Az árulás ára (novella)

Korábban az Aranymosás Irodalmi Magazinban (még 2016. november 07. napján) megjelent fantasy novellám.

 

    Clydas egyedül ébredt a sátorban. A sátorban, ami sötét és hideg volt. A fekhelye mellett megrakott tűz régen elhamvadt, a parázs sem égett már. Egyedül volt az állatbőrök alatt, és a sátorlapon túl fények táncoltak. A hajnal hangokkal volt tele. Kiabálástól, acélcsengéstől fájdalmas hangokkal, még ha messzebbről hallatszódtak is csak.
    – Mara? – Clydas felriadva gördült az oldalára, és megérintette maga mellett a fekhelyet, de az üres volt. Nem őrizte a nő testének melegét sem már.
    A sátor bejárata elől ekkor félrerántották a ponyvát, és Harrald rontott be rajta. A parancsnok kezében kard volt, az acélt vér homályosította el.
    – Megtámadták a tábort, herceg! – Harrald zihált, és hanyagul felöltött ingén saját izzadsága, vérfolt hízott.
    – Megsebesültél… – ült fel Clydas. A tekintete mereven Harrald mocskos vászoningére tapadt, de a parancsnok egy ingerült mordulással megrázta a fejét.
    – Csak egy karcolás – lépett közelebb Harrald. – Jöjjön herceg! Mennünk kell!
    Clydas feje zúgott, és a nyelvét száraznak érezte, mintha taplót rágott volna. A gyomra felkavarodott a szájában visszamaradt bor megsavanyodott ízétől. Megrázta a fejét, hátha úgy a gondolatok rendezettebb sorokba összeállnak, de csak a tompán zsibbadó fájdalom erősödött fel.
    – Hova kell mennünk? – állt fel, de megszédülve vissza is roskadt a fekhelyre.
    Harrald megragadta a karját, és aggodalmasan lehajolt hozzá.
    – Biztonságos helyre, de… Jól van, herceg?
    Clydas kurta bólintással válaszolt csak. Ezúttal hagyta, hogy Harrald felsegítse, de amikor a parancsnok a földre hajított felöltőért nyúlt, elhárította a segítségét.
    – Keresd meg Marabellát!
    – De, felség…
    – Ez utasítás volt, Harrald! – förmedt rá a parancsnokra Clydas. – És kerítsd elő Bent is, hogy készítse fel a lovakat!
    – A lovak már készen vannak, felség, és mennünk…
    – Marabella! – Clydas ezúttal csak a nevet mondta ki, mire Harrald azonnal elhallgatott.
    – Igen, herceg! – hajtotta meg magát a parancsnok, de Clydas észrevette, hogy a kard markolatán megfeszül a keze. A kézfején kidagadtak az erek, és a bütykei elfehéredtek a kérges bőr alatt.
    A parancsnok merev testtartással sarkon fordult, és kilépett a sátorlap alatt. Clydas hallotta, hogy mély hangján utasításokat osztogat, de nem érdekelte. Gyorsan magára húzta a felöltőt, és egy nadrágot. A csizmáján a zsinórokat nem fűzte be, és a fegyverövet sem szíjazta fel. Amikor elkészült, kihúzta a hüvelyéből a kardját, és a csupasz pengével a kezében lépett ki a hajnali levegőre. Eső szemerkélt. Clydas megint megszédült, de ezúttal nem volt ott Harrald, hogy elkapja. Megmarkolta a földbe tűzött zászló rúdját, és előregörnyedt. A száját a gyomrából visszaszivárgó sav töltötte ki, és a fanyar íz akkor sem tágított, amikor egy adag nyálat kiköpött. Tudta, hogy a vacsorához megivott bor kevés volt ahhoz, hogy ilyen rosszul érezze magát, de az idő nem volt alkalmas rá, hogy visszapihenjen. Megtörölte a száját, és felemelte a fejét. A szemébe a hajáról legördülő eső csordogált.
