műanyag polc állt, rajta orvosi monitor. Egyenetlen vonalak ugráltak a képernyőn. A hangot az anyja levette, hogy a csipogás ne zavarja Ray-t.
    Elise óvatosan simított végig a kisfiú homlokán. Nyirkosnak érezte, de nem melegnek, és Ray nyöszörgve fordította felé a fejét.
    – Te vagy az, anyu? – kérdezte halkan, álomvilág peremén egyensúlyozva. Elise látta a szája sarkából lecsorduló nyálcseppet is.
    – Igen, kicsim – húzta végig az ujját a kisfiú arcán.
    – Apu is hazajött?
    Elise szíve fájdalmasan vonaglott meg.
    – Nem tudott. Azt ígérte, holnap – suttogta halkan, mire Ray csak bólintott egyet. Szorosabban magához karolta a csomós bundájú plüssmedvét, és még nyöszörgött egy darabig.
    Elise megvárta, hogy a légzése egyenletessé váljon, csak utána hagyta magára a kisfiát. Az ajtót csendesen tette be maga után, nehogy felébredjen.
    Anyja még ugyanott állt – a boltív alatt–, és őt nézte.
    – Meddig akarsz még hazudni neki? – rándult meg a szája sarka, és a mellőle lefutó barázda elmélyült. – Mindketten tudjuk, hogy nem jön vissza az apja – folytatta megvető hangsúllyal a hangjában. – Az az átkozott féreg!
    – Jaj, anya… Szerinted hogy mondjam meg neki? – Elise már nem volt képes mosolyogni. Szomorúan, fáradtan nézte az anyját, és a szíve mélyén egyre nehezebbnek érezte a követ. Még mindig szerette Raymond-ot. Még úgy, is, hogy elhagyta. Mert a férfi elhagyta, miután a fiuk megszületett. Amikor megtudta, hogy Ray leukémiás. Hogy sose fog meggyógyulni, mert nincs gyógyszer. Hogy túl korán meg fog halni…