Ez sem mostani novellám, és már a karácsony is elmúlt, de a novella nem is kifejezetten a karácsonyról szól, hanem a megbocsátásról, ami pedig mindig és örökké aktuális. :)
A novellában egy dal is említésre kerül: Iron&Wine - Passing afternoon (https://www.youtube.com/watch?v=xg_Xxcv5VLs). Tulajdonképpen ez a dal ihlette a novellát. :)
Priscilla felemelte a tekintetét a kis sminktükörről.
– Ugye, nem dolgozni megy be, kisasszony? Mégiscsak szenteste van!
– De – csattintotta össze Priscilla a
púderes dobozkát. – Vagy maga szerint miért kértem, hogy a Swerton
irodaházhoz vigyen? – érintette meg a nyelve hegyével a friss rúzst a
száján.
Tekintete összeakadt a taxiséval a
visszapillantó tükörben, és Priscilla látta a zavart sofőrje arcán. A
férfi nyakán vörhenyes pír kúszott fel, és a füle lángba borult a
skótkockás barett alatt.
– Értem… – motyogta maga elé, majd elkapta a pillantását a tükörről.
Priscilla kényelmesen keresztbe rakta a
lábát, és végigsimított a selyemfinomságú harisnyán, ami úgy takarta be,
mintha egy második réteg bőr lenne. Egyikük sem erőltette a további
társalgást.
A taxi némileg lelassult, ahogy a
forgalom is. Priscilla a mellettük elhaladó épületeket nézte. A
megolvadt hó szutykos cseppekben verődött fel a taxi kerekeiről.
A kocsi ismét meglódult, és az első sarkon lefordult a főútról, majd az egyik parkolóba bekanyarodva megállt.
Priscilla felnézett a jobb oldalon
tornyosuló épületre. A betonból, és üvegből emelt irodaház homlokzatán
aranybarna betűk hirdették a nevet: Swerton.
– Megérkeztünk, kisasszony – fordult félig hátra a sofőr. – Tizenhét dollár lesz.
A taxi mellé egy hajléktalan lépett, ujjatlan kesztyűbe bújtatott kezét az autó ablakának nyomta.
– Liliann? – A csavargó szájából pára lebbent elő. – Bocsáss meg, Liliann!
Priscilla elfintorodott.
– Tartsa meg a visszajárót! – nyújtott
előre egy húszast, majd megragadt a kilincset, és résnyire kinyitotta az
ajtót, de a hajléktalan a nyilvánvaló szándék ellenére sem tágított a
taxi mellől.
– Megbocsátana? – emelte meg a hangját
Priscilla. Az ablak üvegén keresztül felnézett a csavargóra. Idős férfi
volt, jóval túl az ötvenes évein. Fehér, egyenetlenre vágott szakálla
megsárgult a szája körül, csupasz nyakán lebernyegként lógott a bőr.
Továbbra sem mozdult, ezért Priscilla
undorodó mordulással nagyot taszított az ajtón. Az éle telibe találta a
hajléktalant, mire a férfi hátratántorodott. Hiába tett egy esetlen
mozdulatot a karjával, nem tudta megtartani az egyensúlyát a jeges
járdán, elvágódott.
A taxi sofőrje kipattant az autóból, és a hajléktalanhoz sietett.
– Mégis mit képzel, kisasszony? – vonta
kérdőre a kiszálló Priscillát, de a lány – akárcsak a többi, tovasiető
gyalogos – nem törődött a járdán mozdulatlanul fekvő hajléktalannal.
– Az ő hibája – vonta meg a vállát, majd kényeskedve megigazította kabátja prémgallérját. – Miért nem állt félre?
A taxisofőr homlokráncolva guggolt le a
csavargó mellé, és megrázta a vállát, ám a férfi szeme csukva maradt,
mellkasa pedig ritmustalanul emelkedett-süllyedt a szakadt,
elmocskolódott felöltő alatt.
