Írni könnyű...

Tényleg az volna?

Forrás: kisspng.com

Két évvel ezelőttig még merészen rávágtam volna, hogy igen, hiszen csak leültem a gép vagy a füzet mellé, bekapcsoltam a zenét, vagy hallgattam a csendet, és a történet jött. De mit jött?
Áradt, ömlött, én pedig nem győztem lejegyezni.
Áldott állapot volt, amit szerintem minden író megtapasztal egyszer.

Először csak magamnak írtam, aztán irulva-pirulva bevallottam barátoknak, hogy néha-néha próbálkozom. Elkérték, elolvasták, méltatták. És egy idő után jött a kérdés: miért nem adod be egy kiadóhoz? Én pedig elgondolkoztam. Szeretek írni, van kész regényem, miért ne?

A legtöbb kiadó a kezdő szárnypróbálgatókat figyelemre sem méltatja. Nem hibáztatom őket, hiszen a legtöbb leadott mű tényleg nem éri el a kiadható szintet, ráadásul a kiadóban sem csak ülnek és unatkoznak az emberek várva rá, hogy berepül a nagy kézirat az ablakon.

Éppen ezért nagyszerű lehetőség egy nyílt pályázat.

Véletlenül bukkantam rá az Aranymosásra az interneten, nosza gyorsan pályáztam is. Ez konkrétan az V. Aranymosás pályázat volt.

Mivel előtte nem voltam hasonló helyzetben, izgatottan vártam, mi fog kisülni. Pár naponta felraktak egy-egy részletet, akik átjutottak az előszűrésen, én pedig vártam, mikor kerül ki az én regényem eleje is. Mert biztos voltam, hogy ki kell kerülnie. Hiszen az egy zseniális mű!

Eltelt a január, a február, majd a május is.

Semmi.

Aztán jött a sokadik lektori hír, hogy a pályázat lezárult, köszönik a részvételt, a kiesőknek további sok sikert, etc…

Oltári pofáraesés volt, én meg paff voltam. He? Ilyen hogy lehet? Ez valami tévedés, méghozzá übernagy! Az én regényem? A féltve dédelgetett kincsem, ami zseniális, egetrengető, amiben benne van a szívem-lelkem? Még hogy…

Forrás: pixabay.com

Viszont sokakkal ellentétben nem kezdtem hőbörögni. Átnyálaztam a kikerült részeket még egyszer, a kommenteket, a lektorikat, aztán elkezdtek a fejemben sorjázni a kérdések, melyeken elsőre valahogy átsiklottam: mi az a központozás? Mi az a nézőpont és nekem miért kellene kezdenem vele bármit is, pláne kezelni? Miért nem jó a kötőjel? És a tabulátor?

Elkezdett bennem motoszkálni a gonosz kis hang, hogy bizony itt gond van. Akár több is! És nagyok. Jóóó nagyok!

Közben persze az Aranymosás oldalán zajlott a második kör, és valamelyik kommentben felvetődött az íróiskola. Nosza, azonnal jelentkeztem is az alapozó kurzusra, de addig is – ha már szintén felvetődött a sok komment közül az egyikben –, a bétacsoportba is bekopogtattam. Leszögezném előtte még azzal sem voltam tisztában ki az a béta és miben is segít nekem. Na, erre hamar rájöttem.

Nagyon hálás vagyok minden segítőkész bétának, aki a kezdeti szárnypróbálgatásaimat figyelte, és próbálta segíteni. Szerintem nem egy közülük a fejét tépte (igen, nem a haját!), mert az akkori hibáimtól én is azt tépem most már.

Ezek voltak az első lépések, aztán jött a többi: elkezdtem tanulni, ha már egy kedves szerkesztő rámutatott, hogy persze vannak született tehetségek, de az olyan ritka, mint a fehér Zorró, viszont az írás is egy szakma. A szakma pedig tanulható!

A tanuláshoz pedig nem pénz kell, hanem akarat!

Nekünk már sokkal könnyebb dolgunk van, mint a szüleinknek, nagyszüleinknek, hiszen az internet ablakot nyitott a világra. Ha valakinek nincs pénze egy-egy íróiskolára, rengeteg írástechnikai anyag áll online a rendelkezésére, és a bétacsoportban mindig lehet lelkes amatőröket találni.

Persze nem szabad elfelejtkezni arról, hogy egy íróiskola azért több: stílusgyakorlatokat kell végezned, amit egy tapasztalt szerkesztő véleményez, ráadásul mindez abban is segít, hogy megismerd egy-egy kiadó munkatársait, vagy a kiadón belüli munkafolyamatokat…

Így kezdődött a gondolat, hogy író akarok lenni. Előtte csak azt tudtam, hogy írni jó, most már azt is tudom, hogy jól írni még jobb!

És még mindig azt mondom: van hova fejlődnöm.