Könyvfesztivál beszámoló

 

Most ha rövid akarnék lenni, akkor egy szóban össze lehetne foglalni: fantasztikus volt (hmmm, oké, gyakorlatilag ez két szó XD). Bár már vasárnap este felé jár az idő, hogy ezeket a sorokat írom, még most is az élmény hatása alatt állok.

Ha kicsit hosszabban akarok fogalmazni… Na az ott kezdődik, hogy reggel 08:45-kor ért a megdöbbenés, hogy a MÁV az elmúlt pár hétben valahogy megváltoztatta a menetrendet, és a jól bejáratott kis 09:08-kor induló vonat helyett valahogy csak fél órával később indul járat.
Sebaj, még jó, hogy csak 14:00-kor dedikálok…
Aztán jött egy kis megszokott késés, úgyhogy a tervezettekhez képest 2 órával később értem fel, szakadó esőben.
És amikor beestem végre a Millenáris B épületébe, majdhogynem pánikba estem, akkora volt a tömeg. CSAK fél órámba tellett, mire egyáltalán megtaláltam a Maxim kiadó standját, ahová újabb trükközéssel sikerült csak közelebb férkőznöm, annyi érdeklődő vette körbe őket, és kb. csak beköszönni tudtam nekik (meg rájuk bízni a csomagjaimat, hogy ne a kisbőröndömmel kelljen csalingázni a tömegben), hogy tudjanak róla, megérkeztem, aztán már sodródtam is tovább.
@Bodnár Alexandra @Galina Polevyk @Monos Anett @Dora Veeland, annyira jó volt összefutni, csak azt sajnálom, hogy nem jutott több idő (és egy kávé).
@Lauter Csaba, először is ezer köszönet a Dobd újra! kötetért, másodszor meg újabb ezer köszönet, hogy beszerezted az Árnyak hangját! (És elárulom: te voltál az első, akinek dedikáltam 😉 )
Aminek meg külön örülök, hogy sikerült végre megejteni a találkozót @Nikusz @Vivi @Mariann.
Ééés, @handmadebyjulievscott-nak még egyszer köszönet az Árnyak hangjához készített gyertyáért! (Bár épp esett az eső, amikor becserkésztem az udvaron lévő standjukat, így is hatalmas sor állt előttük.)

Ami pedig magát a dedikálást illeti: annyira jó volt újra látni a régi ismerősöket / megismerkedni végre személyesen azokkal, akikkel eddig csak írásban sikerült beszélni (teljesen más élőben) / megismerkedni a sok új emberrel, rajongókkal, olvasókkal.
Őszintén elmondhatom, hogy meglepődtem, mekkora volt az érdeklődés, nem számítottam arra, hogy nem csak a két órát fogom végig dedikálni, de még utána is elcsípnek a lelkes olvasók. Szerintem író (pláne egy első könyves író) nem is kívánhat ennél többet. 😊
És igazi meglepetés is ért, amikor megjelent egy olyan ember (nem fogom nevén nevezni, mert nem tudom, szeretné-e), aki nem csak nagyon messziről utazott el, hogy itt lehessen ezen a nagy napon, de mindezt úgy, hogy egy betegség miatt igencsak küzdelmes hónapok állnak mögötte. Szóval innen is küldök most egy ölelést, hogy mindezek mellett itt voltatok!
Ami még nagyon megható volt, hogy akadt olyan olvasó, aki elárulta: én leszek az első magyar író, akitől olvasni fog (nagyon szurkolok, hogy meghozzam a kedvet, mert sok nagyon jó magyar író és magyar könyv van ám! 😉 ), de volt olyan is, aki épp csak megállt pár szóra, elolvasta a könyv fülszövegét, és már szaladt is oda a kiadó munkatársaihoz, hogy megvegye.
És ha már szóba kerültek a kiadó munkatársai: ez egy csapatmunka volt, nélkületek nem valósult volna meg az Árnyak hangja!
(És külön köszönet @Valuska Sárának, nem csak azért, mert ott volt, segített, és rengeteg képet készített, hanem mert szerintem még nálam is lelkesebben ajánlgatta a könyvet. :D)

És a nap margójára: annyira elbeszéltem az időt, hogy sikeresen lekéstem a vonatomat, annak a vonatnak pedig, amire végül felszálltam, beragadt az ajtaja, úgyhogy csak az isteni szerencsének köszönhetem, hogy időben lejutottam, és nem vitt tovább.
A konklúzió, amit kénytelen voltam levonni: valamiért engem a vonatok nem szerettek ezen a napon.

DEDIKÁLÁS a Könyvfesztiválon (2024.09.28. szombat, 14:00 - 16:00 MAXIM Kiadó, B24 stand)

 

Árnyak hangja MEGJELENÉS

 

 

 

A tűz jegyese (novella)

A SKARLÁT kiadó honlapjára felkerült "A tűz jegyese" című romantikus (erotikus) fantasy novellám, olvassátok szeretettel. ;)

Részlet a novellából:

Lish átfagyott a nyeregben, hiába tekerte maga köré a vastag posztóköpenyt. Már majdnem hajnalra járt az idő, és ilyenkor még a tavasz ellenére is lehűlt a levegő. Fátyolként úszott körülöttük az egyre fakóbb köd.

A katona, akit a vorlok küldött, egyszer sem szólt hozzá, csak némán ült a lova nyergében. A paták alatt halkan recsegett a száraz avar, az apróbb gallyak roppanva törtek szét, mintha csontok lettek volna.

Lish mindannyiszor összerezzent.

Fáradtság nehezedett rá, a hátába görcs állt, az ujjai elgémberedtek, ahogy a nyeregkápát markolta, a nyakát pedig járomként húzta az otthon levett lánc fantomsúlya.

Nem mert visszanézni.

Makacsul az előtte kanyargó, avarral fedett útra szegezte a tekintetét. A szeme égett, arra is kényszerítenie kellett magát, hogy pislogjon. A könnyek miatt el-elhomályosodott a látása, széttördezett az erdő, a fák, a sötét.

Kongott benne a feketeség.

Csak akkor kapta fel a fejét, amikor a lova halkan felnyihogott, és valahonnan – nem is túl messziről – egy másik felelt rá.

Lish elszörnyedve figyelte a fák közül kibontakozó kastélyt. Mintha a mögötte lévő hegyből sarjadt volna. Magasan fent gyilokjáró futott, hatalmas kőtálakban tűz égett, kísérteties, földöntúli fénye lefolyt a fekete köveken.

A kapu vasrácsa fel volt húzva, két őr strázsált a két oldalán. Az arcukat kendő takarta, fejükre csúcsos, fekete sisak borult. Akár szobrok is lehettek volna, olyan mereven álltak fénytelen páncéljukban.

Lish mégiscsak visszafordult a nyeregben, amikor a ló a várudvar közepén megállt vele, de a kapu vasrácsát nem eresztették le utánuk. Most megszökhetne, futott át rajta a gondolat, de aztán egy fintorral elvetette az ötletet.

Nem azért jött el idáig, hogy megfutamodjon.

És ha megtenné, a vorlok nyilván utána küldené a katonáit. Vagy ami még rosszabb: Erenáért.

– Uram.

Lish összerándult a váratlan hangra.

Ahogy előrepördült ültében, csak ekkor vette észre a magas, sötét alakot, aki félúton állt közte és a kastély szélesre tárt ajtaja közt. A bentről kiömlő fény hátulról érte, az arca árnyékban maradt. A köpenye a körülötte gomolygó köddel együtt hullámzott.

– Ez nem az a leány, akiért küldtelek.

Ha érdekel a folytatás: 🔥🔥🔥 A TŰZ JEGYESE 🔥🔥🔥

 

 

 

 

Csak egy szó (novella)

Ez sem mostani novellám, és már a karácsony is elmúlt, de a novella nem is kifejezetten a karácsonyról szól, hanem a megbocsátásról, ami pedig mindig és örökké aktuális. :)

A novellában egy dal is említésre kerül: Iron&Wine - Passing afternoon (https://www.youtube.com/watch?v=xg_Xxcv5VLs). Tulajdonképpen ez a dal ihlette a novellát. :)

 

 

 

Priscilla felemelte a tekintetét a kis sminktükörről.

– Ugye, nem dolgozni megy be, kisasszony? Mégiscsak szenteste van!

– De – csattintotta össze Priscilla a púderes dobozkát. – Vagy maga szerint miért kértem, hogy a Swerton irodaházhoz vigyen? – érintette meg a nyelve hegyével a friss rúzst a száján.

Tekintete összeakadt a taxiséval a visszapillantó tükörben, és Priscilla látta a zavart sofőrje arcán. A férfi nyakán vörhenyes pír kúszott fel, és a füle lángba borult a skótkockás barett alatt.

– Értem… – motyogta maga elé, majd elkapta a pillantását a tükörről.

Priscilla kényelmesen keresztbe rakta a lábát, és végigsimított a selyemfinomságú harisnyán, ami úgy takarta be, mintha egy második réteg bőr lenne. Egyikük sem erőltette a további társalgást.

A taxi némileg lelassult, ahogy a forgalom is. Priscilla a mellettük elhaladó épületeket nézte. A megolvadt hó szutykos cseppekben verődött fel a taxi kerekeiről.

A kocsi ismét meglódult, és az első sarkon lefordult a főútról, majd az egyik parkolóba bekanyarodva megállt.

Priscilla felnézett a jobb oldalon tornyosuló épületre. A betonból, és üvegből emelt irodaház homlokzatán aranybarna betűk hirdették a nevet: Swerton.

– Megérkeztünk, kisasszony – fordult félig hátra a sofőr. – Tizenhét dollár lesz.

A taxi mellé egy hajléktalan lépett, ujjatlan kesztyűbe bújtatott kezét az autó ablakának nyomta.

– Liliann? – A csavargó szájából pára lebbent elő. – Bocsáss meg, Liliann!

Priscilla elfintorodott.

– Tartsa meg a visszajárót! – nyújtott előre egy húszast, majd megragadt a kilincset, és résnyire kinyitotta az ajtót, de a hajléktalan a nyilvánvaló szándék ellenére sem tágított a taxi mellől.

– Megbocsátana? – emelte meg a hangját Priscilla. Az ablak üvegén keresztül felnézett a csavargóra. Idős férfi volt, jóval túl az ötvenes évein. Fehér, egyenetlenre vágott szakálla megsárgult a szája körül, csupasz nyakán lebernyegként lógott a bőr.

Továbbra sem mozdult, ezért Priscilla undorodó mordulással nagyot taszított az ajtón. Az éle telibe találta a hajléktalant, mire a férfi hátratántorodott. Hiába tett egy esetlen mozdulatot a karjával, nem tudta megtartani az egyensúlyát a jeges járdán, elvágódott.

A taxi sofőrje kipattant az autóból, és a hajléktalanhoz sietett.

– Mégis mit képzel, kisasszony? – vonta kérdőre a kiszálló Priscillát, de a lány – akárcsak a többi, tovasiető gyalogos – nem törődött a járdán mozdulatlanul fekvő hajléktalannal.

– Az ő hibája – vonta meg a vállát, majd kényeskedve megigazította kabátja prémgallérját. – Miért nem állt félre?

A taxisofőr homlokráncolva guggolt le a csavargó mellé, és megrázta a vállát, ám a férfi szeme csukva maradt, mellkasa pedig ritmustalanul emelkedett-süllyedt a szakadt, elmocskolódott felöltő alatt.

– Hívni kellene egy mentőt! – húzta elő a mobiltelefonját a kardigánja zsebéből a taxis.

Priscilla éles hangon felnevetett.

– Ugyan már! Biztosan csak szimulál. Idekint hideg van, nyilván így akarja elérni, hogy valami meleg helyre kerüljön!

– Mert neki is joga van egy kis meleghez! – nézett fel rá felháborodottan a sofőr.

– Akkor menjen el délre! – kerülte ki a hajléktalant Priscilla, és elindult az irodaház széles ajtaja felé. A taxis rekedt hangja pár lépés után érte utol:

– Nem hagyhatja itt csak így!

– Miért nem? – pördült vissza Priscilla, és csinos, Prada cipőjével indulatosan toppantott egyet. Kezdett elfogyni a türelme, és a hideg egyre feljebb kúszott a lábszárán.

– Hiszen eszméletlen!

– És? – Priscilla fintorogva figyelte, ahogy a férfi beüti a számokat a telefonba, majd a füléhez emeli a készüléket. Pergő hangon hadarta el, hogy mentőt kér a Swerton irodaház elé, a pontos címet is megadta.

Tekintete eközben végig a lányon függött, és Priscilla tisztán látta benne a kimondatlan dühöt. Megvárta, hogy a férfi befejezze a hívást, csak utána szólalt meg:

– További szép napot!

– A maga felelőssége is!

– Frászt!

A taxis elvörösödött mérgében, de nem tágított.

– Hívhatom a rendőröket is! – közölte vészjósló hangon.

Priscilla megkövülten nézte a férfit, és hiába a haragja, korábbi határozottsága, nem mert mozdulni. Sofőrje pillantásából látta, hogy tényleg megtenné, amivel fenyegette. Lassan dideregni kezdett, miközben a mentőt várták.

A kocsi hamar megérkezett, a hajléktalant hordágyra rakták. Priscilla tanácstalanul nézett a taxisra, elbocsátást remélt, de a férfi melléje lépett, és megragadta a könyökét.

– A maga felelőssége! – sziszegte halkan, hogy egyedül a lány hallja.

Priscilla égő arccal fordult el tőle, aztán a tekintete megakadt a hajléktalanon, miközben a hordágyat a mentőbe csúsztatták.

– Liliann! – motyogta a férfi. Csak egy röpke másodpercre nyitotta ki a szemét. Pillantása zaklatottan, szinte rettegve cikázott, egészen addig, míg meg nem látta a lányt. Akkor elmosolyodott, és visszazuhant az öntudatlanságba.

– Kisasszony? – nézett le az egyik mentőtiszt Priscillára. A kezét nyújtotta.

A taxis gyengéd erőszakkal feltolta Priscillát, és ő nem tiltakozott.

***

A mentőautó belsejének erős fertőtlenítőszaga sem nyomhatta el a hajléktalan ruhájából áradó bűzt, ami csak még jobban felerősödött, amikor az orvos végigvágta a felöltőt és az alatta viselt, lyukacsos, kinyúlt pulóvert.

Priscilla fintorogva fordult el, és a szája elé vonta a kabátja gallérját szegélyező prémbundát. Halványan még lehetett rajta érezni a Chanel parfüm lenyomatát.

– A vérnyomás rendben, bár a pulzusa szaporább a kelleténél – dünnyögte a mentőtiszt, de Priscilla nem figyelt rá. Az oldalsó ablakon hízó párát nézte, és remegett. Még mindig az a pillanat reszketett benne, amikor a hajléktalan magához tért, a tekintete találkozott az övével, és azon a néven szólította: Liliann.

Valami megérintette akkor. Talán a fájdalom, ami a csavargó szemének mélyén ült. Utoljára a saját apja szemében látott hasonlót, amikor a férfi azért könyörgött, hogy bocsásson meg neki, de ő képtelen volt rá.

A mentőautó nagyot zökkent, felrázva Priscillát a kábulatából. A Brookwood Hospital sürgősségi bejáratánál álltak meg, és a kocsi sofőrje kipattant, hogy kinyissa a raktér ajtaját is. A hajléktalant leemelték, aztán az egyik mentős Priscillát is lesegítette, de többet nem törődtek vele. A lány a kabátjába kapaszkodva sietett utánuk.

Bosszankodva verte le a cipőjére tapadt havat, amikor átlépett a fotocellás ajtón. Szinte azonnal megrohanta a sürgősségi osztály légköre. Kiabálás, rohanó léptek dübörgése, valahol a távolban éles csipogás hallatszott. És az a szag… Priscilla megszédült, amikor felismerte a fertőtlenítő szúrós szagával elkeveredő vér fémes, bomló édességét.

– Ki a beteg? – lépett a hordágy mellé egy középkorú doktornő.

– Ismeretlen férfi. Eszméletlenül találtuk.

