Ízelítő gyanánt:
Első fejezet
Izzadság
csordult végig a fülem mögött. Igazság szerint a seggem árkában is veríték
csurgott, olyan rohadt meleg volt a Yini felszínén. Az űrsiklóból nézve az erdő
csak egy hullámzó, zöld massza volt, de itt, a lombok alatt szinte vágni
lehetett a párát, én pedig ezredjére is átkoztam a Zaeed kezeslábast, aminek
belső rétege a hátamhoz tapadt.
– Parancsnok!
– szólalt meg Patkány hangja a fülembe dugott adóvevőben.
Megtorpantam.
A csuklómra
erősített holokijelző már folyamatosan villogott, a koordináta, ahonnan a
vészjelzés érkezett közel lehetett.
A fákon túl
tarra vágott tisztás terült el, és rajta – szabályos rendben – panelelemekből
felhúzott viskók álltak. Az éles napsütésben világítottak a fehér lapok.
A sisakba
épített szenzor nem jelzett élő szervezetet a csapatom tagjain kívül, és ahogy
a szél felkavarta a tisztás körül a levegőt, az bűzlött. Dögszag terpeszkedett
körülöttünk.
– Szétválunk!
Kettes csapatok, legyező alakzat! Wayn, te velem jössz! Átfésülni a területet!
– adtam ki a parancsot, majd aktív állásba kapcsoltam a lézerfegyvert. A
röviden felzümmögő hang zene volt a füleimnek.
Elindultam. A
letaposott füvön kérgesre száradt vér
ropogott a bakancsom alatt. A legközelebbi épület mögött találtam meg az
első áldozatot. Idősebb gnull volt, fehér kaftánjának mellrészén a Japán–Kínai
őrszektor, és mellette a kolónia megkülönböztető jelzésével. A kezében
szorongatott jeladó még működött, bár az energiacella alacsony töltöttséget
mutatott. Felemeltem, és kikapcsoltam a készüléket, mire a holokijelzőmön megszűnt
a jel.
– Tovább! –
néztem fel, és a tekintetem összetalálkozott Wayn pillantásával. Az újonc esetlenül
állt mellettem, kezében csak lógatta a fegyverét.
Ingerülten
intettem neki, és elindultam, hogy tartsuk az alakzatot.
A falu közepén
egy nagyobb rész üresen állt, az itt felállított épület oldalán a Medic felirat volt olvasható.
Felfreccsent vér mocskolta be a betűket. Ajtó helyett steril ponyvával védték
az egészségügyi egységet, de az is le volt szaggatva. A fólia zizegett, amikor lábbal
félretoltam. Egy orvosi köpenyt viselő nő teteme feküdt alatta. Szőke, fehér
ember volt, nem az ide kitelepített lakosok közül való. Saját testével védett
egy gnull gyermeket, de ezzel sem menthette meg. Kettejük szétfolyt vére régen
megalvadt.
Leguggoltam,
és legördítettem a nő tetemét a kislányról. A gyerek széles, sprőd szőrrel
lepett mellkasát feltépték. A seb három párhuzamos vonalból állt, szélei egyenetlenek
voltak. Nem lézerfegyver okozta, és nem is pengétől származott. Mintha egy
állat karmolta volna szét.
– Istenem –
nyögött fel mögöttem Wayn. Ez volt az első éles bevetése, és nagyon reméltem,
hogy nem rókázza telibe a hátam.
Felegyenesedtem
a gyermek mellől. A nőt bámultam. Az arca fölé emeltem az alkalomra csatolt
nanoszámítógépet, és vártam, hogy az beszkennelje a vonásait. Az adatok
foszforeszkáló sorokként pörögtek végig a rendszeren.
– Miranda
Iconov – olvastam le a képernyőn megjelenő nevet, aztán belém hasított a
felismerés.
Iconov.
– Jelentést
kérek! – szóltam bele a mikrofonba.
– Csak
halottakat találtunk eddig, uram. Egy fehér férfi, a többi mind gnull. –
Patkány hangját eltorzította a sisak, mégis éreztem benne a feszültséget. A
szavai idegesen pattogtak.
– Edgar? –
szólítottam meg a harmadik csapatot.
Semmi.
Ingerülten
megütögettem a sisak külső egységét. Lehet, hogy a meleg neki is betett.
– Jelentést
kérek, Edgar! – ismételtem meg, ám ekkor meghallottam valamit. Nem a beépített
vevőben, hanem a hátam mögött. Valami megreccsent, én pedig a fegyvert a
vállamhoz rántva pördültem meg.
A reszkető,
forró levegő mintha elmozdult volna egy pillanatra, de lehet, hogy csak a
szemem káprázott.
– Mi a fene
folyik ott, Edgar? – sziszegtem ingerülten. – Jelentkezz!
– Uram… – hallottam meg ekkor Dane hangját. Rekedt
volt. Valószínűleg folytatni akarta, de Patkány felüvöltött:
– Félre!
Felkaptam a
fejem. Három házsorral odébb sárga fény villant. Megismertem Patkány
lézerpisztolyának színfrekvenciáját. A srác mindig is köpött a szabályokra, és
az engedélyezett 400 helyett 500 teraherzet használt.
– Gyerünk,
Wayn! – mordultam az újoncra, és futólépésben indultam meg. A földön nehéz
bakancsom talpa, fülemben vérem dobolt.
Az adóvevőben Patkány
folyamatosan üvöltött, és többször is elsütötte a fegyverét.
– Jelentést!
Mi folyik ott?
– Dane megsérült,
és valami dög van itt! – lihegte Patkány. – Edgar halott!
Ahogy
kifordultam az egyik épület sarka mögött, megláttam őket. Patkány az egyik ház
vérmocskos falának vetette a hátát, pisztolyát célzásra tartotta. A lábánál
Dane hevert, a hasát markolva. Láttam az ujjai közül szivárgó vért, és láttam
mellette a letépett fejet. Edgar Davie kigúvadó szeme vádlón meredt rám.
Vállmagasságba
rántottam a fegyverem, és arra fordultam, amerre Patkány célzott. Nem volt ott
semmi, csak a levegő reszketett.
Kellemetlen
érzés szorította el a torkom.
– Válts
infrára! – A sisak automatikája azonnal reagált. A plexi színe megváltozott, a
táj előttem vörösbe csúszott át.
És akkor megláttam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése