Az árulás ára (novella)

Korábban az Aranymosás Irodalmi Magazinban (még 2016. november 07. napján) megjelent fantasy novellám.

 

    Clydas egyedül ébredt a sátorban. A sátorban, ami sötét és hideg volt. A fekhelye mellett megrakott tűz régen elhamvadt, a parázs sem égett már. Egyedül volt az állatbőrök alatt, és a sátorlapon túl fények táncoltak. A hajnal hangokkal volt tele. Kiabálástól, acélcsengéstől fájdalmas hangokkal, még ha messzebbről hallatszódtak is csak.
    – Mara? – Clydas felriadva gördült az oldalára, és megérintette maga mellett a fekhelyet, de az üres volt. Nem őrizte a nő testének melegét sem már.
    A sátor bejárata elől ekkor félrerántották a ponyvát, és Harrald rontott be rajta. A parancsnok kezében kard volt, az acélt vér homályosította el.
    – Megtámadták a tábort, herceg! – Harrald zihált, és hanyagul felöltött ingén saját izzadsága, vérfolt hízott.
    – Megsebesültél… – ült fel Clydas. A tekintete mereven Harrald mocskos vászoningére tapadt, de a parancsnok egy ingerült mordulással megrázta a fejét.
    – Csak egy karcolás – lépett közelebb Harrald. – Jöjjön herceg! Mennünk kell!
    Clydas feje zúgott, és a nyelvét száraznak érezte, mintha taplót rágott volna. A gyomra felkavarodott a szájában visszamaradt bor megsavanyodott ízétől. Megrázta a fejét, hátha úgy a gondolatok rendezettebb sorokba összeállnak, de csak a tompán zsibbadó fájdalom erősödött fel.
    – Hova kell mennünk? – állt fel, de megszédülve vissza is roskadt a fekhelyre.
    Harrald megragadta a karját, és aggodalmasan lehajolt hozzá.
    – Biztonságos helyre, de… Jól van, herceg?
    Clydas kurta bólintással válaszolt csak. Ezúttal hagyta, hogy Harrald felsegítse, de amikor a parancsnok a földre hajított felöltőért nyúlt, elhárította a segítségét.
    – Keresd meg Marabellát!
    – De, felség…
    – Ez utasítás volt, Harrald! – förmedt rá a parancsnokra Clydas. – És kerítsd elő Bent is, hogy készítse fel a lovakat!
    – A lovak már készen vannak, felség, és mennünk…
    – Marabella! – Clydas ezúttal csak a nevet mondta ki, mire Harrald azonnal elhallgatott.
    – Igen, herceg! – hajtotta meg magát a parancsnok, de Clydas észrevette, hogy a kard markolatán megfeszül a keze. A kézfején kidagadtak az erek, és a bütykei elfehéredtek a kérges bőr alatt.
    A parancsnok merev testtartással sarkon fordult, és kilépett a sátorlap alatt. Clydas hallotta, hogy mély hangján utasításokat osztogat, de nem érdekelte. Gyorsan magára húzta a felöltőt, és egy nadrágot. A csizmáján a zsinórokat nem fűzte be, és a fegyverövet sem szíjazta fel. Amikor elkészült, kihúzta a hüvelyéből a kardját, és a csupasz pengével a kezében lépett ki a hajnali levegőre. Eső szemerkélt. Clydas megint megszédült, de ezúttal nem volt ott Harrald, hogy elkapja. Megmarkolta a földbe tűzött zászló rúdját, és előregörnyedt. A száját a gyomrából visszaszivárgó sav töltötte ki, és a fanyar íz akkor sem tágított, amikor egy adag nyálat kiköpött. Tudta, hogy a vacsorához megivott bor kevés volt ahhoz, hogy ilyen rosszul érezze magát, de az idő nem volt alkalmas rá, hogy visszapihenjen. Megtörölte a száját, és felemelte a fejét. A szemébe a hajáról legördülő eső csordogált.
    A tábor szélén rakott őrtüzek haldokoltak, de a nap már a horizont vonala fölé kúszott. Clydas látta a füst függönye mögött a kavarodást, és a fülében az összecsattanó acél hangja sokáig megmaradt…
    – Herceg, a lova… – lépett ekkor mellé az apródja, de Clydas ingerült pillantása a fiúba fojtotta a szavait.
    – Maradj itt vele! – parancsolt rá Benre, miközben a kézfejével megtörölte a száját. Hiába remegett a keze, erősebben rámarkolt a kardjára, és elindult.
    A katonái már visszaszorították a támadókat a sziklaszoroson túlra, de ahogy Clydas végiglépdelt a murvával lepett ösvényen, több holttest is az útjába került. A legtöbb a királynő vörös címerét viselte a köpenyén: egy szál rózsa, ami cirádás keresztre fut fel. Clydas keserűen gondolt arra, hogy annak a nőnek volt mersze apjától átvenni a keresztet, mint szimbólumot…
    – Clydas… – hallotta meg ekkor a nevét. Alig volt több mint a fuvallat szava, ami a vér szagától volt terhes.
    Clydas megkönnyebbülten pördült meg.
    – Mara – suttogta maga elé a nevet. Hagyta, hogy a kard markolata kicsússzon a tenyeréből, és a lány felé lépett.
    Marabella a száját harapdálva lépett elő az egyik félig lerombolt sátor mögül. Ugyanazt a finom szövésű köntöst viselte, mint az este. A ruha bő ujja több rétegben omlott alá, az alja a sárba ért. Az eső a lány testére tapasztotta a vékony anyagot, és Clydas látta, hogy reszket alatta. A fehér selyem alatt a melle minden vonala és a sötét bimbók is tisztán látszódtak.
    – Clydas, én… – Mara arca megvonaglott. Zavartan félrenézett, és letörölte az arcát.
    Clydas csak ekkor döbbent rá, hogy sír. Pár lépéssel átszelte a kettejük közt lévő távolságot, és magához ölelte a lányt. Mara teste forró volt, mégis reszketett. Ő is reszketett, ahogy a lányt tartotta, és a gyomra összerándult.
    – Semmi baj, édesem – simította rá Clydas Mara sűrű, fekete tincseire a tenyerét. – Most már biztonságban vagy. Nem lesz baj – hajolt le, és könnyű csókot hagyott a lány arcán. Érezte a selymes bőrön a könnyei sós ízét, és az eső zamatát.
    Mara megmozdult a karjaiban. Feljebb emelte a fejét, és a tekintete összetalálkozott Clydas pillantásával. Az írisz szürke színét a könnyei tördelték szét.
    – Sajnálom – suttogta halkan, de Clydasnak nem volt lehetősége visszakérdezni, hogy mit sajnál. A fájdalom a torkára tapasztotta a szavakat, és ő hitetlenkedve meredt le a lányra.
    Mara szája megrándult, és hátrébb lépett tőle. Clydas érzéketlenné váló ujjai lecsúsztak a derekáról, és a lábai megroskadtak. Fél kezével az oldalához kapott, és érezte, ahogy valami meleg csordul a tenyerére. A világ gyorsan fakult körülötte, de valamit tisztán látott: a Mara ujjai közül kiejtett tőr pengéjén megcsillanó vért…

***

    Mara a fejét lehajtva állt a trón előtt. A kandallóban megrakott tűz ropogását hallgatta, és a mögötte álló őr reszelős légzését. A súlyos ajtó nyílt, majd csukódott, a drága márványpadlón léptek kopogtak végig.
    Mara lassan térdre ereszkedett, és az öle előtt összefűzte az ujjait. Vékony bőrkesztyűje átázott, érezte, hogy vízcseppek peregnek belőle.
    – Nézz rám! – parancsolt rá a királyné erős, csattogó hangja, és Mara feljebb emelte a fejét.
    Doreah királyné hűvösen, fensőbbségesen nézett le rá. Vékony száját összeszorította, az állát magasan tartotta. Finom szálú, szőke haját ékköves háló tartotta meg, amiben a díszek összekoccantak, amikor a királyné halkan felkacagva megrázta a fejét.
    – Szóval megtetted – állapította meg.
    Mara látta, hogy elégedett mosoly lapul meg a száján, amin körbefutott a nyelve.
    – Igen, felség – felelte csendesen, és ismét lesütötte a szemét szégyenében. Nem volt büszke rá, hogy embert ölt, de az ár, amit a királyné kínált érte, elcsábította.
    Nem volt benne félelem, amikor megtette, de a szégyennel nem számolt...
    – Helyes. Állj fel! – lépett odébb Doreah királyné, és Mara engedelmesen talpra emelkedett. A fejét nem szegte feljebb, de a tekintetével lopva a királynét követte, és az őt kísérő, hosszú, borvörös uszályt.
    A nő elégedettnek tűnt, ahogy a trónhoz sétált, és az arannyal díszített karfára tette a kezét. Az ujjai úgy siklottak végig a fába mart vájatokon, mintha hangszeren játszana.
    – Mond el, hogy történt! – nézett hirtelen vissza Marára, és a tekintetén megcsillant a csilláron olvadó gyertyák fénye. Az írisze barnából elhajlott az arany felé, és a pupillája kitágult.
    – Ahogy parancsolja, felség – sóhajtott egyet Mara, míg a gondolataiban összeszedte a szavakat.
    A szája kiszáradt, és a torkában érezte lüktetni a szívét, ahogy ismét felvillant az emlékeiben Clydas érintése a bőrén. Sose szerette a férfit igazán, mégsem tagadhatta, hogy a herceg jó szerető, és gyengéd volt.
    – Igen, parancsolom! – emelte meg a hangját Doreah királyné, és Mara ismét ránézett. Valahol értette, hogy Clydas apja miért volt képes olyan könnyedén belehabarodni a nőbe: valóban gyönyörű volt. Kíváncsiság és düh remegett festéktől hangsúlyos ajkain, és a mozdulat, amivel ismét megrázta a fejét, kecses volt, mint egy meghajló virágszál.
    – Kábító főzetet kevertem a borába, felség. Abban bíztam, hogy álmában végezhetek vele, de… – akadt el Mara szava egy pillanatra. Összevonta a szemöldökét, és félrenézett a királynéről.
    – De mi? – sürgette meg a nő.
    – De megtámadták a tábort, mielőtt… megtehettem volna – nedvesítette be Mara a száját. – Kiosontam a sátorból, hogy megtudjam, mi történt, és a kavarodásban a maga… – Mara lesütötte a tekintetét. A padló kockáiba mart fényes, csillámló köröktől szédülni kezdett. – A maga katonái…
    Doreah királyné éles, csengő hangon felnevetett.
    – Csak nem hitted, hogy mindent egy lapra teszek fel? – fordult vissza Mara felé.