Az orvosnő a száját harapdálva, az orra hegyére letolt szemüveg felett futotta át a mentőtiszt kezéből kikapott kórlapot, közben pattogó hangon utasításokat adott, de Priscilla nem sokat értett belőle. Kábán figyelte a nő szája felett mocorgó anyajegyet.

– Próbálják megtudni a nevét, és ha sikerült, nézzenek utána, hogy van-e bármi nyoma a rendszerben! – hajította a hajléktalan lábához a kórlapot, majd elfordult. Elindult a nővérpult felé, a tolószékeket, járóbetegeket kerülgetve.

– Ennyi? – szegődött a nyomába Priscilla. – Dr. Cameron – pillantott le a nő köpenyének mellzsebére.

Az orvos futólag végigmérte Priscillát.

– Ennyi. Mit akar még?

– Hiszen meg sem vizsgálta rendesen!

– Rokona talán? A lánya? – vonta fel dr. Cameron gondosan kihúzott szemöldökét. Most először csillant meg némi érdeklődés a tekintetében.

– Nem! Dehogy – vágta rá Priscilla felháborodva.

– Akkor miért érdekli? – Dr. Cameron arca teljesen közömbös volt, szeme alatt karikák sötétlettek. Nyilván nem ez volt a műszakja eleje, és a falak mellé állított, műanyag székeken várakozó betegek számából ítélve nem is a vége.

– Én… – Priscilla a homlokát ráncolva kereste magában a választ, de az nem létezett.

Az orvosnő felsóhajtott, majd a bejárati ajtó felé intett a fejével.

– Menjen haza! Karácsony van. Csak várja valaki.

***

Priscilla a folyosó egyik magányos székében ülve nézte az üvegfal előtt ácsorgó, csoffadt fenyőfát. Kókadt ágait csillogó gömbök húzták, törzse köré – hogy elrejtsék csupaszságát – aranyszínű boát tekertek. A villódzó égők a Christmas Carol-t ismételgették, de a géphangú nyekergésből Priscilla csak pár, elszökött foszlányt csípett el. Az ablaküveg megsokszorozva verte vissza a színes égők fényét. Odakint már megint havazott, a kövér pelyhek kavarogtak a szélben.

Az emberek száma megcsappant valamelyest, bár Priscilla sejtette, hogy itt sose fogynak el teljesen a páciensek.

– Tudja, ki az a Liliann?

Priscilla felpillantott dr. Cameronra. A nő megfésülködhetett, mert fakóbarna haja szoros kontyba tekerve pihent a tarkóján, az arca viszont ugyanolyan nyúzottnak tűnt, mint korábban. Némi érdeklődéssel figyelte Priscillát szemüvege lencséjén keresztül.

– Nem. Fogalmam sincs. – Ő is hallotta, hogy a hajléktalan – mióta csak magához tért – minden embertől, aki elhaladt a folyosó végébe száműzött ágya mellett, megkérdezte, nem látták-e Lilliannt.

– Akkor mit keres még itt?

Priscilla elfintorodva rázta le a csuklójára az óráját, és a számlapra pillantott. Délután öt óra volt. Már majdnem egy órája vesztegette az idejét a kórházban.

– Csak… kíváncsi voltam – állt fel. – De igaza van, ideje mennem.

– Kíváncsi? – Dr. Cameron hangjában él bújt meg, miközben már-már bántóan fürkészte a lány arcát.

Priscilla zavartan félrefordította a tekintetét. Sejtette, hogy az orvos vár valamiféle magyarázatot, amit azonban ő sem ismert.

– Az a hajléktalan… Engem hívott Liliann-nek.

– Értem. És? Ha nem tudja, kicsoda, mit számít?

Priscilla megrázta a fejét.

– Kiderítettek bármit a múltjából? – tért ki a válasz elől.

– Igen. Pár éve előrehaladott agydaganatot diagnosztizáltak nála. Inoperábilis. Kezelni lehetne, bár az csak a tünetek helyi kezelésére szolgálna.

Priscilla visszanézett a doktornőre, de dr. Cameron arca tökéletesen érzelemmentes volt, mintha nem is lenne több egy maszknál.

– Fájdalmai vannak?

– Minden bizonnyal. Ennek ellenére visszautasította a fájdalomcsillapítót.

– Visszautasította – ismételte meg Priscilla motyogva.

– Igen. Többet nem tehetek. A kezelés drága, és – fintorodott el dr. Cameron – nincs betegbiztosítása.

– Akkor most mi lesz vele?

– Pár óráig még bent tartjuk. Kap meleg ételt, és kerítünk neki ruhát a raktárból. Többet nem tehetünk. Ez nem hajléktalanszálló vagy jótékonysági otthon.

Priscilla megdermedt. Dühítette a doktornő megemelt hangja, és a kemény, elutasító tónus benne. A taxis szavai csendültek fel a gondolataiban, aztán egy másik, régebbi, megfakult emlék villant benne… Ahogy az apja arra kéri, bocsásson meg neki. Priscilla arca lángba borult, megragadta a távozni készülő orvos köpenyét.

– Kifizetem. A… mai napot. Éjszakát. De tartsa bent! – bukott ki Priscillából.

– Miért tenné?

Priscilla habozott. Egy újabb kérdés, amire nem tudott választ adni. A szíve fájdalmasan zakatolt.

– Én… Csak csinálja! Nekem van betegbiztosításom.

Dr. Cameron arckifejezése megváltozott. Az engesztelhetetlen közöny fellazult valamelyest.

– Rendben. A nővér elintézi a papírmunkát.

– Köszönöm.

– De… beszéljen vele! – intett az orvos a folyosó vége felé.

Priscilla elfintorodott.

– Minek?

– Mert egyfolytában magát hívja.

– Liliannt hívja! – hangsúlyozta ki Priscilla. – Nem engem.

– Ő azt hiszi, maga az.

– De…

– Beszéljen vele! – vágott Priscilla szavába a doktornő. – Karácsony van. Ha már kifizeti, hogy bent tartsam, akkor ezt is megteheti. Neki szerintem többet fog érni, mint a pénze.

***

Priscilla óvatosan közelítette meg az ágyat, de amikor a hajléktalan feléje fordult, megtorpant. Még öt lépés választotta el őket.

– Liliann! – ragyogott fel az öreg arca. A másodperc törtrésze alatt éveket fiatalodott. Addigi görnyedt tartása elillant, kihúzta magát ültében. Mintha még pár ránca is kisimult volna, amikor elmosolyodott.

Kapkodó mozdulatokkal oldalra simogatta nedves haját. Az ápolók csak nemrégiben fürdethették le.

– Gyere ide! – nyújtotta ki a férfi a kezét, Priscilla azonban megrázta a fejét.

– Nem Liliann-nek hívnak.

– Ó. – A hajléktalan mosolya lehervadt. Gyanakodva szemlélte Priscilla arcvonásait. – Biztosan nem? – kérdezte reménykedve.

– Sajnálom – lépett közelebb Priscilla, és az ágyhoz húzott egy széket. – A nevem Priscilla de Marko.

– Priscilla?

– Igen.

Az öreg a szemét forgatva ízlelgette a nevet.

– Szép név.

– Köszönöm – ült le Priscilla.

– De… mit keres itt, kisasszony? Már ne sértődjön meg, de én a lányomat várom. Liliannt. És maga nem ő. És nem is ápoló – mérte végig a férfi a lány öltözetét.

Priscilla akaratlanul is elmosolyodott.

– Nem. Nem vagyok ápoló.

– Akkor mit keres itt?

Priscilla elbizonytalanodott.

– Én… csak azt hittem, szívesen beszélgetne. Mondjuk… a lányáról?

– Ó. Liliann! – derült fel megint a férfi arca. – Örülök, hogy eljöttél. Olyan régen beszéltünk. Szerintem anyád is nemsokára hazaér. Hogy meg fog lepődni, hogy itt talál!

Priscilla értetlenül nézte a hajléktalant, aztán egy lemondó sóhajjal bólintott.

Az öreg átszellemült arccal félretolta maga elől a tálcát, a félig elfogyasztott vacsorával együtt, és lelökte a combjára a takarót. Alatta tiszta, ropogósra keményített, kórházi köntöst viselt.

