Korábban az Aranymosás Irodalmi Magazinban (még 2016. november 07. napján) megjelent fantasy novellám.
Clydas egyedül ébredt a sátorban. A sátorban, ami sötét és hideg volt. A fekhelye mellett megrakott tűz régen elhamvadt, a parázs sem égett már. Egyedül volt az állatbőrök alatt, és a sátorlapon túl fények táncoltak. A hajnal hangokkal volt tele. Kiabálástól, acélcsengéstől fájdalmas hangokkal, még ha messzebbről hallatszódtak is csak.
– Mara? – Clydas felriadva gördült az oldalára, és megérintette maga mellett a fekhelyet, de az üres volt. Nem őrizte a nő testének melegét sem már.
A sátor bejárata elől ekkor félrerántották a ponyvát, és Harrald rontott be rajta. A parancsnok kezében kard volt, az acélt vér homályosította el.
– Megtámadták a tábort, herceg! – Harrald zihált, és hanyagul felöltött ingén saját izzadsága, vérfolt hízott.
– Megsebesültél… – ült fel Clydas. A tekintete mereven Harrald mocskos vászoningére tapadt, de a parancsnok egy ingerült mordulással megrázta a fejét.
– Csak egy karcolás – lépett közelebb Harrald. – Jöjjön herceg! Mennünk kell!
Clydas feje zúgott, és a nyelvét száraznak érezte, mintha taplót rágott volna. A gyomra felkavarodott a szájában visszamaradt bor megsavanyodott ízétől. Megrázta a fejét, hátha úgy a gondolatok rendezettebb sorokba összeállnak, de csak a tompán zsibbadó fájdalom erősödött fel.
– Hova kell mennünk? – állt fel, de megszédülve vissza is roskadt a fekhelyre.
Harrald megragadta a karját, és aggodalmasan lehajolt hozzá.
– Biztonságos helyre, de… Jól van, herceg?
Clydas kurta bólintással válaszolt csak. Ezúttal hagyta, hogy Harrald felsegítse, de amikor a parancsnok a földre hajított felöltőért nyúlt, elhárította a segítségét.
– