Koós Patrícia: Őrzők

A novellát 2017. őszén küldtem be a Libellus Online Magazin által kiírt novellapályázatra. 2017. decemberében bírálták el, ahol ugyan dobogós helyezést nem ért el, de a legjobb 10 közé bekerült.

Most, 2018. május végén (vagy június eleje volt már az?) kaptam tőlük a levelet, hogy szeretnék megjelentetni az online felületen. Lehet egy ilyen ajánlatra nemet mondani? 😉

A novellát itt is el lehet olvasni: Koós Patrícia: Őrzők

Őrzők

Zalyna a fejét lehorgasztva lépdelt a szűk ösvényen. A talajt befedő levelek halkan zizegtek mezítelen talpa alatt, de körülötte az erdő csendes volt. Szinte áhítatos. Zalyna tudta, hogy neki is valami hasonlót kellene érezni: áhítatot, megtiszteltetést. Valami magasztosat. De szívén csak a rettegés ült, és szaporán verdesve dobolt mellkasában, fülében, az egész testében.

Zalyna megtorpant, amikor az előtte haladó is. Lana idősebb volt tőle pár évvel. Tulajdonképpen a többi kiválasztott mindegyike idősebb lehetett, bár ebben Zalyna nem volt biztos. Csak Lana született ugyanabban a faluban, ahol ő. A nővére volt. Az idősek mesélték, hogy apjuk és annak bátyja is egyszerre lett egy-egy a kiválasztottak közül.

Zalyna megállt, és kihúzta magát. Izzadt tenyerét a könnyű vászonruhába törölte, amit anyja kimondottan erre az alkalomra varrt. Derekát színes szalagok ölelték, és a hosszú, hasított ujjakat arany hímzés ékesítette. A másik három lányt is hasonló díszesen öltöztették fel. Hajukat bonyolult fonatokba rendezték, és tincseik illatos olajtól fénylettek. Teljes pompájukban kellett a törzsektől, falujuktól búcsúzni, ahogy a szokások megkívánták.

Zalyna félve nézett végig társnői arcán. Különös fintora a sorsnak, hogy ebben az érában csakis lányok születtek kiválasztottnak, és a harcos nemből senki. A sámán szerint ilyen még sose fordult elő, de ez mit sem számított. Ők nem kérdőjelezhetik meg az istenek akaratát. A jel ott volt rajtuk.

Páran elkísérték őket erre az útra: szülők, rokonok, és a sámánok, akik előkészítették a szertartást. Most mindannyian némán álltak, tisztes távolságban a lányoktól. Zalyna visszapillantott a válla felett, de senki nem mert ránézni, hiába most láthatták volna őket utoljára. Saját anyja is a földet bámulva térdelt, és az ajka rángatózva mozgott, ahogy az imádság szavait sorolta. Hangja elveszett a többiek énekében.

– Itt az idő – nézett le rá Lana. Szája sarkában halvány, biztató mosoly ült. Megérintette Zalyna kezét.

Már csak ketten voltak a lányok közül, társnőik mind átlépték a szent kört.

– Ne félj, Lyna! Apa büszke lenne, ha láthatna minket.

Zalyna sosem ismerte az apjukat. Abban az érában választották meg őrzőnek, amikor ő megszületett. Csak anyjuk meséiben találkozott vele, melyek daliás, erős férfinak festették meg. Talán tényleg büszke lenne.

Zalyna lehunyta a szemét, és várt. Kezéről lecsúsztak nővére ujjai. Az avar meg-megreccsent Lana könnyű, táncos léptei alatt, és Zalyna még a fülében doboló vér énekében is hallotta az erdő felciripelő kacaját.

A szél megkavarodott, végigsimított Zalyna arcán. Tudta, hogy ő következik. Nagyot sóhajtott, és bár a félelem abroncsként szorította a mellkasát, elindult. Nem torpant meg, csak amikor már átlépte a fehérre koptatott, gömbölyű kövek alkotta vonalat. Megállt ugyan, de visszanézni nem volt bátorsága. Rettegett tőle, hogyha meglátja anyja arcát, sírva rohan vissza.