– Milyen szép karácsony lesz ez! Olyan régóta nem töltöttük együtt az ünnepeket. Igaz, Liliann, drágám?

Priscilla nem válaszolt, de nem is kellett. Az idős férfi folytatta, tovább szőve a képzeletében játszódó történetet. Priscilla beleszédült, ahogy hallgatta. „Öt éve már, hogy az ünnepeket munkával töltöm” – futott át az agyán a keserű gondolat.

Elfordította a pillantását a hajléktalanról, és észrevette a kórlapot, ami az ágy végébe akasztva pihent. Érte nyúlt.

– Albert Gibbson – olvasta fel a nevet félhangosan.

– Igen, kisasszony. Így hívnak.

Priscilla felnézett az öregre, aki mosolyogva figyelte.

– Önt pedig Priscillának. Megjegyeztem ám ezt szép nevet – kacsintott rá.

Priscilla kényszeredetten elmosolyodott.

– Köszönöm.

– Mondtam már, hogy mennyire hasonlít a lányomra? Liliann-nek hívják.

– Már mondta.

Albert kurtán bólintott, és bár a szája tovább mosolygott, a szemébe fájdalom költözött.

– Meghalt – suttogta maga elé.

– Tessék?

– Meghalt – ismételte meg Albert, aztán a feje a mellkasára bicsaklott. Zihálni kezdett. – Az… én hibám. Meghalt!

Priscilla tanácstalanul, szánakozva figyelte. Nem tudta, mit kellene tennie, vagy mondania. Percek teltek el, mire a hajléktalan légzése lecsillapodott. Az utolsó légvétele már sóhajnak is beillett. Ismét Priscillára nézett, és újra mosolygott.

– Priscilla. Olyan szép név! A feleségem először ezt akarta adni a lányunknak. Én ragaszkodtam a Liliannhez.

Priscilla meglepetten nyelt egyet.

– Mondtam már, mennyire hasonlít rá?

Újabb apró bólintás. Többre nem futotta Priscilla erejéből.

– De várjon csak! Van valahol egy kép róla. – Albert félig elfordult, és a párnája alól előrántott egy ócska bőrpénztárcát. Amikor felnyitotta, látszott, hogy szinte teljesen üres: két képen kívül más nem pihent benne. Az öreg Priscilla felé nyújtotta az egyik fotót. Gyűrött, szakadt papírlap volt, a hátán jókora zsírfolttal. Egy fiatal lányt ábrázolt, aki Priscillával egykorú lehetett, más egyébben azonban nem hasonlított rá. A haja sűrű, sötétbarna volt, a szeme pedig majdnem fekete. Barátságos.

Priscillának eszébe ötlött, amit a legutóbb elhagyott partnere mondott az ő kék szeméről: olyan hideg, mint a szíve.

– Nagyon szép – nyújtotta vissza a képet.

– Igen, szép. Akárcsak kiskegyed.

Priscilla elfintorodott.

– Köszönöm a bókot – állt fel gyorsan, és ingerülten lerázta a csuklójára az óráját. Rápillantott. Már hat óra is elmúlt. – Mennem kell!

El akart lépni az ágytól, de Albert egy meglepően fürge mozdulattal elkapta a kezét. Amikor Priscilla lenézett rá, a férfi zavaros, vérhálós tekintete szinte könyörögve kapaszkodott az övébe.

– Kérlek… Liliann! Bocsáss meg!

Priscilla értetlenül meredt a hajléktalanra. Valami megroppant benne. Az apja nézett rá ugyanígy, amikor sok év után újra felkereste. Bocsánatot kért, amiért elhagyta az anyjával együtt. Bocsánatot kért, mert évekig nem kereste, bocsánatot a könnyekért, a magányért…

És ő elküldte. Elküldte,  mert kiderült, hogy csak olvasta a róla megjelent cikket: Priscilla de Marko, a sikeres üzletasszony, aki alig huszonöt évesen megvette a Swerton irodaházat.

***

Priscilla a fagyos éjszakában felszálló füstöt figyelte. A kezét már alig érezte, az ujjai reszkettek, ahogy az egyik ápolótól kért cigarettát tartotta. Gyerekkén gyűlölte, hogy apjának mindig kesernyés dohányszaga volt, most azonban az ismerős illat elcsitította zakatoló gondolatait. Amikor utoljára látta William de Markót, már nem csak a cigaretta illata lengte be: olcsó piától bűzösen, hívatlanul csöngetett be Priscilla lakására, pontosan öt éve, ugyanígy szenteste…

Priscilla megborzongott az emléktől, és elhajította a félig elszívott cigarettaszálat. A kórház üvegfalán keresztül bámulta a sürgősségi osztályt, bár a folyosó végére száműzött ágyat nem láthatta.

Még zsongott a feje attól, amit az interneten olvasott, miután kimenekült Albert mellől. Már tudta, hogy halt meg Liliann. A férfinak két éve balesete volt. Ő vezette az autót, és egyedül ő élte túl: felesége, és közös lányuk belehalt. Milyen tragikus! Miért mindig a vétlenek halnak meg?

Az újságcikkek pedzegették, hogy a sofőr részeg lehetett, vagy talán beteg, de ez mind csak feltételezés volt. Priscilla is pusztán sejthette az igazat: Albert agydaganata már akkor meglehetett. Mit számít?

Haza kellene mennie.

Priscilla egy pillanatra lehunyta a szemét. A fotocellás ajtó surrogva nyílt szét, de ő nem nézett fel.

– Miss… Priscilla! – szólította meg az ápoló, akitől a cigarettát kérte.

– Igen?

– Mr. Gibbson ön után érdeklődött.

Priscilla mégiscsak felpillantott, fanyarul elmosolyodott.

– A lánya után. Liliann után – javította ki a férfit, de az megrázta a fejét.

– Az ön nevét említette, kisasszony – közölte egyszerűen, majd sarkon fordult, és visszament az épületbe.

Az összezáródó fotocellás ajtón meleg libbent ki, és lágyan, mint ahogy a hópelyhek érintették, végigsimított Priscilla arcán.

***

Priscilla szótlanul ült az ágy mellett. Albert arcát bámulta. A férfi vonásai elsimultak alvás közben. Biztosan szépeket álmodhatott, mert a szája mosolyra húzódott.

– Szeretem ezt a számot – szólalt meg váratlanul.

Priscilla meglepődve dőlt előrébb ültében. Fülelt egy pár másodpercig. A nővérpultra állított rádióból felszálló, kellemes dallam ismerősnek tűnt számára. Tudta, hogy hallotta már valahol, valamikor, de volt ennek bármi jelentősége?

– Nem ismerem.

– Passing afternoon. Az Iron and Wine-tól. A feleségem egyik kedvence száma volt – felelte csendesen, rekedt hangon Albert, majd egy pillanatra felnézett Priscillára.

Először csak dúdolni kezdte, aztán az énekessel együtt szavalta a sorokat, mintha vers lenne.

– „Vannak dolgok, amik elúsznak. Mint a végtelen, hiába számolt napok…”

Priscilla torka elszorult.

– Mr. Gibbson – érintette meg a férfi kezét, de Albert nem mozdult. Tovább énekelt, szívszorító aláfestéseként a rádióból szóló zenének. Ha hamisan is, nem számított. Ráspolyos hangja tökéletes ellentéte volt az énekes baritonjának.

– „A titkai, mint egy-egy dal, és én mégsem ismerem…”

– Albert – szorította meg Priscilla a férfi ujjait. – Tudom, mi történt. A baleset… a felesége… a lánya – harapta be a száját. A szavak a torkán rekedtek, amikor Albert ismét kinyitotta a szemét, és ránézett. Az íriszén könny reszketett.

– Bocsáss meg, Liliann! – suttogta.

Priscilla érezte, hogy a férfi keze remegni kezd, majd pár másodperc múlva már az egész ágy rázkódott a hajléktalan alatt.

– Valaki! – pattant fel Priscilla. Iszonyodva nézte az Albert szájából kicsorduló, habos nyálat. – Valaki segítsen! – sikított fel. Elrántotta a kezét, és a falig hátrált.

Dr. Cameron a férfi ápolóval a sarkában rohant ki az egyik vizsgálóból.