    A tábor szélén rakott őrtüzek haldokoltak, de a nap már a horizont vonala fölé kúszott. Clydas látta a füst függönye mögött a kavarodást, és a fülében az összecsattanó acél hangja sokáig megmaradt…
    – Herceg, a lova… – lépett ekkor mellé az apródja, de Clydas ingerült pillantása a fiúba fojtotta a szavait.
    – Maradj itt vele! – parancsolt rá Benre, miközben a kézfejével megtörölte a száját. Hiába remegett a keze, erősebben rámarkolt a kardjára, és elindult.
    A katonái már visszaszorították a támadókat a sziklaszoroson túlra, de ahogy Clydas végiglépdelt a murvával lepett ösvényen, több holttest is az útjába került. A legtöbb a királynő vörös címerét viselte a köpenyén: egy szál rózsa, ami cirádás keresztre fut fel. Clydas keserűen gondolt arra, hogy annak a nőnek volt mersze apjától átvenni a keresztet, mint szimbólumot…
    – Clydas… – hallotta meg ekkor a nevét. Alig volt több mint a fuvallat szava, ami a vér szagától volt terhes.
    Clydas megkönnyebbülten pördült meg.
    – Mara – suttogta maga elé a nevet. Hagyta, hogy a kard markolata kicsússzon a tenyeréből, és a lány felé lépett.
    Marabella a száját harapdálva lépett elő az egyik félig lerombolt sátor mögül. Ugyanazt a finom szövésű köntöst viselte, mint az este. A ruha bő ujja több rétegben omlott alá, az alja a sárba ért. Az eső a lány testére tapasztotta a vékony anyagot, és Clydas látta, hogy reszket alatta. A fehér selyem alatt a melle minden vonala és a sötét bimbók is tisztán látszódtak.
    – Clydas, én… – Mara arca megvonaglott. Zavartan félrenézett, és letörölte az arcát.
    Clydas csak ekkor döbbent rá, hogy sír. Pár lépéssel átszelte a kettejük közt lévő távolságot, és magához ölelte a lányt. Mara teste forró volt, mégis reszketett. Ő is reszketett, ahogy a lányt tartotta, és a gyomra összerándult.
    – Semmi baj, édesem – simította rá Clydas Mara sűrű, fekete tincseire a tenyerét. – Most már biztonságban vagy. Nem lesz baj – hajolt le, és könnyű csókot hagyott a lány arcán. Érezte a selymes bőrön a könnyei sós ízét, és az eső zamatát.
    Mara megmozdult a karjaiban. Feljebb emelte a fejét, és a tekintete összetalálkozott Clydas pillantásával. Az írisz szürke színét a könnyei tördelték szét.
    – Sajnálom – suttogta halkan, de Clydasnak nem volt lehetősége visszakérdezni, hogy mit sajnál. A fájdalom a torkára tapasztotta a szavakat, és ő hitetlenkedve meredt le a lányra.
    Mara szája megrándult, és hátrébb lépett tőle. Clydas érzéketlenné váló ujjai lecsúsztak a derekáról, és a lábai megroskadtak. Fél kezével az oldalához kapott, és érezte, ahogy valami meleg csordul a tenyerére. A világ gyorsan fakult körülötte, de valamit tisztán látott: a Mara ujjai közül kiejtett tőr pengéjén megcsillanó vért…