    – Nem, felség – válaszolta csendesen Mara. Nyelt egyet, de a torkában meghízott gombóc nem csúszott lejjebb.
    – Folytasd!
    – Én… – rázta meg Mara a fejét, de az emlékeibe égett képet a herceg fájdalomtól eltorzuló arcáról nem száműzhette el magától. – Én… A herceg felébredhetett, és én a sátrak közt belefutottam – folytatta csendesen, akadozó hangon, és hiába tudta, hogy a királyné ettől többet akar tudni, inkább makacsul összeszorította a száját.
    Doreah királyné otthagyta a trónust, aminek a háttámláján még az ónixszal kirakott kereszt pihent, és visszalépett Mara elé.
    – Milyen érzés volt? – hajolt le a lányhoz.
    Mara felpillantott a nő negédes mosolyára, de aztán megint lesütötte a szemét. Csak undort érzett magában, nem diadalt. Pedig büszke lehetett volna. A királyné kegyelmet ígért neki, és hozzá rangot, birtokot. Egy magafajta, ócska tolvaj ettől többet sose kívánhatott volna...
    – Hallgatsz – nyugtázta Doreah királyné egy elégedett mordulással. – Azt hiszed, nem tudom, milyen érzés? – Mara könnyű, finom érintést érzett a bőrén, és amikor a nő feljebb kényszerítette az állát, engedelmesen felnézett.
    A királyné szinte kedvesen simogatta meg Mara arcát.
    – Pedig nagyon is tudom, milyen érzés – duruzsolta. – Te a fiút, én az apját öltem meg…
    Marában benne rekedt a lélegzet, és a szíve fájdalmasan megvonaglott. A köznép szájából már hallotta a pletykát, de a bűnöstől megtudni... más volt.
    – Felség, én…
    – Csitt! – nyomta rá Mara szájára az ujját a királyné. – Nem kell beszélni róla, ha nem szeretnél, kedvesem – mosolyodott el, majd ellépett a lány mellől. – Gondolom, fáradt vagy, és szeretnéd már megkapni a jutalmadat – kuncogott fel a nő.
    Mara megkönnyebbülten bólintott egyet, és a királynője után akart fordulni, de a hirtelen fájdalom, ami úgy csapott le rá, mint a villám, megbénította. A teste megfeszült, akár az íj idegén a húr, és ő akaratlanul is felnyögött. A fülében megvadult áradatként zúgott a vére, mégis áthallotta rajta a királyné csilingelő, gúnyos nevetését.
    – Elég lesz, Osmund! – intett Doreah királyné nagyvonalúan, mire a Marát tartó férfi kirántotta a tőrt a lány bordái közül.
    Mara zihálva omlott össze a padlón, és a teste görcsösen remegett. Képtelen volt küzdeni a hullámokban átcsapó fájdalom ellen. Még élt, de a terem fényei egyre messzebb kerültek tőle. A tudatán megüvegesedett minden emlék, szó, illat, és a kakofónia, amivel vére dalolt, lassan elcsitult.
    – Látod, Osmund? – Doreah királyné hangja, halk nevetése kásássá korcsosult benne.
    – Igen, felség. – A férfinak mély hangja volt. Karcos és érdes.
    – Így végzi minden áruló. Nem arany és rang jár fizetségképpen, csak… halál…


 

 

Lány a buszmegállóban (novella)

Forrás: www.deviantart.com by Lyndzie

Csak bámulom a buszmegálló üvege mögé zárt sorokat, és képtelen vagyok elszakadni tőlük. A busz megáll, az öreg néni, akivel együtt vártuk, kedvesen megkérdezi, nem akarok-e felszállni, de csak megrázom a fejem. Az ajtó összezáródik, a busz elmegy.