– Rohama van! – motyogta Priscilla kétségbeesve. Nem tudta levenni a szemét Albert meg-megvonagló arcáról.

– Aspirál. Szívást! – Dr. Cameon hangja nyugodt maradt. A nővérpult mellett álló, sürgősségi kiskocsiról felmarkolt egy fecskendőt és egy ampullát. Gyors mozdulattal felszívta a gyógyszert, és félrerántva a takarót, Albert combjába döfte a tűt.

A férfi testének remegése pár pillanat alatt lecsillapodott, de a légvételei továbbra is felszínesek maradtak.

Dr. Cameron Priscillára nézett.

– Sajnálom – rázta meg a fejét. – Ennél többet nem tehetünk.

Priscilla bólintott, és nyelt egyet. A tekintete visszatért Albert arcára. Ahogy a görcs engedett, a vonásai megint elsimultak. Csak az évek során felrajzolt ráncok maradtak.

Priscilla visszamerészkedett az ágy közelébe.

– Mr. Gibbson? – suttogta. – Albert…

– Nem biztos, hogy felébred. – Dr. Cameron is halkan beszélt. – De talán így lenne neki a legjobb.

– Talán – motyogta Priscilla megborzongva.

– Talán.

– Magamra hagyna, doktornő?

– Természetesen.

Priscilla megvárta, míg ismét kettesben marad Alberttel. A rádióban már új szám szólt, de az ő szívében még ugyanaz a fájdalom lüktetett.

Priscilla megérintette a hajléktalan kezét, tenyerét az érdes, meleg bőrre simította. Fejében egy új hang szólalt meg. Ismerni vélte, de olyan régen nem hallotta ilyen tisztán – te jó ég, öt éve –, hogy azt hitte, már el is felejtette.

Bocsáss meg, Priscilla…

– Megbocsátok… apa…

 

A suttogó erdő (novella)

 A novella még 2017. januárjában jelent meg a Bizzarium negyedik novelláskötetében, ami a "Tábortűz körül" címet viseli, de most megosztom itt is. :)

 

    Egyedül ülsz a szegényes tűzrakás mellett, ami vajmi kevés meleget ad. Fázol. Az apró lángok szeszélyesen ugrálnak, sisteregnek, és a füst, amit a parázs által rágott fahasáb ereget, feketébb még az éjszakánál is.
    Ág reccsen mögötted, és te megriadsz. Odakapod a fejed, és a szíved fájdalmasan dobban egyet.
    – Dale? – suttogod rekedt hangon. Félelem markolássza a torkodat, és fél kézzel elengeded a prémes köpenyt. A melletted heverő tőrért nyúlsz. Megnyugtató érzés, amikor a bőrrel bevont markolat a tenyeredbe simul.
    Felállsz és megfordulsz. Meredten bámulod a cserjést, de csak a szél mozgatja a leveleit.
    – Van ott valaki? – kérdezed gyanakodva, de a válasz ezúttal is elmaradt.
    Közelebb lépsz. Csak egyetlen lépést teszel, és aztán meg is megtorpansz. Megint ág reccsen, és megint mögötted.