***

    Mara a fejét lehajtva állt a trón előtt. A kandallóban megrakott tűz ropogását hallgatta, és a mögötte álló őr reszelős légzését. A súlyos ajtó nyílt, majd csukódott, a drága márványpadlón léptek kopogtak végig.
    Mara lassan térdre ereszkedett, és az öle előtt összefűzte az ujjait. Vékony bőrkesztyűje átázott, érezte, hogy vízcseppek peregnek belőle.
    – Nézz rám! – parancsolt rá a királyné erős, csattogó hangja, és Mara feljebb emelte a fejét.
    Doreah királyné hűvösen, fensőbbségesen nézett le rá. Vékony száját összeszorította, az állát magasan tartotta. Finom szálú, szőke haját ékköves háló tartotta meg, amiben a díszek összekoccantak, amikor a királyné halkan felkacagva megrázta a fejét.
    – Szóval megtetted – állapította meg.
    Mara látta, hogy elégedett mosoly lapul meg a száján, amin körbefutott a nyelve.
    – Igen, felség – felelte csendesen, és ismét lesütötte a szemét szégyenében. Nem volt büszke rá, hogy embert ölt, de az ár, amit a királyné kínált érte, elcsábította.
    Nem volt benne félelem, amikor megtette, de a szégyennel nem számolt...
    – Helyes. Állj fel! – lépett odébb Doreah királyné, és Mara engedelmesen talpra emelkedett. A fejét nem szegte feljebb, de a tekintetével lopva a királynét követte, és az őt kísérő, hosszú, borvörös uszályt.
    A nő elégedettnek tűnt, ahogy a trónhoz sétált, és az arannyal díszített karfára tette a kezét. Az ujjai úgy siklottak végig a fába mart vájatokon, mintha hangszeren játszana.
    – Mond el, hogy történt! – nézett hirtelen vissza Marára, és a tekintetén megcsillant a csilláron olvadó gyertyák fénye. Az írisze barnából elhajlott az arany felé, és a pupillája kitágult.
    – Ahogy parancsolja, felség – sóhajtott egyet Mara, míg a gondolataiban összeszedte a szavakat.
    A szája kiszáradt, és a torkában érezte lüktetni a szívét, ahogy ismét felvillant az emlékeiben Clydas érintése a bőrén. Sose szerette a férfit igazán, mégsem tagadhatta, hogy a herceg jó szerető, és gyengéd volt.
    – Igen, parancsolom! – emelte meg a hangját Doreah királyné, és Mara ismét ránézett. Valahol értette, hogy Clydas apja miért volt képes olyan könnyedén belehabarodni a nőbe: valóban gyönyörű volt. Kíváncsiság és düh remegett festéktől hangsúlyos ajkain, és a mozdulat, amivel ismét megrázta a fejét, kecses volt, mint egy meghajló virágszál.
    – Kábító főzetet kevertem a borába, felség. Abban bíztam, hogy álmában végezhetek vele, de… – akadt el Mara szava egy pillanatra. Összevonta a szemöldökét, és félrenézett a királynéről.
    – De mi? – sürgette meg a nő.
    – De megtámadták a tábort, mielőtt… megtehettem volna – nedvesítette be Mara a száját. – Kiosontam a sátorból, hogy megtudjam, mi történt, és a kavarodásban a maga… – Mara lesütötte a tekintetét. A padló kockáiba mart fényes, csillámló köröktől szédülni kezdett. – A maga katonái…
    Doreah királyné éles, csengő hangon felnevetett.
    – Csak nem hitted, hogy mindent egy lapra teszek fel? – fordult vissza Mara felé.
    – Nem, felség – válaszolta csendesen Mara. Nyelt egyet, de a torkában meghízott gombóc nem csúszott lejjebb.
    – Folytasd!
    – Én… – rázta meg Mara a fejét, de az emlékeibe égett képet a herceg fájdalomtól eltorzuló arcáról nem száműzhette el magától. – Én… A herceg felébredhetett, és én a sátrak közt belefutottam – folytatta csendesen, akadozó hangon, és hiába tudta, hogy a királyné ettől többet akar tudni, inkább makacsul összeszorította a száját.
    Doreah királyné otthagyta a trónust, aminek a háttámláján még az ónixszal kirakott kereszt pihent, és visszalépett Mara elé.
    – Milyen érzés volt? – hajolt le a lányhoz.
    Mara felpillantott a nő negédes mosolyára, de aztán megint lesütötte a szemét. Csak undort érzett magában, nem diadalt. Pedig büszke lehetett volna. A királyné kegyelmet ígért neki, és hozzá rangot, birtokot. Egy magafajta, ócska tolvaj ettől többet sose kívánhatott volna...
    – Hallgatsz – nyugtázta Doreah királyné egy elégedett mordulással. – Azt hiszed, nem tudom, milyen érzés? – Mara könnyű, finom érintést érzett a bőrén, és amikor a nő feljebb kényszerítette az állát, engedelmesen felnézett.
    A királyné szinte kedvesen simogatta meg Mara arcát.
    – Pedig nagyon is tudom, milyen érzés – duruzsolta. – Te a fiút, én az apját öltem meg…
    Marában benne rekedt a lélegzet, és a szíve fájdalmasan megvonaglott. A köznép szájából már hallotta a pletykát, de a bűnöstől megtudni... más volt.
    – Felség, én…
    – Csitt! – nyomta rá Mara szájára az ujját a királyné. – Nem kell beszélni róla, ha nem szeretnél, kedvesem – mosolyodott el, majd ellépett a lány mellől. – Gondolom, fáradt vagy, és szeretnéd már megkapni a jutalmadat – kuncogott fel a nő.
    Mara megkönnyebbülten bólintott egyet, és a királynője után akart fordulni, de a hirtelen fájdalom, ami úgy csapott le rá, mint a villám, megbénította. A teste megfeszült, akár az íj idegén a húr, és ő akaratlanul is felnyögött. A fülében megvadult áradatként zúgott a vére, mégis áthallotta rajta a királyné csilingelő, gúnyos nevetését.
    – Elég lesz, Osmund! – intett Doreah királyné nagyvonalúan, mire a Marát tartó férfi kirántotta a tőrt a lány bordái közül.
    Mara zihálva omlott össze a padlón, és a teste görcsösen remegett. Képtelen volt küzdeni a hullámokban átcsapó fájdalom ellen. Még élt, de a terem fényei egyre messzebb kerültek tőle. A tudatán megüvegesedett minden emlék, szó, illat, és a kakofónia, amivel vére dalolt, lassan elcsitult.
    – Látod, Osmund? – Doreah királyné hangja, halk nevetése kásássá korcsosult benne.
    – Igen, felség. – A férfinak mély hangja volt. Karcos és érdes.
    – Így végzi minden áruló. Nem arany és rang jár fizetségképpen, csak… halál…