– Hívni kellene egy mentőt! – húzta elő a mobiltelefonját a kardigánja zsebéből a taxis.
Priscilla éles hangon felnevetett.
– Ugyan már! Biztosan csak szimulál. Idekint hideg van, nyilván így akarja elérni, hogy valami meleg helyre kerüljön!
– Mert neki is joga van egy kis meleghez! – nézett fel rá felháborodottan a sofőr.
– Akkor menjen el délre! – kerülte ki a
hajléktalant Priscilla, és elindult az irodaház széles ajtaja felé. A
taxis rekedt hangja pár lépés után érte utol:
– Nem hagyhatja itt csak így!
– Miért nem? – pördült vissza Priscilla,
és csinos, Prada cipőjével indulatosan toppantott egyet. Kezdett
elfogyni a türelme, és a hideg egyre feljebb kúszott a lábszárán.
– Hiszen eszméletlen!
– És? – Priscilla fintorogva
figyelte, ahogy a férfi beüti a számokat a telefonba, majd a füléhez
emeli a készüléket. Pergő hangon hadarta el, hogy mentőt kér a Swerton
irodaház elé, a pontos címet is megadta.
Tekintete eközben végig a lányon függött,
és Priscilla tisztán látta benne a kimondatlan dühöt. Megvárta, hogy a
férfi befejezze a hívást, csak utána szólalt meg:
– További szép napot!
– A maga felelőssége is!
– Frászt!
A taxis elvörösödött mérgében, de nem tágított.
– Hívhatom a rendőröket is! – közölte vészjósló hangon.
Priscilla megkövülten nézte a férfit, és
hiába a haragja, korábbi határozottsága, nem mert mozdulni. Sofőrje
pillantásából látta, hogy tényleg megtenné, amivel fenyegette. Lassan
dideregni kezdett, miközben a mentőt várták.
A kocsi hamar megérkezett, a hajléktalant
hordágyra rakták. Priscilla tanácstalanul nézett a taxisra, elbocsátást
remélt, de a férfi melléje lépett, és megragadta a könyökét.
– A maga felelőssége! – sziszegte halkan, hogy egyedül a lány hallja.
Priscilla égő arccal fordult el tőle, aztán a tekintete megakadt a hajléktalanon, miközben a hordágyat a mentőbe csúsztatták.
– Liliann! – motyogta a férfi. Csak egy
röpke másodpercre nyitotta ki a szemét. Pillantása zaklatottan, szinte
rettegve cikázott, egészen addig, míg meg nem látta a lányt. Akkor
elmosolyodott, és visszazuhant az öntudatlanságba.
– Kisasszony? – nézett le az egyik mentőtiszt Priscillára. A kezét nyújtotta.
A taxis gyengéd erőszakkal feltolta Priscillát, és ő nem tiltakozott.
***
A mentőautó belsejének erős
fertőtlenítőszaga sem nyomhatta el a hajléktalan ruhájából áradó bűzt,
ami csak még jobban felerősödött, amikor az orvos végigvágta a felöltőt
és az alatta viselt, lyukacsos, kinyúlt pulóvert.
Priscilla fintorogva fordult el, és a
szája elé vonta a kabátja gallérját szegélyező prémbundát. Halványan még
lehetett rajta érezni a Chanel parfüm lenyomatát.
– A vérnyomás rendben, bár a pulzusa
szaporább a kelleténél – dünnyögte a mentőtiszt, de Priscilla nem
figyelt rá. Az oldalsó ablakon hízó párát nézte, és remegett. Még mindig
az a pillanat reszketett benne, amikor a hajléktalan magához tért, a
tekintete találkozott az övével, és azon a néven szólította: Liliann.
Valami megérintette akkor. Talán a
fájdalom, ami a csavargó szemének mélyén ült. Utoljára a saját apja
szemében látott hasonlót, amikor a férfi azért könyörgött, hogy
bocsásson meg neki, de ő képtelen volt rá.