    Megpördülsz, és ösztönösen magad elé kapod a fegyvert. Az ívelt pengén narancsvörös lángok táncolnak, ahogy remegő kézzel markolod.
    A válladról lecsúszik a súlyos köpeny, és tompán puffan a kiszáradt földön. Nem számít.
    Vársz, de semmi nem történik. Csak a szél motoszkál a lombokban, és csak a levelek zörögnek.
    Lassan megnyugszol. A légzésed lecsillapodik, és már kevésbé fáj, ahogy szíved a mellkasodat döngeti. Visszatelepszel a tűz mellé, és letörlöd a homlokodon kiütközött verítéket. De a fegyveredről nem feledkezel meg. Magad mellé teszed, hogy kéznél legyen, és vársz tovább. Hiába. Dale nem jön vissza.
    Már éjközép után járhat az idő, amikor felnézel a csillagokra. Mind a két hold fenn van az égen. A fekete ugyan nem sok fényt ad, de hűségesen kúszik ezüstös menyasszonya után, és te fáradtan dörzsölöd meg a halántékod. Tompa fájdalom lüktet a koponyádon belül.
    Felkelsz a lassan magába roskadó tűzrakás mellől, és kinyújtóztatod elgémberedett tagjaidat. Most már nagyon ideges vagy. Dale több mint egy órája ment el. Már régen vissza kellett volna érnie az őrjáratból. Lehet baja esett?
    Elhatározásra jutsz, és elindulsz utána, de a kezdeti magabiztosságod gyorsan fogyatkozik, ahogy mindjobban összetömörödik körülötted az éjszaka sötétje. A hideg szél felborzolja a hajad a tarkódnál, és te megborzongsz. Egy pillanatra megtorpansz és visszanézel az apró tűzrakásra. A lángnyelvek csalogatóan integetnek. Jobb lenne visszamenni, és várni tovább. Lehet, hogy Dale ledőlt egy fa mellett, és elaludt. Végülis elég sok sört bevedelt az este. Igen, elég valószínű, hogy lepihent valahol, és elnyomta az álom – döntöd el magadban. El is mosolyodsz megkönnyebbülten, de elhatározásod ellenében mégsem mozdulsz. Egy hang üti meg a füled. Vékony, síró hang. Alig több mint a szél suttogása.
    – Van ott valaki? – szólsz bele a sötétbe, és bizonytalanul elindulsz a hang irányába.
    Félrehajtod az arcod elől az ágakat és a lábad alatt az avar recseg, hiába igyekszel csendesen lopakodni. A lélegzésed is túl hangosnak érzed.
    Ahogy közelebb érsz, már ki tudod venni a hangot: valaki sír. Fojtottan, akadozó légvételekkel. Amikor a csizmád alatt egy ág júdás módján megreccsen, a zokogás elhallgat.
    – Ki van ott? – sikít fel a nő rémülten, és te kilépsz a fák közül. Barátságosan felemeled mind a két kezed, hogy lássa, nincs benne fegyver.
    – Sajnálom, ha megijesztettem… – mondod, de aztán elakad a szavad, amikor meglátod.
    A nő egy kisebb tisztás közepén térdel. Hófehér ruhája ezüstösnek hat a holdfényben, és vér szennyezi. Előtte egy test hever. Akárki is az, a feje a nő ölében nyugszik, és ő monoton egyhangúsággal simogatja a ruháján szétterülő tincseket.
    – Annyira sajnálom – néz rád a nő, és érzed, hogy a kimondott szavak reszketnek.
Közelebb lépsz.
    – Ki maga?  – kérdezed gyanakodva, de megint a torkodra forrnak a szavak.
    Ahogy a nő halkan felsikoltva hátrébb húzódik, az öléből lefordul a fej. Dale kiüresedett tekintete mered rád. Az arcán a vonások megfagytak, és látod, hogy a nyaka fel van tépve.
    – S… Sajnálom. Engem akart… megmenteni – nyögi ki a nő akadozva, miközben feláll.
Görnyedten, magát ölelve áll Dale fölött. A haja sötét hullámokban omlik a vállára. Olyan esetlennek tűnik, és amikor közelebb lépsz, ezúttal nem próbál menekülni, csak még összébb húzza magát.
    – Semmi baj – nyelsz egyet. Nem akarsz Dale tetemére nézni, de mégis megteszed.
Nem túl régóta ismered, de viszonylag kellemes útitárs volt, és a hullát látva hányinger önt el. A torkodat a gyomrodból felfelé tartó sav marja.
    Kinyújtod a kezed a nő felé és ő megfogja. A tenyere jéghideg és nyirkos, az ujjai remegnek. Átlép Dale teste felett, neked tántorodik. Ösztönösen magadhoz öleled, és érzed, hogy a karcsú test minden ízében reszket.
    – Semmi baj – nyögöd ki nehezen. A szavak súlyosak a szádban, mintha kövek lennének.
    A köpenyed lehúzod a válladról, és félig a nőre borítod. Még mindig Dale-t nézed. A mellkasát a nő uszálya teríti be, mintha csak takaró lenne, de a torkán a feltépett sebet nem rejti el.
    – De igenis van – suttogja a nő remegő hangon.
    Megmarkolja az inged, abba kapaszkodik. A légvételeit a nyakadnál érzed. Forróak.
    Szorosabban magadhoz karolod a nőt, és vonszolni kezded. Nem sokat segít neked. Botladozik, és teljes súlyával rád támaszkodik. Neked kell tartanod.
    Egyszer megakad a lába egy félig kiálló gyökérben, és térdre esik. Téged is magával ránt, és nem hajlandó felkelni. Megint sír, bár ezúttal csendesen.
    – Sajnálom – motyogja halkan.
    Féltérdre ereszkedsz előtte, és az arcához, az álla alá nyúlsz. Gyengéden kényszeríted csak, hogy rád nézzen, és amikor a tekintetek összetalálkozik, meglepve fedezed fel, hogy a szeme majdnem fekete. Mintha nem lenne pupillája. Lehet, hogy csak az íriszén ringatózó könnyek, az éjszaka játéka teszi.
    – Sajnálom – suttogja újra, és érzed, hogy a tenyeredbe hajtja a fejét. Egy könnycsepp végigfolyik a kezeden is. Forró.
    – Nem a… maga hibája – nyelsz egyet, de a szád így is száraz, és képtelen vagy levenni a szemed a nő szeméről. Megbabonáz a szépsége. És amikor kissé oldalt fordítja a fejét, apró csókot hagy a tenyeredben.
    Megborzongsz. Jóleső meleg szalad szét a testedben, és az ágyékod megmoccan.
    Nem érted, mi történik.
    A társad, akivel együtt indultál Artag városából, halott. A teteme a fákon túl fekszik, temetetlenül, és te mégis arra gondolsz, milyen puha lehet ennek a nőnek az ajka.
    Megköszörülöd a torkod, és kényszeríted magad, hogy felállj.
    – Jöjjön! – fogod meg a nő karját, és felsegíted.
    Ezúttal engedelmesen követ téged, bár a súlyát, ahogy a vállát karolod, neked is tartani kell. Az oldaladhoz simul, a teste még reszket.
    – A tűz mellett melegebb lesz, és talán biztonságosabb is – mondod csendesen. Leginkább csak magadnak.
    Már látod a fákon túl az apró tűzrakás fényét, hallod a lángok pattogását, a sercegést, ahogy a fahasábokat rágják.
    – Az a vadállat még itt ólálkodhat, de talán a fény távol tartja...
    – Vadállat – ismétli meg a nő kásás hangon. Félig talán nevetve. Megborzong, és szorosabban hozzád bújik. Az egyik karjával átöleli a derekad a köpeny alatt, ami mindkettőtöket beborít, és benned megint fellángol a forróság. A gerinced mentén apró, bizsergő érzés fut fel. Nem akarsz, mégis felsóhajtasz, és közelebb húzod magadhoz a karcsú testet. A kezed a válláról lentebb csúszik. A tenyered alatt már nem a ruha anyagát érzed, hanem élő, eleven bőr melegét, és a nő is felsóhajt, amikor megérinted. Felnéz rád, és te azokban a fekete szemekben a lángok fényét látod táncolni.
    – Üljön le! – ereszkedsz le vele együtt a tűz mellé.
    Lehúzod magadról a köpenyt, és a törékeny vállakra borítod. Tudatában vagy, hogy remeg a kezed, ahogy az álla alatt, esetlenül összekötöd a zsinórt.
    Felállnál, de a nő a kezed után kap. Az ujjai a csuklódra fonódnak.
    – Ne! – A hangja hiába halk, a rövid szó kiáltásnak tűnik. – Kérem, ne hagyjon magamra! – Feljebb veti a fejét, és esdekelve néz rád. Az arcán pír ég, lecsordul a nyakára is. A szorítása meglazul, az ujjai lecsúsznak a kezedről, és az ölébe hullanak. Hidegnek érzed a hiányukat.
    Visszatérdelsz a nő elé.
    – Nem akartam elmenni – mosolyodsz el, hiába tudod, hogy sem a hely, sem az idő nem ad okot az örömre. Te mégis örülsz, leginkább a nő közelségének. Hiszen gyönyörű, ezt nem tagadhatod. Érzed a testéből felszálló meleg illatát. Virágillat, amit gyorsan szétzavar a felkavarodó szél, és te közelebb hajolsz, hogy újra érezhesd.
    A nő felnyúl, és megérinti az arcod. Hallod a borosta sercegését, ahogy végighúzza a tenyerét az álladon. Gyengéden körberajzolja a régi heget. Puha, meleg érintése van, és a hangja, amikor felnevet, olyan, mintha a szél kacagna.
    Nyelsz egyet, de a torkodból a gombóc nem mozdul. A szíved fájdalmasan verdes, és nem tagadhatod meg a vágyat, amit a nő közelsége szít fel benned. Hiába próbálsz másfelé nézni, az a sötét szempár, és a benne lobogó tűz magánál tartja a tekinteted. Megbabonáz, elbűvöl. Megszédülsz, amikor a benne kavargó, fekete örvény megragad, és magával ránt, de nem számít. Az arcodon motoszkáló kézre simítod a sajátod, és ott tartod.

***

    A nő zihál. Az ajka félig elnyílva, nyálat csillan rajta. Lassan testhelyzetet vált: feltérdel, közelebb csúszik hozzád. Közelebb hajol, és a szája reszket, amikor a tiédhez ér.
    Ő felsóhajt, te felmordulsz a hirtelen beléd nyilalló vágytól, ami keresztülvágtat a testeden, mint egy megvadult ló.
    Összemarkolod a nő kezét, de képtelen vagy ellökni magadtól. A szádon matató, félszeg csók édes, és amikor a nő a nyelvét is végigsiklatja a tiéden, az öleden ismét megdobban a vágy. Forrón lüktet, fojtogat.
    Lehunyod a szemed, elereszted a kezét, és ő még közelebb húzódik. Az arcodat simogató érintés lehull a válladra, majd a nyakadra kúszik. Az ujjai a tarkódon matatnak. Kihúzzák a hajadat összefogó bőrszalagot, és szétfésülik a tincseket.
    Most már nem olyan félve, bizonytalanul csókol. Érzed a szenvedélyt ajka érintésében, főleg amikor finoman megharap. A nő formás melle a mellkasodnak nyomódik, és képtelen vagy megkülönböztetni a vad püfölést, hogy melyik a te, és melyik az ő szíve verése.
    A kezed a nő karcsú derekára téved, feljebb gyűröd a ruháját. Még nedves a vér rajta, és hirtelen megcsap az édeskés szag is, de mielőtt a gondolat után kaphatnál, az már el is illan. Elsodorja a nő közelsége, és az érzékbolygató virágillat, ami ismét az orrodba tolakszik.
    A nő ismét a szádba harap, és te felszisszensz az apró, gyorsan múló fájdalomtól, amit a csókja töröl el. Hozzád nyomja a csípőjét, és törleszkedve dörgölőzik, mint valami macska. Egyre megkeményedő ágyékodat izgatja a mozgása, és te újra felmordulsz. Még fentebb hajtod a ruhája redőit, a kezed alá siklik. Te is felsóhajtasz – vele együtt –, amikor végigsimítasz a fenekén, és a nő a válladba kapaszkodva megroskad. Vele együtt dőlsz el a hideg földön. Ő alul, te félig rajta. A fenekéről a kezed a combjára csúszik. Puha húsba markolsz, és a nő engedelmesen megemeli a lábát.
    Már nem csókol, és te ránézel. A tekintetébe – abba a sötét örvénybe – feledkezel, amiben mohó vágyat vélsz felfedezni.