 

 

Tévítéletek (novella)

Az első (bárhol) megjelent novellám 2016. augusztus 12. napján jelent meg az Aranymosás Irodalmi Magazinban, ami számomra óriási lépés volt, és örök hála a megjelenésért az Aranymosás csapatának.

Mivel az Aranymosás Irodalmi Magazin már egy ideje nem elérhető, és jelenleg nem is tudni, mi lesz a sorsa, ezért úgy döntöttem, hogy az ott lévő novelláimat feltöltöm a blogomra és a wattpadra is, úgyhogy fogadjátok szeretettel a legeslegelső novellámat.

(Bár erős volt a késztetés, hogy belejavítsak, hiszen az azóta eltelt 7 év alatt sokat fejlődtem, de leküzdöttem a késztetést, ez ez első, eredeti és egyetlen verziója a novellának.) :)

    Miranda minden reggel lejárt a parkba. Télen, nyáron egyaránt – nem számított, hogy milyen az idő. Szerette a csendet, a hajnal hűvösét, hogy része lehet az ébredésnek.
    Most is a kedvenc padján ült, szemben a szökőkúttal. A gyepet áztató vízsugarat követte a tekintetével, és várta, hogy a lombkoronaszint fölé emelkedő nap első, csiklandós sugarai elérjék végre. Szerette az érzést, ahogy didergő lábszárán feljebb kúszik a meleg. Ifjú éveinek nyarait idézte fel benne.
    Miranda ekkor látta meg a lányt. Fiatal volt, valahol a húszas évei közepén. Ő is mindennap lejárt a parkba, bár korántsem azért, hogy öregesen ücsörögjön, mint Miranda. Egyenletes tempóban futott, az edzőcipője felverte a parkot körbeölelő pálya salakját. Szoros lófarokba kényszerített haja szőke volt, mint a pergetett méz, és a copf ütemesen himbálódzott a lapockájánál. A füléből színes zsinór lógott, bekúszott a szűk trikó alá is. A lány arca festetlenül is szépnek tűnt, és Miranda irigykedve gondolt a felette elszállt évekre. Valaha ő is volt ilyen fiatal, ilyen karcsú. Bár ő sosem futkosott. Ez a mai fiatalság bolondériája. Diéta és sport, hogy szépek maradjanak. Ez a lány sem más. Nyilván azért jár le minden áldott nap, mert az alakját félti, és milyen jó neki, hogy pont erre akad gondja…

***

    Suzy éppen a postaládából kiszedett leveleket szortírozta unottan, amikor Elise berohant az ajtón. Vagy inkább energikusan berobbant. Pár percen múlott csak, hogy nem késett el, mégis vidámnak tűnt. Az arcán széles mosollyal torpant meg a recepciós pult előtt, és szuszogva nyújtotta a kártyáját.
    – Szia, Su – simította hátra a szoros lófarokból elszabadult tincseket. – Milyen csinos ez a blúz – jegyezte meg, míg arra várt, hogy a gép berögzítse az érkezését, és Suzy kényszeredetten elmosolyodott. Hiába volt Elise hangja őszinte, élt a gyanúperrel, hogy csak ugratja. Suzy nem tartotta magát sem különösebben szépnek, sem csinosnak. Noha állandóan diétázott, képtelen volt lefogyni.
    – Köszönöm – válaszolta szándékosan kimérten, ahogy visszaadta a plasztikkártyát. – A tiéd is nagyon szép. Még nem láttam rajtad – nézett végig Suzy a kolléganőjén.
    Elise halványbarna, selyemfényű blúzt viselt, aminek az ujját visszafogott pliszé díszítette. Nem volt kimondottan hivalkodó darab, de a lány alakján kifogástalanul állt. Bár az ilyen karcsú lányokon szinte minden jól állt. Akár melegítőalsóban is parádézhatott volna, akkor sem nézett volna úgy ki, mint egy tehén.
    – Oh, ez? – nevetett fel Elise. – Csak egy öreg darab – legyintett egyet, majd visszacsúsztatta a táskába a kártyáját. Félrehajtott fejjel nézte Suzy-t, mintha várna még valamire, de Suzy úgy tett, mintha valami roppant fontos dolga akadna a gépen. Vadul püfölte a billentyűzetet.
    – Legyen szép napod! – vetette még oda Elise-nek negédesen mosolyogva, de csak akkor nézett fel, amikor a lány már elfordult tőle.
    Elise kecses léptekkel sietett a lifthez, és Suzy irigykedve nézte, hogy egyszer sem bicsaklik meg cipője tűsarka. Olyan könnyedén, természetes egyensúllyal lépkedett, mint egy manöken, és ahogy a lány beszállt a felvonóba, Suzy éppen elcsípte egy másik kolléga pillantását.
    Peter a nappalos biztonsági őr volt a földszinten. Középkorú, jóképű pasas, és pár évet nyugodtan letagadhatott volna. Suzy tudta róla, hogy néhány éve még részt vett fitnesz bajnokságokon, és volt, amit meg is nyert. Dögös egy kan volt, az már hétszentség, és Suzy olyan boldog lett volna, ha csak egyszer is olyan sóváran, csibészes mosollyal nézett volna rá, ahogy most Elise-re…

