Eredményhirdetés a Fővárosi Nagycirkusz novellapályázatáról

Forrás: www.deviantart.com by heart-in-shade

A Fővárosi Nagycirkusz novellapályázatára teljesen véletlenül bukkantam rá, amikor a cirkuszi jegyárakat akartam megnézni.

Ilyen a véletlen hatalma, sose becsüljétek alá!

Agyaltam-agyaltam, írjak, ne írjak, végül amikor akadt a betáblázott időmben pár szabad órácska, csak írtam, mert eszembe jutott valami. Egy szikrácska, vagy hasonló.

Persze arra már nem jutott idő, hogy bárkinek is megmutassam, mert most véghajráztam.

Sok reményt – bevallom – nem fűztem a dologhoz, mert amikor elküldtem a fantasy novellámat (megjelölve pontosan is a zsánert), válaszképpen annyit kaptam, hogy köszönik a különleges műfajú írást. Nem tudtam rájönni, a fantasy a mai világunkban hol különleges, de aztán látva a zsűri összetételét, elkönyveltem magamban, hogy nyilván inkább szépirodalmi műveket vártak.

Úgy voltam vele, elküldtem, megvárom az eredményhirdetést, aztán majd szépen felrakom a blogra a novellát. Úgyis kell a bővülő tartalom (és minél gyakrabban, ahogy egy kedves barátom rámutatott).

Azt is elfelejtettem, mikor lesz az eredményhirdetés, a mai napon csak azért léptem fel a cirkusz holnapjára, hogy egyáltalán ennek a dátumát megnézzem, amikor is rájöttem, hogy pontosan ma van! 

Mondom én, hogy léteznek véletlenek, hiába próbáltam eddig tagadni.

Olvasom-olvasom a sablonos szöveget, hogy köszönik a beérkezett műveket, a belefektetett a munkát, etc...

Aztán megakadt a nevem egy ismerős szemen. Vagyis a szemem egy ismerős néven. Na... És még jó, hogy ültem, mert különben nemcsak az állam esett volna le (mint ahogy megtörtént), de még fel is botlottam volna benne.

Nem akarom lelőni a poént, úgyhogy akit érdekelnek az eredmények, megtekintheti a Fővárosi Nagycirkusz honlapján. (Most gonosz voltam tudom... Muhaha)

Akinek van kedve, és az ideje engedi, 2018. október 08. napján (ez egy hétfő) lesz a díjátadó ünnepség, én biztosan ott leszek!

Ééés... Grátiszba a kedves olvasóknak egy kis ízelítő a Cirkusz és Varázslat című novellámból:

"Zasha a sikátor rücskös, málló falához lapulva figyelte a főtéren felállított hatalmas sátrat. Fáklyák lobogtak körben, melyek tüze torzzá nyújtotta az éjszaka árnyait.

A díszes, felszalagozott szekerek két napja érkeztek, és bár a tavaszi ünnepség csak holnap kezdődik, már ma délben is kiállt a templom előtti dobogóra a piperkőc férfi, bordó- és kékcsíkos bársonykabátjában, és kihirdette mi mindent láthat Ulyss népe: állatokat, kötéltáncot, harcot, tüzet és… varázslást.

Zasha idegesen megnyalta a száját, és miután meggyőződött róla, hogy az a pár ember, aki még a késői óra ellenére is a főtéren lézeng, nem felé figyel, görnyedten a sátorhoz rohant, ott lapult meg ismét, meghúzódva az árnyak közt, ahová a fáklyák fénye sem ért el.

Odabentről nem hallott neszezést, és amikor fellebbentette a nehéz vásznat, por-, izzadság- és az állatok pézsmaszagának visszamaradt morzsái tolakodtak az orrába.

Körben egyszerű padok álltak a sötétben, csak a középütt szabadon hagyott részt világították meg a levegőben vibráló fények.

Zasha szájtátva bámulta az… egy-kettő-három-négy, fel és le libbenő, pörgő-forgó, táncoló, hol halványabb zöldben izzó, hol meg elsötétedő, egy éretlen diónál alig kisebb fénygömböket, majd lábujjhegyen közelebb surrant az egyikhez, és megpróbálta elérni, de mielőtt megfoghatta volna, az egyszerűen kicsúszott az ujjai közül, és incselkedve odébb táncolt. Színe egy pillanatra felcsillant, majd halkan felzümmögött, mintha gúnyolódna.

– Hé! – fújt egyet Zasha, és még a lábával is toppantott hozzá. – Gyere vissza! – A fénylabdacs után sietett, és ezúttal megpróbálta lesből levadászni, ám pont amikor felszökkent a levegőbe, valaki megszólalt az árnyékban.