***

    Egyedül ébredsz fel. A tűz a hamuba fulladt, a zsarát sem ég már. A reggel hideg és nyirkos.
    Hangokat hallasz, és ettől megéberedsz. Levetett ruháid közül előrántod a tőröd, és talpra ugrasz. Körbefordulsz, de a nőt sehol nem látod. A köpenyed is, amivel betakartad eltűnt.
    Megborzongsz, bár magad sem tudod, miért. A hideg teszi, vagy a nő testének hiánya?
    Gyorsan magadra kapod a ruháidat, és elindulsz a hangok irányába. Abba az irányba, ahol Dale teste is hever. Félve hajtod szét a bokrok leveleit, de nem lépsz ki a tisztásra. Embereket látsz a tetem mellett.     Egy férfit és egy nőt. Mindketten fegyvert viselnek maguknál.
    – Biztos vagy benne, hogy egy grazohn tette? – néz rá a férfi a nőre. Fiatal lány lehet még, bár ebből a távolságból nem tudod a korát pontosan megállapítani. Fehér köntöst visel, a kezében faragott botot tart.
    – Igen – bólint határozottan a nő, és megérinti a nyakában csüngő, súlyos lánc végén a medált.
Sol, a Napisten szimbóluma.
    – Egészen biztos. – A nő hangjából fenyegetés süt, és ettől kiver a víz.
    Erősebben markolod meg a vékony gallyat, és nem számít, hogy egy tüske a tenyeredbe fúródik. Alig érzed a fájdalmat. Kilépsz a napfényre.
    A férfi egyből a kardjáért kap, amikor meglát. Nem támad, de a tartása fenyegető.
    Gyorsan eldugod a tőröd, és felemeled a két kezed, hogy lássák, békés a szándékod.
    A nő téged néz. A feje félrehajtva, a tekintete nyugodt. Amikor közelebb érsz, látod, hogy valóban fiatal.
    – A maga… barátja. – Állítja, nem kérdezi, és a botja végét Dale kezéhez érinti.
    Nyelsz egyet, és bólintasz.
    – Azt mondta… egy grazohn  tette? – A szavak nehezen fordulnak meg a szádban, és a hangod rekedt. Nem mersz Dale arcára nézni.
    – Igen – feleli a nő csendesen.
    – Mi az a grazohn?
    – Emberbőrbe bújt szörny – köp ki oldalra a férfi, és undorodva elhúzza a száját. – Boszorka. Nősténydémon, ami csak két dolgot akar az embertől: életet, ami a táplálékuk, vagy, hogy gyermeket nemzenek nekik. Szörnyszülötteket, akik olyanok lesznek, mint ők – mondja a férfi, gondosan megrágva a szavakat, és te lehunyod a szemed.
Szédülsz. A füledben a véred zúg, és a fejedben a gondolatok összegabalyodnak. Próbálod felidézni a nő arcát, de nem megy. Csak egy elmosódott folt az emlékeidben.

Az árulás ára (novella)

Korábban az Aranymosás Irodalmi Magazinban (még 2016. november 07. napján) megjelent fantasy novellám.

 

    Clydas egyedül ébredt a sátorban. A sátorban, ami sötét és hideg volt. A fekhelye mellett megrakott tűz régen elhamvadt, a parázs sem égett már. Egyedül volt az állatbőrök alatt, és a sátorlapon túl fények táncoltak. A hajnal hangokkal volt tele. Kiabálástól, acélcsengéstől fájdalmas hangokkal, még ha messzebbről hallatszódtak is csak.
    – Mara? – Clydas felriadva gördült az oldalára, és megérintette maga mellett a fekhelyet, de az üres volt. Nem őrizte a nő testének melegét sem már.
    A sátor bejárata elől ekkor félrerántották a ponyvát, és Harrald rontott be rajta. A parancsnok kezében kard volt, az acélt vér homályosította el.
    – Megtámadták a tábort, herceg! – Harrald zihált, és hanyagul felöltött ingén saját izzadsága, vérfolt hízott.
    – Megsebesültél… – ült fel Clydas. A tekintete mereven Harrald mocskos vászoningére tapadt, de a parancsnok egy ingerült mordulással megrázta a fejét.
    – Csak egy karcolás – lépett közelebb Harrald. – Jöjjön herceg! Mennünk kell!
    Clydas feje zúgott, és a nyelvét száraznak érezte, mintha taplót rágott volna. A gyomra felkavarodott a szájában visszamaradt bor megsavanyodott ízétől. Megrázta a fejét, hátha úgy a gondolatok rendezettebb sorokba összeállnak, de csak a tompán zsibbadó fájdalom erősödött fel.
    – Hova kell mennünk? – állt fel, de megszédülve vissza is roskadt a fekhelyre.
    Harrald megragadta a karját, és aggodalmasan lehajolt hozzá.
    – Biztonságos helyre, de… Jól van, herceg?
    Clydas kurta bólintással válaszolt csak. Ezúttal hagyta, hogy Harrald felsegítse, de amikor a parancsnok a földre hajított felöltőért nyúlt, elhárította a segítségét.
    – Keresd meg Marabellát!
    – De, felség…
    – Ez utasítás volt, Harrald! – förmedt rá a parancsnokra Clydas. – És kerítsd elő Bent is, hogy készítse fel a lovakat!
    – A lovak már készen vannak, felség, és mennünk…
    – Marabella! – Clydas ezúttal csak a nevet mondta ki, mire Harrald azonnal elhallgatott.
    – Igen, herceg! – hajtotta meg magát a parancsnok, de Clydas észrevette, hogy a kard markolatán megfeszül a keze. A kézfején kidagadtak az erek, és a bütykei elfehéredtek a kérges bőr alatt.
    A parancsnok merev testtartással sarkon fordult, és kilépett a sátorlap alatt. Clydas hallotta, hogy mély hangján utasításokat osztogat, de nem érdekelte. Gyorsan magára húzta a felöltőt, és egy nadrágot. A csizmáján a zsinórokat nem fűzte be, és a fegyverövet sem szíjazta fel. Amikor elkészült, kihúzta a hüvelyéből a kardját, és a csupasz pengével a kezében lépett ki a hajnali levegőre. Eső szemerkélt. Clydas megint megszédült, de ezúttal nem volt ott Harrald, hogy elkapja. Megmarkolta a földbe tűzött zászló rúdját, és előregörnyedt. A száját a gyomrából visszaszivárgó sav töltötte ki, és a fanyar íz akkor sem tágított, amikor egy adag nyálat kiköpött. Tudta, hogy a vacsorához megivott bor kevés volt ahhoz, hogy ilyen rosszul érezze magát, de az idő nem volt alkalmas rá, hogy visszapihenjen. Megtörölte a száját, és felemelte a fejét. A szemébe a hajáról legördülő eső csordogált.
    A tábor szélén rakott őrtüzek haldokoltak, de a nap már a horizont vonala fölé kúszott. Clydas látta a füst függönye mögött a kavarodást, és a fülében az összecsattanó acél hangja sokáig megmaradt…
    – Herceg, a lova… – lépett ekkor mellé az apródja, de Clydas ingerült pillantása a fiúba fojtotta a szavait.
    – Maradj itt vele! – parancsolt rá Benre, miközben a kézfejével megtörölte a száját. Hiába remegett a keze, erősebben rámarkolt a kardjára, és elindult.
    A katonái már visszaszorították a támadókat a sziklaszoroson túlra, de ahogy Clydas végiglépdelt a murvával lepett ösvényen, több holttest is az útjába került. A legtöbb a királynő vörös címerét viselte a köpenyén: egy szál rózsa, ami cirádás keresztre fut fel. Clydas keserűen gondolt arra, hogy annak a nőnek volt mersze apjától átvenni a keresztet, mint szimbólumot…
    – Clydas… – hallotta meg ekkor a nevét. Alig volt több mint a fuvallat szava, ami a vér szagától volt terhes.
    Clydas megkönnyebbülten pördült meg.
    – Mara – suttogta maga elé a nevet. Hagyta, hogy a kard markolata kicsússzon a tenyeréből, és a lány felé lépett.
    Marabella a száját harapdálva lépett elő az egyik félig lerombolt sátor mögül. Ugyanazt a finom szövésű köntöst viselte, mint az este. A ruha bő ujja több rétegben omlott alá, az alja a sárba ért. Az eső a lány testére tapasztotta a vékony anyagot, és Clydas látta, hogy reszket alatta. A fehér selyem alatt a melle minden vonala és a sötét bimbók is tisztán látszódtak.
    – Clydas, én… – Mara arca megvonaglott. Zavartan félrenézett, és letörölte az arcát.
    Clydas csak ekkor döbbent rá, hogy sír. Pár lépéssel átszelte a kettejük közt lévő távolságot, és magához ölelte a lányt. Mara teste forró volt, mégis reszketett. Ő is reszketett, ahogy a lányt tartotta, és a gyomra összerándult.
    – Semmi baj, édesem – simította rá Clydas Mara sűrű, fekete tincseire a tenyerét. – Most már biztonságban vagy. Nem lesz baj – hajolt le, és könnyű csókot hagyott a lány arcán. Érezte a selymes bőrön a könnyei sós ízét, és az eső zamatát.
    Mara megmozdult a karjaiban. Feljebb emelte a fejét, és a tekintete összetalálkozott Clydas pillantásával. Az írisz szürke színét a könnyei tördelték szét.
    – Sajnálom – suttogta halkan, de Clydasnak nem volt lehetősége visszakérdezni, hogy mit sajnál. A fájdalom a torkára tapasztotta a szavakat, és ő hitetlenkedve meredt le a lányra.
    Mara szája megrándult, és hátrébb lépett tőle. Clydas érzéketlenné váló ujjai lecsúsztak a derekáról, és a lábai megroskadtak. Fél kezével az oldalához kapott, és érezte, ahogy valami meleg csordul a tenyerére. A világ gyorsan fakult körülötte, de valamit tisztán látott: a Mara ujjai közül kiejtett tőr pengéjén megcsillanó vért…

***

    Mara a fejét lehajtva állt a trón előtt. A kandallóban megrakott tűz ropogását hallgatta, és a mögötte álló őr reszelős légzését. A súlyos ajtó nyílt, majd csukódott, a drága márványpadlón léptek kopogtak végig.
    Mara lassan térdre ereszkedett, és az öle előtt összefűzte az ujjait. Vékony bőrkesztyűje átázott, érezte, hogy vízcseppek peregnek belőle.
    – Nézz rám! – parancsolt rá a királyné erős, csattogó hangja, és Mara feljebb emelte a fejét.
    Doreah királyné hűvösen, fensőbbségesen nézett le rá. Vékony száját összeszorította, az állát magasan tartotta. Finom szálú, szőke haját ékköves háló tartotta meg, amiben a díszek összekoccantak, amikor a királyné halkan felkacagva megrázta a fejét.
    – Szóval megtetted – állapította meg.
    Mara látta, hogy elégedett mosoly lapul meg a száján, amin körbefutott a nyelve.
    – Igen, felség – felelte csendesen, és ismét lesütötte a szemét szégyenében. Nem volt büszke rá, hogy embert ölt, de az ár, amit a királyné kínált érte, elcsábította.
    Nem volt benne félelem, amikor megtette, de a szégyennel nem számolt...
    – Helyes. Állj fel! – lépett odébb Doreah királyné, és Mara engedelmesen talpra emelkedett. A fejét nem szegte feljebb, de a tekintetével lopva a királynét követte, és az őt kísérő, hosszú, borvörös uszályt.
    A nő elégedettnek tűnt, ahogy a trónhoz sétált, és az arannyal díszített karfára tette a kezét. Az ujjai úgy siklottak végig a fába mart vájatokon, mintha hangszeren játszana.
    – Mond el, hogy történt! – nézett hirtelen vissza Marára, és a tekintetén megcsillant a csilláron olvadó gyertyák fénye. Az írisze barnából elhajlott az arany felé, és a pupillája kitágult.
    – Ahogy parancsolja, felség – sóhajtott egyet Mara, míg a gondolataiban összeszedte a szavakat.
    A szája kiszáradt, és a torkában érezte lüktetni a szívét, ahogy ismét felvillant az emlékeiben Clydas érintése a bőrén. Sose szerette a férfit igazán, mégsem tagadhatta, hogy a herceg jó szerető, és gyengéd volt.
    – Igen, parancsolom! – emelte meg a hangját Doreah királyné, és Mara ismét ránézett. Valahol értette, hogy Clydas apja miért volt képes olyan könnyedén belehabarodni a nőbe: valóban gyönyörű volt. Kíváncsiság és düh remegett festéktől hangsúlyos ajkain, és a mozdulat, amivel ismét megrázta a fejét, kecses volt, mint egy meghajló virágszál.
    – Kábító főzetet kevertem a borába, felség. Abban bíztam, hogy álmában végezhetek vele, de… – akadt el Mara szava egy pillanatra. Összevonta a szemöldökét, és félrenézett a királynéről.
    – De mi? – sürgette meg a nő.
    – De megtámadták a tábort, mielőtt… megtehettem volna – nedvesítette be Mara a száját. – Kiosontam a sátorból, hogy megtudjam, mi történt, és a kavarodásban a maga… – Mara lesütötte a tekintetét. A padló kockáiba mart fényes, csillámló köröktől szédülni kezdett. – A maga katonái…
    Doreah királyné éles, csengő hangon felnevetett.
    – Csak nem hitted, hogy mindent egy lapra teszek fel? – fordult vissza Mara felé.
    – Nem, felség – válaszolta csendesen Mara. Nyelt egyet, de a torkában meghízott gombóc nem csúszott lejjebb.
    – Folytasd!
    – Én… – rázta meg Mara a fejét, de az emlékeibe égett képet a herceg fájdalomtól eltorzuló arcáról nem száműzhette el magától. – Én… A herceg felébredhetett, és én a sátrak közt belefutottam – folytatta csendesen, akadozó hangon, és hiába tudta, hogy a királyné ettől többet akar tudni, inkább makacsul összeszorította a száját.
    Doreah királyné otthagyta a trónust, aminek a háttámláján még az ónixszal kirakott kereszt pihent, és visszalépett Mara elé.
    – Milyen érzés volt? – hajolt le a lányhoz.
    Mara felpillantott a nő negédes mosolyára, de aztán megint lesütötte a szemét. Csak undort érzett magában, nem diadalt. Pedig büszke lehetett volna. A királyné kegyelmet ígért neki, és hozzá rangot, birtokot. Egy magafajta, ócska tolvaj ettől többet sose kívánhatott volna...
    – Hallgatsz – nyugtázta Doreah királyné egy elégedett mordulással. – Azt hiszed, nem tudom, milyen érzés? – Mara könnyű, finom érintést érzett a bőrén, és amikor a nő feljebb kényszerítette az állát, engedelmesen felnézett.
    A királyné szinte kedvesen simogatta meg Mara arcát.
    – Pedig nagyon is tudom, milyen érzés – duruzsolta. – Te a fiút, én az apját öltem meg…
    Marában benne rekedt a lélegzet, és a szíve fájdalmasan megvonaglott. A köznép szájából már hallotta a pletykát, de a bűnöstől megtudni... más volt.
    – Felség, én…
    – Csitt! – nyomta rá Mara szájára az ujját a királyné. – Nem kell beszélni róla, ha nem szeretnél, kedvesem – mosolyodott el, majd ellépett a lány mellől. – Gondolom, fáradt vagy, és szeretnéd már megkapni a jutalmadat – kuncogott fel a nő.
    Mara megkönnyebbülten bólintott egyet, és a királynője után akart fordulni, de a hirtelen fájdalom, ami úgy csapott le rá, mint a villám, megbénította. A teste megfeszült, akár az íj idegén a húr, és ő akaratlanul is felnyögött. A fülében megvadult áradatként zúgott a vére, mégis áthallotta rajta a királyné csilingelő, gúnyos nevetését.
    – Elég lesz, Osmund! – intett Doreah királyné nagyvonalúan, mire a Marát tartó férfi kirántotta a tőrt a lány bordái közül.
    Mara zihálva omlott össze a padlón, és a teste görcsösen remegett. Képtelen volt küzdeni a hullámokban átcsapó fájdalom ellen. Még élt, de a terem fényei egyre messzebb kerültek tőle. A tudatán megüvegesedett minden emlék, szó, illat, és a kakofónia, amivel vére dalolt, lassan elcsitult.
    – Látod, Osmund? – Doreah királyné hangja, halk nevetése kásássá korcsosult benne.
    – Igen, felség. – A férfinak mély hangja volt. Karcos és érdes.
    – Így végzi minden áruló. Nem arany és rang jár fizetségképpen, csak… halál…