***

    Nicolas lelassította a lépteit. Nem akarta ő megelőzni Elise-t, sőt! Éppen ellenkezőleg: roppantul élvezte a látványt. A lány lassan haladt előtte, egy aktát lapozgatva. A kosztümszoknya alatt izgatóan mozgott a feneke, és az ablakon betűző nap érdekes fény-árnyék játékot játszott a fekete anyagon. Nicolas ágyéka bizseregve megmoccant. Mivel nem volt rajtuk kívül más a folyosón, a nadrágja elejére csúsztatta a tenyerét, és megdörzsölte picit. Nem akarta, mégis felnyögött az érzéstől, ami szétcikázott benne.
    Elise megtorpant, a kövezeten kopogó léptei elhaltak. Visszafordult, és Nicolas egy széles vigyorral leengedte az ágyéka elé a papírlapot. Még szerencse, hogy volt nála valami.
    – Milyen csinos vagy ma, Elise – lépett közelebb a lányhoz, és az kénytelen volt hátraszegni a fejét.
    – Mindig ezt mondod… – jegyezte meg Elise egy halvány mosollyal. A szempilláit lejjebb engedte, de a napfény még így is érintette az íriszét: a sötétbarna árnyalatot ellágyította rajta.
    – Mert mindig csinos vagy – nevetett fel Nicolas. Felnyúlt, és a tenyerére vette a lány lófarokba kötött haját. Hagyta, hogy az aranyló, sikamlós tincsek egyesével folyjanak ki az ujjai közül, míg Elise nyakába igazította őket. A farmerét most már kifejezetten szűknek érezte. Vágy feszítette belülről.
    – Ez így roppant unalmas azért, nem? – lépett hátrébb, illendőbb távolságra a lány. Az ajkán a mosoly elhidegült valamelyest, és a szavaiban is mintha némi gúnyolódó élc bujkált volna. Vagy kihívó?
    Nicolas ismét felnevetett.
    – A szépség sosem unalmas. – Bár nem mozdult a lány után, a tekintete mohón követte. Erőszakot kellett magán vennie, hogy Elise szemét nézze, és ne a szűk blúz alatt feszengő melleit, de ettől függetlenül azt a két formás halmot látta a lelki szemei előtt. Érezni akarta a puhaságukat, és amikor maga elé vizualizálta, ahogy a hüvelykujjával körberajzolja a bimbókat, akaratlanul is felszisszent.
    Elise elfintorodott.
    – A bókjaidat inkább a feleségednek tartogasd, ő talán értékelni is fogja – fordult el a lány, és sietősen benyitott az egyik irodába.
    Nicolas sajgó, lüktető ágyékkal nézte a becsukódó ajtót, és tudta, hogy a kis dög egyszer úgyis beadja a derekát. Az ilyen nőcskék mindig beadják, csak éppen előtte szeretik kelletni magukat. Azt hiszik, akkor kevésbé tűnnek majd szemérmetlennek, ha az erkölcsöset mutatják a világnak...