A mentőautó nagyot zökkent, felrázva
Priscillát a kábulatából. A Brookwood Hospital sürgősségi bejáratánál
álltak meg, és a kocsi sofőrje kipattant, hogy kinyissa a raktér ajtaját
is. A hajléktalant leemelték, aztán az egyik mentős Priscillát is
lesegítette, de többet nem törődtek vele. A lány a kabátjába kapaszkodva
sietett utánuk.
Bosszankodva verte le a cipőjére tapadt
havat, amikor átlépett a fotocellás ajtón. Szinte azonnal megrohanta a
sürgősségi osztály légköre. Kiabálás, rohanó léptek dübörgése, valahol a
távolban éles csipogás hallatszott. És az a szag… Priscilla megszédült,
amikor felismerte a fertőtlenítő szúrós szagával elkeveredő vér fémes,
bomló édességét.
– Ki a beteg? – lépett a hordágy mellé egy középkorú doktornő.
– Ismeretlen férfi. Eszméletlenül találtuk.
Az orvosnő a száját harapdálva, az orra
hegyére letolt szemüveg felett futotta át a mentőtiszt kezéből kikapott
kórlapot, közben pattogó hangon utasításokat adott, de Priscilla nem
sokat értett belőle. Kábán figyelte a nő szája felett mocorgó
anyajegyet.
– Próbálják megtudni a nevét, és ha
sikerült, nézzenek utána, hogy van-e bármi nyoma a rendszerben! –
hajította a hajléktalan lábához a kórlapot, majd elfordult. Elindult a
nővérpult felé, a tolószékeket, járóbetegeket kerülgetve.
– Ennyi? – szegődött a nyomába Priscilla. – Dr. Cameron – pillantott le a nő köpenyének mellzsebére.
Az orvos futólag végigmérte Priscillát.
– Ennyi. Mit akar még?
– Hiszen meg sem vizsgálta rendesen!
– Rokona talán? A lánya? – vonta fel dr.
Cameron gondosan kihúzott szemöldökét. Most először csillant meg némi
érdeklődés a tekintetében.
– Nem! Dehogy – vágta rá Priscilla felháborodva.
– Akkor miért érdekli? – Dr. Cameron arca
teljesen közömbös volt, szeme alatt karikák sötétlettek. Nyilván nem ez
volt a műszakja eleje, és a falak mellé állított, műanyag székeken
várakozó betegek számából ítélve nem is a vége.
– Én… – Priscilla a homlokát ráncolva kereste magában a választ, de az nem létezett.
Az orvosnő felsóhajtott, majd a bejárati ajtó felé intett a fejével.
– Menjen haza! Karácsony van. Csak várja valaki.
***
Priscilla a folyosó egyik magányos
székében ülve nézte az üvegfal előtt ácsorgó, csoffadt fenyőfát. Kókadt
ágait csillogó gömbök húzták, törzse köré – hogy elrejtsék csupaszságát –
aranyszínű boát tekertek. A villódzó égők a Christmas Carol-t
ismételgették, de a géphangú nyekergésből Priscilla csak pár, elszökött
foszlányt csípett el. Az ablaküveg megsokszorozva verte vissza a színes
égők fényét. Odakint már megint havazott, a kövér pelyhek kavarogtak a
szélben.
Az emberek száma megcsappant valamelyest, bár Priscilla sejtette, hogy itt sose fogynak el teljesen a páciensek.
– Tudja, ki az a Liliann?
Priscilla felpillantott dr. Cameronra. A
nő megfésülködhetett, mert fakóbarna haja szoros kontyba tekerve pihent a
tarkóján, az arca viszont ugyanolyan nyúzottnak tűnt, mint korábban.
Némi érdeklődéssel figyelte Priscillát szemüvege lencséjén keresztül.
– Nem. Fogalmam sincs. – Ő is hallotta,
hogy a hajléktalan – mióta csak magához tért – minden embertől, aki
elhaladt a folyosó végébe száműzött ágya mellett, megkérdezte, nem
látták-e Lilliannt.