Zalyna lehorgasztotta a fejét, a szájába harapott. Visszatartott könnyei csípték a szemét.

– Ne sírj! – állt meg mellette egy másik kiválasztott.

Büszke tartású, sötét bőrű lány volt az északi törzsekből. Könnyed mozdulattal oldotta meg derekán a szalagokat, és lerázta válláról a köntöst. Alatta nem viselt mást, csak egy ágyékkötőt, és annak korca alá ívelt pengéjű tőrt tűzött. Mellét, fél oldalát fekete vonalakkal rajzolt tetoválás díszítette, és azok úgy tekeregtek bőrén, mint a kígyók. Szavaknak tűntek, de Zalynának idegen volt az írás.

– Nem az a dolgod, hogy sírj! – folytatta halkan az északi, de Zalyna így is kiérezte hangjából a kevély gúnyt.

Ő biztosan nem félt.

– Keresd meg a templomot! – iramodott neki a lány. Egy őz kecsességével ugrott át a bokrok felett, és gyorsan eltűnt Zalyna szeme elől, a körülötte örvénylő szellő pedig még gyorsabban szétzavarta az illatát, ami utána maradt.

– Lana? – nézett körbe Zalyna, de nővére sem volt már sehol.

Egyedül állt a szent körön belül, és vissza már nem léphetett. Az istenek azt akarták, hogy őrzővé váljon, ő pedig nem szegülhet ellen az akaratuknak. Az övéinek védelem kell az erdőn túl élő sciirek ellen, különben népük elpusztul: a sciireknek ők nem voltak többek, mint préda, amire vadászni lehet, holt hús, amit megehetnek.

Zalyna felszegte a fejét, vett egy mély lélegzetet. Fülében a szél kitartóan csivitelt, és ő halk énekszót hallott ki belőle. Őt hívta.

Zalyna megtorpant. Zihált a futástól, fülében saját vére zúgott. Süket volt tőle, de a levegőben megülő friss vérszagot tisztán érezte.

Az egyik fa vaskos gyökerei közt az északi lány guggolt, neki háttal. Előtte egy test hevert. Egy sciir holtteste. Fakózöld bőrén rákent sár száradt, és megnyúlt pofájáról a halál sem moshatta le a fenyegető vicsort. Vére még mindig szivárgott a torkán ejtett sebből, amiből az északi tőre meredt ki. Zalyna sose látott még sciirt, csak a könyvekből ismerte a mocsári népet.

– Ez nem lehet… – csuklott el a hangja. Akaratlanul is a nyakához kapott, megmarkolta. Ujjai alatt egy ér vadul lüktetett.

Az északi lány felnézett rá, száján halvány, fenyegető mosoly ült.

– Miért vagy ennyire meglepve? – rántotta ki tőrét a sciir hullájából, és nesztelenül talpra emelkedett. Közelebb lépett Zalynához, ő pedig kénytelen volt hátraszegni a fejét. – Hát a sámánod nem tanított neked semmit?

– Én… – Zalyna figyelme a lány két szeme közt ugrált. Az egyik barna, a másik fekete volt. Sötét, mint a fenyegetés, ami benne ült.

– Te! – csattant az északi hangja, pedig nem is kiabált. – Azt kérdeztem, a sámánod nem tanított semmit? – ragadta meg Zalyna kezét, és az arca magasáig rántotta. Ujjai véres nyomokat hagytak Zalyna csuklóján.

Tőre hegyét Zalyna tenyeréhez nyomta, ahol a kiválasztottak jele volt. Az ezüstös, önmagába tekeredő heg bizseregni kezdett.

– A mi dolgunk, hogy megvédjük a törzseket! – morogta a lány. – Tőlük! – Elvette a pengét Zalyna bőrétől, és azzal mutatott vissza a sciir holttestére.