Én maradok. Újra és újra elolvasom a novella első mondatait, és mindannyiszor megremegek.

A baleset óta most először van ez a különös, déjá vu érzésem.

Péter elmondta, mi történt, én csak tőle tudom…

Ő vezette az autót, a szüleitől jöttünk hazafelé. Éjszakára beborult, esett az eső, fáradtak voltunk. Hányszor hallottam tőle önostorozó mondatait, hogy ott kellett volna aludnunk! Állítja, ő ragaszkodott hozzá, hogy hazainduljunk. Én nem hibáztatom érte. Megteszi helyettem ő maga. Nem tudom, milyen volt előtte, de mióta kiengedtek a kórházból, vele élek, márpedig az ember másfél év alatt még egy vadidegent is megismer valamennyire. Tudom róla, hogy pocsékul főz, hogy utálja, ha széthagyom a ruháimat. Tudom, hogy informatikusként dolgozik, főleg otthonról. A közös lakásunkból, ami még mindig idegen. Amikor megkértem, hagy fessem át a levendulaszínű falakat, Péter nem tiltakozott, sőt segített is a munkában. Az érzés, hogy a falak összenyomnak, utána enyhült valamelyest, de a lakást még mindig idegennek érzem. Pétert is. Hiába tudom róla, hogy az egyetemen ismerkedtünk meg, hiába nézegetem minden átkozott este az esküvőnkön készült képeket, azok csak képek maradnak.

Bennem nem elevenednek meg.

Ha Péter nem mondta volna, hogy az a jóvágású kölyök, akibe a templom előtt kapaszkodom, az öcsém, nem tudnám. Furcsálltam, miért nem az apám vezetett az oltárhoz, hiszen az úgy szokás. Most már tudom, hogy meghalt. Tizenhat éves voltam.

Nem az emlékek hiánya fáj, hanem az érzéseké! Mintha az ember, akiről Péter mesél, egy másik lány lenne. Bármit mond is, bennem nem rezzen meg semmi. Vagyis nem jobban, mint amikor egy könyvet olvasunk. Az ember persze beleéli magát a főhős szerepébe, főleg ha izgalmas a regény, de a tudatunk legmélyén végig ott motoszkál a bizonyosság, hogy ez csak egy történet. Én is így érzem magam, pedig amit Péter mesél, az rólam szól.

Elméletileg.

Gyakorlatilag bárki másról is szólhatna. Elhiszem neki, hogy irodalmat tanultam, mert láttam a diplomám. Állítja, szerettem írni, de ennek nem leltem nyomát. Azt elhiszem, hogy szerelmes voltam, mert mi másért mentem volna hozzá. De most nem szeretem. Nem jobban, mint egy barátot. Hiába látom a szemében, hogy bántja, amiért eltávolodtam tőle, nem jön utánam, hogy segítsen áthidalni a szakadékot. Talán ő sem tudja, hogyan kell. Talán nem is kellene erőltetnünk.

Az orvosok azt mondták, az állapotom idővel javulni fog, de azóta eltelt másfél év, és… nem javult. Fizikálisan teljesen felépültem, és Péterrel a leglehetetlenebb módszereket is kipróbáltuk. Visszavitt a baleset helyszínére, megcsókolt a Hősök terén, ahol állítólag az első csókot lopta tőlem egy átmulatott éjszaka utáni hajnalon, hetekig ette velem a spenótot és az avokádót, mert olyan flavonoidokat tartalmaznak, melyek memóriaserkentőek. És felültetett  egy körhintára is, pedig tudta jól, hogy irtózom tőle. Milyen furcsa az emberi agy: amíg nem indult be a gép, nem hittem el Péternek, hogy félek, amikor viszont elemelkedtem a talajtól, azonnal megrohant az a torokszorító érzés. Péter állíttatta le a körhintát, és én remegve szálltam ki.

Egyik módszer sem használt. Soha, egyetlen másodpercig sem éreztem azt a szikrát, bevillanást, vagy hogyan is nevezzem, ami most vágott mellbe, amikor már sokadjára futok át a sorokon.

Minden egyes próbálkozással tovább jutok a szövegben, az érzés mégsem veszít az erejéből. Minden szóval újra és újra belém hasít a szúró fájdalom, de nem bánom. Hiába ismételgetem magamban, hogy ez csak egy ostoba történet, amiből már csomót elolvastam a buszra várva, ez most más.

Más, de erre egészen addig nem jövök rá, míg nagy sokára, sokadszori nekifutásra el nem érem a végét. A novella alján egy név áll, az íróé.

Az enyém.