– Akkor mit keres még itt?
Priscilla elfintorodva rázta le a
csuklójára az óráját, és a számlapra pillantott. Délután öt óra volt.
Már majdnem egy órája vesztegette az idejét a kórházban.
– Csak… kíváncsi voltam – állt fel. – De igaza van, ideje mennem.
– Kíváncsi? – Dr. Cameron hangjában él bújt meg, miközben már-már bántóan fürkészte a lány arcát.
Priscilla zavartan félrefordította a tekintetét. Sejtette, hogy az orvos vár valamiféle magyarázatot, amit azonban ő sem ismert.
– Az a hajléktalan… Engem hívott Liliann-nek.
– Értem. És? Ha nem tudja, kicsoda, mit számít?
Priscilla megrázta a fejét.
– Kiderítettek bármit a múltjából? – tért ki a válasz elől.
– Igen. Pár éve előrehaladott
agydaganatot diagnosztizáltak nála. Inoperábilis. Kezelni lehetne, bár
az csak a tünetek helyi kezelésére szolgálna.
Priscilla visszanézett a doktornőre, de dr. Cameron arca tökéletesen érzelemmentes volt, mintha nem is lenne több egy maszknál.
– Fájdalmai vannak?
– Minden bizonnyal. Ennek ellenére visszautasította a fájdalomcsillapítót.
– Visszautasította – ismételte meg Priscilla motyogva.
– Igen. Többet nem tehetek. A kezelés drága, és – fintorodott el dr. Cameron – nincs betegbiztosítása.
– Akkor most mi lesz vele?
– Pár óráig még bent tartjuk. Kap meleg
ételt, és kerítünk neki ruhát a raktárból. Többet nem tehetünk. Ez nem
hajléktalanszálló vagy jótékonysági otthon.
Priscilla megdermedt. Dühítette a
doktornő megemelt hangja, és a kemény, elutasító tónus benne. A taxis
szavai csendültek fel a gondolataiban, aztán egy másik, régebbi,
megfakult emlék villant benne… Ahogy az apja arra kéri, bocsásson meg
neki. Priscilla arca lángba borult, megragadta a távozni készülő orvos
köpenyét.
– Kifizetem. A… mai napot. Éjszakát. De tartsa bent! – bukott ki Priscillából.
– Miért tenné?
Priscilla habozott. Egy újabb kérdés, amire nem tudott választ adni. A szíve fájdalmasan zakatolt.
– Én… Csak csinálja! Nekem van betegbiztosításom.
Dr. Cameron arckifejezése megváltozott. Az engesztelhetetlen közöny fellazult valamelyest.
– Rendben. A nővér elintézi a papírmunkát.
– Köszönöm.
– De… beszéljen vele! – intett az orvos a folyosó vége felé.
Priscilla elfintorodott.
– Minek?
– Mert egyfolytában magát hívja.
– Liliannt hívja! – hangsúlyozta ki Priscilla. – Nem engem.
– Ő azt hiszi, maga az.
– De…
– Beszéljen vele! – vágott Priscilla
szavába a doktornő. – Karácsony van. Ha már kifizeti, hogy bent tartsam,
akkor ezt is megteheti. Neki szerintem többet fog érni, mint a pénze.
***
Priscilla óvatosan közelítette meg az
ágyat, de amikor a hajléktalan feléje fordult, megtorpant. Még öt lépés
választotta el őket.
– Liliann! – ragyogott fel az öreg arca. A
másodperc törtrésze alatt éveket fiatalodott. Addigi görnyedt tartása
elillant, kihúzta magát ültében. Mintha még pár ránca is kisimult volna,
amikor elmosolyodott.
Kapkodó mozdulatokkal oldalra simogatta nedves haját. Az ápolók csak nemrégiben fürdethették le.
– Gyere ide! – nyújtotta ki a férfi a kezét, Priscilla azonban megrázta a fejét.
– Nem Liliann-nek hívnak.