Zalyna akaratlanul is hátrébb lépett, kiszabadította a kezét. Viszolyogva gondolt a bőrén száradó vérre, de nem mozdult, hogy letörölje.

– Nem gyilkosok vagyunk, hanem őrzők! – vágott vissza halkan. – A mi dolgunk csak annyi, hogy távol tartsuk őket a falvaktól! – Erőtlennek érezte a hangját, szavai alig voltak többek, mint egy fuldokló segélykiáltása.

– Őrzők – ismételte meg az északi lány gúnyosan. – Őrző akkor leszel, ha életet áldozol, és ezt te is nagyon jól tudod! – vetette Zalyna elé, majd elfordult. Csak amikor pár lépést már megtett, akkor nézett vissza. A válla felett pillantott Zalynára. – Ezúttal ne kövess! Mindenkinek a saját ösvényén kell a templomhoz érnie!

Zalyna ismét futott. Meztelen talpa ütemesen dobogott a kemény földön, a szél pedig vele együtt, mellette loholt. Apróbb szirmokat, leveleket kavart fel Zalyna körül, és ő megtorpant, amikor elérte az ösvény végét. Előtte csak romok magasodtak, nem templom. Ha valaha állt is itt valami, az inkább lehetett erőd, mint szent hely. Falai vastagok, magasak voltak, a tető régen leomlott. Pusztán a közeli fák lombkoronája védte felülről. A köveken repkény kapaszkodott, a hézagokban moha hízott. Lépcső vezetett fel a templom bejáratához, és egyedül a két oldalát őrző szobrok tűntek érintetlennek: ők nem öregedtek meg az idővel együtt. Büszke tartású macskafélék voltak, alig magasabbak, mint egy embergyerek. Bár csak kőből faragták őket, szemük mélyén értelem ült.

Zalyna közelebb lépett, de aztán ismét megtorpant. Szeme sarkából mozgást vett észre, ám amikor odanézett, nem volt semmi a fák közt. Csak a levelek, és azok árnya mozgott lustán.

Zalyna visszanézett a szoborra. Talapzatán évezredes por ült, és ahogy a szél felkavarta, a finom szemcsék táncot lejtettek a fenevad körül. Zalyna óvatosan végigsimított a macska pofáján. Meglepve tapasztalta, hogy a kő meleg, sima, mintha selyem takarná. Tenyerén a fényes heg megint bizseregni kezdett.

Zalyna a fenevad nyakán megkapaszkodva fellépett a talapzatra, de aztán mozdulatlanná is dermedt. Mögötte ág reccsent, valami surrogott. Zalyna szédülve fordult meg.

A nagymacska őt nézte. Szeme aranysárga volt, tekintetében érdeklődés ült. Lustán körbenyalta a száját, majd hatalmasat ásított.

Zalyna megbűvölten bámulta a fenevadat, és nem mozdult. Félt, hogy elriasztja az állatot, de az nem sokat törődött vele. Nesztelenül talpra szökött, majd eliramodott a fák közt.

– Várj! – kiáltott utána Zalyna. Leugrott a szobor mellől, és a macska után akart rohanni, mégis megtorpant.

Fájdalmas sikoly szaggatta szét a hirtelen beállt csendet.

– Lana? – suttogta maga elé Zalyna. Érezte, hogy a végtagjai kihűlnek, testét hideg veríték lepte el. Visszatartotta a lélegzetét is, de a kiáltás nem ismétlődött meg. Csak a szél hangját hallotta. Ezúttal nem csalogatóan beszélt hozzá, hanem sürgetően sziszegett, és Zalyna futva lódult neki. Nem gondolkodott, nem mérlegelt. Csak Lana számított.

Lana egy kő tövében görnyedt. Ujjai közül, ahogy a combját markolta, vér szivárgott. Szemében rettegés ült, amikor felpillantott a húgára.