***

    Bruce elgondolkodva könyökölt a fényes üveglapon, ami a pultot fedte. Kézfején a félig begyógyult sebet vakargatta, miközben a szemével a pultos gyors mozdulatait figyelte, amivel kimérte a sört. Hálásan biccentett egyet, amikor a lány letette elé a korsót.
    – Egy darab szokásos, ahogy kérte – mosolygott rá kedvesen. Mindig kedves volt, Bruce ezért is járt szívesen ide. Már a lány mosolya megmelengette a szívét a fárasztó napok után.
    – Köszönöm, Alice.
    A lány felnevetett. Bájos kacaja volt, és ahogy a fejét hátravetette, a pult fölött villogó neon lila fényei szétszaladtak a hátrafogott, szőke fürtökön.
    – Elise – javította ki. – A nevem Elise.
    – Elise – ismételte meg Bruce. – Sajnálom... – Zavarában végigdörzsölte állán a borostát.
    – Semmi baj – lépett ki a lány a pult mögül, és futólag a karjára ejtette a tenyerét. Meleg, barátságos érintése volt, de gyorsan elkapta a kezét. A mosolya feszélyezetté vált, és inkább elfordult. Kihúzta a pult szélére a tálcát, és újra átrendezte rajta a poharakat, üvegeket.
    – Nagyon bájos név – jegyezte meg Bruce, hogy oldja kettejük közt a csendet, de amikor kimondta, máris megbánta. Sutának, elcsépeltnek érezte a szavakat.
    – Köszönöm – hajtotta lejjebb a fejét Elise. Mintha elpirult volna, de Bruce nem volt benne biztos.
Gyorsan témát váltott.
    – Sokat dolgozik. Bármikor jövök, maga van a pult mögött. Minden este.
    Elise ismét felnevetett – halkabban, szomorúbban. Bruce-ra nézett.
    – Kell a pénz – mondta halkan, majd felkapta a tálcát. Odébb sietett, és Bruce csak a szemével követte a fiatal lányt.
    Elise az egyik hátsó asztalhoz ment, ahol nagyobb hangú társaság iszogatott. Bár nem volt még túl késő, némelyik vendég közülük elég részeg volt már. Az egyik férfi széles mosollyal kapta el a lány derekát, és az ölébe rántotta. Nem törődött Elise tiltakozásával, végighúzta a tenyerét a lány combján, ahol már nem fedte a rövid, farmervászon nadrág…
    Bruce felállt a helyéről, de egyelőre nem mozdult. Tanácstalanul nézte a jelenetet.
    A lány a vendég mellkasához nyomta a tenyerét, megpróbált szabadulni. Mondott is valamit – rendületlenül mosolyogva –, de Bruce nem hallotta. A teremben zene dübörgött, a fülében meg saját vére. A férfi elkapta Elise csuklóját, és közelebb rántotta magához. Ha a lány nem húzza félre a fejét, meg is csókolta volna, és Bruce érezte, hogy düh lepi el az agyát. Öles léptekkel kerülte meg a legközelebbi asztalt, és a bár hátuljába sietett. Megállt az idegen férfi mellett. Nem szólt – a beszéd nem volt sosem az erőssége –, de egyetlen mozdulattal elkapta a fickó kezét, és olyan erővel megszorította, hogy az kénytelen volt elengedni a lányt.
    Elise riadtan ugrott fel a pasas öléből, és Bruce mögé húzódott. Megragadta az ingét a derekánál, és Bruce érezte, hogy a lány keze remeg…