– Ó. – A hajléktalan mosolya lehervadt. Gyanakodva szemlélte Priscilla arcvonásait. – Biztosan nem? – kérdezte reménykedve.
– Sajnálom – lépett közelebb Priscilla, és az ágyhoz húzott egy széket. – A nevem Priscilla de Marko.
– Priscilla?
– Igen.
Az öreg a szemét forgatva ízlelgette a nevet.
– Szép név.
– Köszönöm – ült le Priscilla.
– De… mit keres itt, kisasszony? Már ne
sértődjön meg, de én a lányomat várom. Liliannt. És maga nem ő. És nem
is ápoló – mérte végig a férfi a lány öltözetét.
Priscilla akaratlanul is elmosolyodott.
– Nem. Nem vagyok ápoló.
– Akkor mit keres itt?
Priscilla elbizonytalanodott.
– Én… csak azt hittem, szívesen beszélgetne. Mondjuk… a lányáról?
– Ó. Liliann! – derült fel megint a férfi
arca. – Örülök, hogy eljöttél. Olyan régen beszéltünk. Szerintem anyád
is nemsokára hazaér. Hogy meg fog lepődni, hogy itt talál!
Priscilla értetlenül nézte a hajléktalant, aztán egy lemondó sóhajjal bólintott.
Az öreg átszellemült arccal félretolta
maga elől a tálcát, a félig elfogyasztott vacsorával együtt, és lelökte a
combjára a takarót. Alatta tiszta, ropogósra keményített, kórházi
köntöst viselt.
– Milyen szép karácsony lesz ez! Olyan régóta nem töltöttük együtt az ünnepeket. Igaz, Liliann, drágám?
Priscilla nem válaszolt, de nem is
kellett. Az idős férfi folytatta, tovább szőve a képzeletében játszódó
történetet. Priscilla beleszédült, ahogy hallgatta. „Öt éve már, hogy az
ünnepeket munkával töltöm” – futott át az agyán a keserű gondolat.
Elfordította a pillantását a hajléktalanról, és észrevette a kórlapot, ami az ágy végébe akasztva pihent. Érte nyúlt.
– Albert Gibbson – olvasta fel a nevet félhangosan.
– Igen, kisasszony. Így hívnak.
Priscilla felnézett az öregre, aki mosolyogva figyelte.
– Önt pedig Priscillának. Megjegyeztem ám ezt szép nevet – kacsintott rá.
Priscilla kényszeredetten elmosolyodott.
– Köszönöm.
– Mondtam már, hogy mennyire hasonlít a lányomra? Liliann-nek hívják.
– Már mondta.
Albert kurtán bólintott, és bár a szája tovább mosolygott, a szemébe fájdalom költözött.
– Meghalt – suttogta maga elé.
– Tessék?
– Meghalt – ismételte meg Albert, aztán a feje a mellkasára bicsaklott. Zihálni kezdett. – Az… én hibám. Meghalt!
Priscilla tanácstalanul, szánakozva
figyelte. Nem tudta, mit kellene tennie, vagy mondania. Percek teltek
el, mire a hajléktalan légzése lecsillapodott. Az utolsó légvétele már
sóhajnak is beillett. Ismét Priscillára nézett, és újra mosolygott.
– Priscilla. Olyan szép név! A feleségem először ezt akarta adni a lányunknak. Én ragaszkodtam a Liliannhez.
Priscilla meglepetten nyelt egyet.
– Mondtam már, mennyire hasonlít rá?
Újabb apró bólintás. Többre nem futotta Priscilla erejéből.
– De várjon csak! Van valahol egy kép
róla. – Albert félig elfordult, és a párnája alól előrántott egy ócska
bőrpénztárcát. Amikor felnyitotta, látszott, hogy szinte teljesen üres:
két képen kívül más nem pihent benne. Az öreg Priscilla felé nyújtotta
az egyik fotót. Gyűrött, szakadt papírlap volt, a hátán jókora
zsírfolttal. Egy fiatal lányt ábrázolt, aki Priscillával egykorú
lehetett, más egyébben azonban nem hasonlított rá. A haja sűrű,
sötétbarna volt, a szeme pedig majdnem fekete. Barátságos.