– Hát te meg mit keresel idebent?"

További információkért kövesd a blogom! Köszönöm!

Adatok a Calidi fészekből – második fejezet

Az Apolló Tintafoltjai blogra felkerült az Adatok a Calidi fészekből című sci-fi regény második fejezete.

A részlet elérhető az Apolló Tintafoltjai blogon.

Mint tudjátok, a regény a VIII. Aranymosás pályázaton vett részt, az első fejezet elérhető az Aranymosás Irodalmi Magazin honlapján.

Novella a buszmegállóban

Forrás: www.deviantart.com by Lyndzie

Csak bámulom a buszmegálló üvege mögé zárt sorokat, és képtelen vagyok elszakadni tőlük. A busz megáll, az öreg néni, akivel együtt vártuk, kedvesen megkérdezi, nem akarok-e felszállni, de csak megrázom a fejem. Az ajtó összezáródik, a busz elmegy.

Én maradok. Újra és újra elolvasom a novella első mondatait, és mindannyiszor megremegek.

A baleset óta most először van ez a különös, déjá vu érzésem.

Péter elmondta, mi történt, én csak tőle tudom…

Ő vezette az autót, a szüleitől jöttünk hazafelé. Éjszakára beborult, esett az eső, fáradtak voltunk. Hányszor hallottam tőle önostorozó mondatait, hogy ott kellett volna aludnunk! Állítja, ő ragaszkodott hozzá, hogy hazainduljunk. Én nem hibáztatom érte. Megteszi helyettem ő maga. Nem tudom, milyen volt előtte, de mióta kiengedtek a kórházból, vele élek, márpedig az ember másfél év alatt még egy vadidegent is megismer valamennyire. Tudom róla, hogy pocsékul főz, hogy utálja, ha széthagyom a ruháimat. Tudom, hogy informatikusként dolgozik, főleg otthonról. A közös lakásunkból, ami még mindig idegen. Amikor megkértem, hagy fessem át a levendulaszínű falakat, Péter nem tiltakozott, sőt segített is a munkában. Az érzés, hogy a falak összenyomnak, utána enyhült valamelyest, de a lakást még mindig idegennek érzem. Pétert is. Hiába tudom róla, hogy az egyetemen ismerkedtünk meg, hiába nézegetem minden átkozott este az esküvőnkön készült képeket, azok csak képek maradnak.

Bennem nem elevenednek meg.

Ha Péter nem mondta volna, hogy az a jóvágású kölyök, akibe a templom előtt kapaszkodom, az öcsém, nem tudnám. Furcsálltam, miért nem az apám vezetett az oltárhoz, hiszen az úgy szokás. Most már tudom, hogy meghalt. Tizenhat éves voltam.

Nem az emlékek hiánya fáj, hanem az érzéseké! Mintha az ember, akiről Péter mesél, egy másik lány lenne. Bármit mond is, bennem nem rezzen meg semmi. Vagyis nem jobban, mint amikor egy könyvet olvasunk. Az ember persze beleéli magát a főhős szerepébe, főleg ha izgalmas a regény, de a tudatunk legmélyén végig ott motoszkál a bizonyosság, hogy ez csak egy történet. Én is így érzem magam, pedig amit Péter mesél, az rólam szól.

Elméletileg.

Gyakorlatilag bárki másról is szólhatna. Elhiszem neki, hogy irodalmat tanultam, mert láttam a diplomám. Állítja, szerettem írni, de ennek nem leltem nyomát. Azt elhiszem, hogy szerelmes voltam, mert mi másért mentem volna hozzá. De most nem szeretem. Nem jobban, mint egy barátot. Hiába látom a szemében, hogy bántja, amiért eltávolodtam tőle, nem jön utánam, hogy segítsen áthidalni a szakadékot. Talán ő sem tudja, hogyan kell. Talán nem is kellene erőltetnünk.

Az orvosok azt mondták, az állapotom idővel javulni fog, de azóta eltelt másfél év, és… nem javult. Fizikálisan teljesen felépültem, és Péterrel a leglehetetlenebb módszereket is kipróbáltuk. Visszavitt a baleset helyszínére, megcsókolt a Hősök terén, ahol állítólag az első csókot lopta tőlem egy átmulatott éjszaka utáni hajnalon, hetekig ette velem a spenótot és az avokádót, mert olyan flavonoidokat tartalmaznak, melyek memóriaserkentőek. És felültetett  egy körhintára is, pedig tudta jól, hogy irtózom tőle. Milyen furcsa az emberi agy: amíg nem indult be a gép, nem hittem el Péternek, hogy félek, amikor viszont elemelkedtem a talajtól, azonnal megrohant az a torokszorító érzés. Péter állíttatta le a körhintát, és én remegve szálltam ki.

Egyik módszer sem használt. Soha, egyetlen másodpercig sem éreztem azt a szikrát, bevillanást, vagy hogyan is nevezzem, ami most vágott mellbe, amikor már sokadjára futok át a sorokon.

Minden egyes próbálkozással tovább jutok a szövegben, az érzés mégsem veszít az erejéből. Minden szóval újra és újra belém hasít a szúró fájdalom, de nem bánom. Hiába ismételgetem magamban, hogy ez csak egy ostoba történet, amiből már csomót elolvastam a buszra várva, ez most más.

Más, de erre egészen addig nem jövök rá, míg nagy sokára, sokadszori nekifutásra el nem érem a végét. A novella alján egy név áll, az íróé.

Az enyém.

Megújult az Apolló Tintafoltjai blog!

Kívül és belül egyaránt megújult az Apolló Tintafoltjai blog!

Új dizájnnal és izgalmas, folyamatosan megújuló tartalommal várunk Titeket.

Novellák, cikkek, pályázati kiírások... ráadásul első kézből értesülhettek róla, íróink hol fognak legközelebb dedikálni.

Gyertek, és kövessetek minket, hogy mindig tudjátok, kedvenceitek éppen mivel vannak elfoglalva!

Fonyódi író tábor (2018. 07. 09-15.) és az odajutós kalamajka

Már a tavalyi táborba is szerettem volna eljutni, de persze Isten tervez, ember... (vagy fordítva?)... na mindegy!
Szóval elhatároztam, hogy a 2018-as táborba, ha a fene fenét eszik is, akkor is eljutok, le is foglaltam szépen a helyemet még 2017. decemberében (tuti ami biztos felkiáltással), és ültem a babérjaimon.
Egészen addig ücsörögtem nagy boldogan, amíg ki nem derült, hogy egy kedves rokon külföldi esküvője pont a táborkezdés előtt 2 nappal lenne, és a család elkezdte a tervezgetést, hogy akkor elutazunk, szépen lakodalmazunk, aztán még egy héten keresztül süttetjük a hasunkat a napfény és a pálmafák alatt.
Szép terv.
Csak éppen nekem közbeszólt az "Isten tervez" effektus. Elkezdtem agyalni, tervezgetni, fűzögetni a rokonságot, míg végül megszületett a nagy megoldás:
Kedd éjszakáig nyaralunk, akkor bevágódunk a kocsiba, és meg sem állunk Fonyódig, ami cirka 1800 km. Mi az?

Koós Patrícia: Őrzők

A novellát 2017. őszén küldtem be a Libellus Online Magazin által kiírt novellapályázatra. 2017. decemberében bírálták el, ahol ugyan dobogós helyezést nem ért el, de a legjobb 10 közé bekerült.

Most, 2018. május végén (vagy június eleje volt már az?) kaptam tőlük a levelet, hogy szeretnék megjelentetni az online felületen. Lehet egy ilyen ajánlatra nemet mondani? 😉

A novellát itt is el lehet olvasni: Koós Patrícia: Őrzők

Őrzők

Zalyna a fejét lehorgasztva lépdelt a szűk ösvényen. A talajt befedő levelek halkan zizegtek mezítelen talpa alatt, de körülötte az erdő csendes volt. Szinte áhítatos. Zalyna tudta, hogy neki is valami hasonlót kellene érezni: áhítatot, megtiszteltetést. Valami magasztosat. De szívén csak a rettegés ült, és szaporán verdesve dobolt mellkasában, fülében, az egész testében.

Írni könnyű...

Tényleg az volna?

Forrás: kisspng.com

Két évvel ezelőttig még merészen rávágtam volna, hogy igen, hiszen csak leültem a gép vagy a füzet mellé, bekapcsoltam a zenét, vagy hallgattam a csendet, és a történet jött. De mit jött?
Áradt, ömlött, én pedig nem győztem lejegyezni.
Áldott állapot volt, amit szerintem minden író megtapasztal egyszer.

Először csak magamnak írtam, aztán irulva-pirulva bevallottam barátoknak, hogy néha-néha próbálkozom. Elkérték, elolvasták, méltatták. És egy idő után jött a kérdés: miért nem adod be egy kiadóhoz? Én pedig elgondolkoztam. Szeretek írni, van kész regényem, miért ne?

A legtöbb kiadó a kezdő szárnypróbálgatókat figyelemre sem méltatja. Nem hibáztatom őket, hiszen a legtöbb leadott mű tényleg nem éri el a kiadható szintet, ráadásul a kiadóban sem csak ülnek és unatkoznak az emberek várva rá, hogy berepül a nagy kézirat az ablakon.