– Mi történt? – guggolt le Zalyna, de nem merte megérinteni Lanát. Keze bizonytalanul állt meg kettejük közt a levegőben, tekintetét képtelen volt elszakítani a törött nyílvesszőről, mely Lana combjából állt ki.

– Sciirek. Egy egész csapat. – zihálta Lana. A szája megvonaglott. – Túl sokan voltak. Egyedül képtelen lettem volna szembeszállni velük, ezért… – rázta meg a fejét. Hajában a fonat szétbomlott, izzadt tincsek tapadtak a homlokához. Bőre sápadt volt, ajka vértelen. – Nem találtam még meg a templomot! – sírt fel könnyek nélkül. Az arcán elkeseredés ült, ahogy ismét megrázta a fejét.

– Lana… – suttogta Zalyna, de hiába igyekezett, hogy titkolja a félelmét, hangja remegett.

Ő is hallotta: futó léptek közeledtek, halk fújtatást sodort feléjük a szél.

– Menekülj! – zihálta Lana fogcsikorgatva. A szó vége megbicsaklott. – Ha elkapnak…

– Nem! – Zalyna kétségbeesve nézett körül, de az erdő körülöttük nem segíthetett, a szél pedig sürgetően zúgott a füle mellett.

Aztán Zalyna döntött.

– Maradj itt! – állt fel lassan. Izzadt tenyerét a köntösébe törölte. – Elcsalom őket, te addig menj, keresd meg a templomot!

– Lyna, ne! – nézett fel a nővére. Tekintete némán könyörgött, de Zalyna megrázta a fejét.

– Arra lesz… – nyújtotta ki a kezét abba az irányba, amerről jött. – Nincs messze. – Hátrébb lépett a testvérétől, majd mielőtt meggondolhatta volna magát, elfordult, és futni kezdett. A hangok, az ellenség irányába.

Most már tudta, hogy az apjuk tényleg büszke lenne rá.

A sciirek őt üldözték, és nem Lanát. Csak ez számított, más semmi.

Zalyna beharapta a száját, és futott tovább. Combjában parázs égett, csupasz talpán pedig, amit egy éles kő hasított fel, mély seb lüktetett. Nem számított. Futnia kell, hogy minél messzebb csalja Lanától a sciireket!

Figyelmeztető kiáltás csattant, majd valami megtaszította oldalról Zalynát. A lány tehetetlenül bukott előre, elterült a puha avarban.

Fel akart ugrani, és tovább szaladni, de a teste nem engedelmeskedett. Erejéből csak annyira futotta, hogy a hátára gördült, és ekkor beléhasított a fájdalom. Az égető, szúró kínhoz foghatót sosem érzett még. Elakadt tőle a lélegzete is.

Zalyna remegő kézzel érintette meg az oldalát, ahol a fájdalom a legerősebben lüktetett, és az ujjai ragacsosak lettek a vértől.

– Ne… – suttogta maga elé, miközben megmarkolta a nyílvesszőt, közvetlenül a hegye alatt. – Kérlek titeket, istenek, ne engedjétek… – hunyta le a szemét, és megrázta a fejét, de a könnyeinek nem szabhatott gátat. Azok végigfolytak az arcán, a nyakán. A füle mellett csepegtek le a földre, ahova a vére is. Édeskés, fémes szagát Zalyna az orrában érezte, ahogy a szél felkavarta körülötte.

A közelében megcsikordult valami, és levelek zörrentek össze.

Zalyna felnézett, de a tekintete homályos volt. Nem tudta kivenni a sciir arcán a vonásokat.

– Kérem… – motyogta erőtlenül, mire a sciir szája groteszk mosolyba húzódott. Fogak villantak, és a sciir halk, gurgulázó nevetést hallatott, miközben letérdelt a lány mellé. Hosszú, vékony ujjai között egy csontból faragott, ívelt pengéjű tőrt szorongatott.