Priscillának eszébe ötlött, amit a legutóbb elhagyott partnere mondott az ő kék szeméről: olyan hideg, mint a szíve.
– Nagyon szép – nyújtotta vissza a képet.
– Igen, szép. Akárcsak kiskegyed.
Priscilla elfintorodott.
– Köszönöm a bókot – állt fel gyorsan, és
ingerülten lerázta a csuklójára az óráját. Rápillantott. Már hat óra is
elmúlt. – Mennem kell!
El akart lépni az ágytól, de Albert egy
meglepően fürge mozdulattal elkapta a kezét. Amikor Priscilla lenézett
rá, a férfi zavaros, vérhálós tekintete szinte könyörögve kapaszkodott
az övébe.
– Kérlek… Liliann! Bocsáss meg!
Priscilla értetlenül meredt a
hajléktalanra. Valami megroppant benne. Az apja nézett rá ugyanígy,
amikor sok év után újra felkereste. Bocsánatot kért, amiért elhagyta az
anyjával együtt. Bocsánatot kért, mert évekig nem kereste, bocsánatot a
könnyekért, a magányért…
És ő elküldte. Elküldte, mert kiderült,
hogy csak olvasta a róla megjelent cikket: Priscilla de Marko, a sikeres
üzletasszony, aki alig huszonöt évesen megvette a Swerton irodaházat.
***
Priscilla a fagyos éjszakában felszálló
füstöt figyelte. A kezét már alig érezte, az ujjai reszkettek, ahogy az
egyik ápolótól kért cigarettát tartotta. Gyerekkén gyűlölte, hogy
apjának mindig kesernyés dohányszaga volt, most azonban az ismerős illat
elcsitította zakatoló gondolatait. Amikor utoljára látta William de
Markót, már nem csak a cigaretta illata lengte be: olcsó piától bűzösen,
hívatlanul csöngetett be Priscilla lakására, pontosan öt éve, ugyanígy
szenteste…
Priscilla megborzongott az emléktől, és
elhajította a félig elszívott cigarettaszálat. A kórház üvegfalán
keresztül bámulta a sürgősségi osztályt, bár a folyosó végére száműzött
ágyat nem láthatta.
Még zsongott a feje attól, amit az
interneten olvasott, miután kimenekült Albert mellől. Már tudta, hogy
halt meg Liliann. A férfinak két éve balesete volt. Ő vezette az autót,
és egyedül ő élte túl: felesége, és közös lányuk belehalt. Milyen
tragikus! Miért mindig a vétlenek halnak meg?
Az újságcikkek pedzegették, hogy a sofőr
részeg lehetett, vagy talán beteg, de ez mind csak feltételezés volt.
Priscilla is pusztán sejthette az igazat: Albert agydaganata már akkor
meglehetett. Mit számít?
Haza kellene mennie.
Priscilla egy pillanatra lehunyta a szemét. A fotocellás ajtó surrogva nyílt szét, de ő nem nézett fel.
– Miss… Priscilla! – szólította meg az ápoló, akitől a cigarettát kérte.
– Igen?
– Mr. Gibbson ön után érdeklődött.
Priscilla mégiscsak felpillantott, fanyarul elmosolyodott.
– A lánya után. Liliann után – javította ki a férfit, de az megrázta a fejét.
– Az ön nevét említette, kisasszony – közölte egyszerűen, majd sarkon fordult, és visszament az épületbe.
Az összezáródó fotocellás ajtón meleg libbent ki, és lágyan, mint ahogy a hópelyhek érintették, végigsimított Priscilla arcán.
***
Priscilla szótlanul ült az ágy mellett.
Albert arcát bámulta. A férfi vonásai elsimultak alvás közben. Biztosan
szépeket álmodhatott, mert a szája mosolyra húzódott.
– Szeretem ezt a számot – szólalt meg váratlanul.
Priscilla meglepődve dőlt előrébb
ültében. Fülelt egy pár másodpercig. A nővérpultra állított rádióból
felszálló, kellemes dallam ismerősnek tűnt számára. Tudta, hogy hallotta
már valahol, valamikor, de volt ennek bármi jelentősége?
– Nem ismerem.
– Passing afternoon. Az Iron and Wine-tól.
A feleségem egyik kedvence száma volt – felelte csendesen, rekedt
hangon Albert, majd egy pillanatra felnézett Priscillára.
Először csak dúdolni kezdte, aztán az énekessel együtt szavalta a sorokat, mintha vers lenne.
– „Vannak dolgok, amik elúsznak. Mint a végtelen, hiába számolt napok…”
Priscilla torka elszorult.
– Mr. Gibbson – érintette meg a férfi
kezét, de Albert nem mozdult. Tovább énekelt, szívszorító aláfestéseként
a rádióból szóló zenének. Ha hamisan is, nem számított. Ráspolyos
hangja tökéletes ellentéte volt az énekes baritonjának.
– „A titkai, mint egy-egy dal, és én mégsem ismerem…”
– Albert – szorította meg Priscilla a
férfi ujjait. – Tudom, mi történt. A baleset… a felesége… a lánya –
harapta be a száját. A szavak a torkán rekedtek, amikor Albert ismét
kinyitotta a szemét, és ránézett. Az íriszén könny reszketett.
– Bocsáss meg, Liliann! – suttogta.
Priscilla érezte, hogy a férfi keze remegni kezd, majd pár másodperc múlva már az egész ágy rázkódott a hajléktalan alatt.
– Valaki! – pattant fel Priscilla.
Iszonyodva nézte az Albert szájából kicsorduló, habos nyálat. – Valaki
segítsen! – sikított fel. Elrántotta a kezét, és a falig hátrált.
Dr. Cameron a férfi ápolóval a sarkában rohant ki az egyik vizsgálóból.
– Rohama van! – motyogta Priscilla kétségbeesve. Nem tudta levenni a szemét Albert meg-megvonagló arcáról.
– Aspirál. Szívást! – Dr. Cameon hangja
nyugodt maradt. A nővérpult mellett álló, sürgősségi kiskocsiról
felmarkolt egy fecskendőt és egy ampullát. Gyors mozdulattal felszívta a
gyógyszert, és félrerántva a takarót, Albert combjába döfte a tűt.
A férfi testének remegése pár pillanat alatt lecsillapodott, de a légvételei továbbra is felszínesek maradtak.
Dr. Cameron Priscillára nézett.
– Sajnálom – rázta meg a fejét. – Ennél többet nem tehetünk.
Priscilla bólintott, és nyelt egyet. A
tekintete visszatért Albert arcára. Ahogy a görcs engedett, a vonásai
megint elsimultak. Csak az évek során felrajzolt ráncok maradtak.
Priscilla visszamerészkedett az ágy közelébe.
– Mr. Gibbson? – suttogta. – Albert…
– Nem biztos, hogy felébred. – Dr. Cameron is halkan beszélt. – De talán így lenne neki a legjobb.
– Talán – motyogta Priscilla megborzongva.
– Talán.
– Magamra hagyna, doktornő?
– Természetesen.
Priscilla megvárta, míg ismét kettesben
marad Alberttel. A rádióban már új szám szólt, de az ő szívében még
ugyanaz a fájdalom lüktetett.
Priscilla megérintette a hajléktalan
kezét, tenyerét az érdes, meleg bőrre simította. Fejében egy új hang
szólalt meg. Ismerni vélte, de olyan régen nem hallotta ilyen tisztán –
te jó ég, öt éve –, hogy azt hitte, már el is felejtette.
Bocsáss meg, Priscilla…
– Megbocsátok… apa…
.png)