***

    Elise halkan csukta be maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Lehunyta a szemét, és lerúgta a cipőt a lábáról. Már nagyon fájt a lába abban a rohadt cipőben, amit múlt héten vett a turkálóban, de nem válogathatott. Nem volt másik.
    Ekkor a folyosón felkapcsolódott a villany, és ő összerezzent. Hunyorogva nézett fel. Az édesanyja állt a nappaliba vezető boltív alatt. Ő is fáradtnak tűnt.
    – Azt hittem, már alszol, anya – sóhajtotta Elise. Hagyta, hogy a táskája lecsússzon a karjáról. Nem érdekelte, hogy szétnyílt, amikor a földre esett.
    – Téged vártalak. Milyen napod volt?
    Elise mosolyt erőltetett magára.
    – Egész jó. Csak kicsit elfáradtam – hajolt le gyorsan a táskáért, és feltette az alacsony asztalkára, a gondosan odakészített csekkekre.
    Be kellene fizetni őket.
    – Ray hogy van? – Nem nézett az anyjára. Nem mert. Félt, hogy észreveszi rajta, hogy a mosolya erőltetett, hogy legszívesebben sírna. Nehéz volt a nap.
    – Változatlanul.
    Elise aprót bólintott, és lábujjhegyen lépett közelebb az egyik csukott ajtóhoz. Nem kapcsolt villanyt, csak az utána beszökő fényben sietett az ágyhoz. A keskeny heverő mellett műanyag polc állt, rajta orvosi monitor. Egyenetlen vonalak ugráltak a képernyőn. A hangot az anyja levette, hogy a csipogás ne zavarja Ray-t.
    Elise óvatosan simított végig a kisfiú homlokán. Nyirkosnak érezte, de nem melegnek, és Ray nyöszörgve fordította felé a fejét.
    – Te vagy az, anyu? – kérdezte halkan, álomvilág peremén egyensúlyozva. Elise látta a szája sarkából lecsorduló nyálcseppet is.
    – Igen, kicsim – húzta végig az ujját a kisfiú arcán.
    – Apu is hazajött?
    Elise szíve fájdalmasan vonaglott meg.
    – Nem tudott. Azt ígérte, holnap – suttogta halkan, mire Ray csak bólintott egyet. Szorosabban magához karolta a csomós bundájú plüssmedvét, és még nyöszörgött egy darabig.
    Elise megvárta, hogy a légzése egyenletessé váljon, csak utána hagyta magára a kisfiát. Az ajtót csendesen tette be maga után, nehogy felébredjen.
    Anyja még ugyanott állt – a boltív alatt–, és őt nézte.
    – Meddig akarsz még hazudni neki? – rándult meg a szája sarka, és a mellőle lefutó barázda elmélyült. – Mindketten tudjuk, hogy nem jön vissza az apja – folytatta megvető hangsúllyal a hangjában. – Az az átkozott féreg!
    – Jaj, anya… Szerinted hogy mondjam meg neki? – Elise már nem volt képes mosolyogni. Szomorúan, fáradtan nézte az anyját, és a szíve mélyén egyre nehezebbnek érezte a követ. Még mindig szerette Raymond-ot. Még úgy, is, hogy elhagyta. Mert a férfi elhagyta, miután a fiuk megszületett. Amikor megtudta, hogy Ray leukémiás. Hogy sose fog meggyógyulni, mert nincs gyógyszer. Hogy túl korán meg fog halni…

Megkezdődött az Árnyak Hangja szerkesztése!

 

A tegnapi napon a szerkesztőm átküldte a regény első körös szerkesztését, úgyhogy izgalmas időszaknak nézek elébe. ;)

Friss hírekért, infókért, kövessetek facebookon vagy instagrammon ;)

 

UI: Már most úúúgy izgulok.

Vélemény – Az idő minden sebet...

Kicsit bogarásztam a molyon, és szembe jött egy régebbi novellám pár értékelése. Na jó, és nem bírtam ki, hogy ne osztogassam. 😊

 

halenka: "Eszméletlenül megható történet. Iszonyúan bőgetős, de jó értelemben. Ha jellemeznem kellene a „meghitt pillanatot”, ezzel a novellával jellemezném. Köszönöm az élményt!"

 

Lehvira: "Az összes novella közül ez lett az egyik kedvencem. Mazochista hajlamaim miatt talán, vagy nem tudom. Hiába éreztem azt minden egyes oldal után, hogy összefacsarodik a szívem, egyszerűen képtelen voltam letenni. Olvasni akartam. Lili gondolatait. Azokat a változásokat, amik beálltak a gondolkodásmódjában. A Béla bácsival való kapcsolatáról, majd az azt követő szomorú fordulatról, amire számítani lehetett, mégis megrázza az embert."

Nyuszibusz: "Ami még kedvenc lett és nagyon szerettem, annak ellenére hogy nem egy nagyon boldog novella az Az idő minden sebet… Meg van a maga szomorkás hangulata, ennek ellenére nagyon tetszett és magával ragadott, picit jobban benne maradtam ebben az írásban mint a többiben."

Facebook, Instagram

A mai naptól már elérhető a Facebook és Instagram szerzői oldalam is:

facebook

instagram