Belemarkolt Zalyna hajába, majd nem törődve a lány fájdalmas kiáltásával, ülő helyzetbe rántotta. Zalyna lehunyta a szemét, de még így is érezte a torkának nyomódó penge élét. Meleg volt, nem olyan, mint a fém érintése…

Zalyna a lélegzetét visszafojtva várt. A fájdalomra, a halálra. Valamire. Akármire. De az késett. Egy fenyegető mordulást hallott csak, aztán a sciir elengedte, és ő tehetetlenül visszahanyatlott a földre. Már nem volt ereje felkiáltani. Amikor a testén korbácsként csapott végig a fájdalom, csak nyögött egyet. Összemarkolt pár rothadó levelet, és felemelte a fejét.

Zihált az erőfeszítéstől.

A fák között sciirek harcoltak, de hogy kikkel, azt Zalyna nem látta. Minden olyan gyorsan történt, hogy ő képtelen volt felfogni. A sciirek szavai érthetetlen ordítozássá mosódtak össze Zalyna fülében. A sciir, akinél a tőr volt, a földön feküdt, nem messze tőle. Mellkasán kecses, fekete szőrű nagymacska állt, karmait a sciir bőrébe vájta, hogy vér serkent alatta. Az állat bundája olyan volt, mintha kacskaringós tetoválás díszítené: foltokban sötétebbnek tűnt. Mintha… betűk lettek volna, de az írásnak nem volt értelme.

Zalyna szédülve bámulta a macskafélét.

A sciir elejtett tőre után kapott, de az állat olyan sebesen csapott le, és harapta át a torkát, hogy a sciirnek felsikítani sem volt ideje.

Amikor a sciir vergődése elcsitult, a macska Zalynára nézet. Tekintetében kevély gőg ült, és ahogy a lombokon átkúszó napsugár megérintette a szemét, abban felemás fény csillant meg. Egyik szeme barna, a másik fekete volt.

Az állat leugrott a sciir mellkasáról, és a többi nagymacskával együtt megindult Zalyna felé. Szűk körben, torokhangú morgással járták körbe a lányt. Zalyna reszketve várta, hogy vele is végezzenek. Tudta, hogy nincs ereje védekezni.

Az egyik fenevad kivált a körből, és elindult Zalyna felé. Kisebb termetű, ezüstszürke bundájú macska volt. Zalyna megismerte, hiszen őt már a templomnál is látta.

A félelem ismét megdobbant Zalynában, de aztán amilyen gyorsan felhorgadt, olyan gyorsan el is tűnt. A macska morgása dorombolássá szelídült.

Zalyna kinyújtotta a kezét, amikor az állat a közelébe ért, és az engedelmesen a tenyere alá törleszkedett. Vigasztalóan dorombolt, miközben elfeküdt a lány mellett, és Zalyna a bundájába temette az arcát. Már nem sírt. Ziháló légvételei elcsendesedtek, egybeolvadtak a macska hangjával. A fájdalom is eltompult, majd elmaradt.

Zalyna lehunyta a szemét, és saját szíve ritmusát hallgatta. A dobolás lelassult. Zalyna érezte, hogy pár pillanat, és abbamarad az is teljesen, mégsem félt, mert mögötte már ott érezte a másik szív dobbanásait. Az ő testében vergődő szív dobbanásait.

Zalyna szeme hirtelen felpattant, amikor valami érdes nyalta végig az arcát. Meleg és édeskés vérszag érződött. Zalyna felnézett a felemás szemű macskára, ami ismét végighúzta recés nyelvét az arcán, majd felegyenesedett, kitakarva előle a fölöttük húzódó lombokat.

Zalyna elmosolyodott.

– Tévedtél – motyogta maga. Hangját már inkább hallotta morgásnak, de nem számított. Összemarkolta a macska bundáját, de már nem a sprőd szálakat érezte a kezében. Puha párnákból kicsúszó körmei az avar alatt megbújó talajba martak. – Nem kell ölni, hogy őrző legyen valaki. Az életet feláldozni is lehet!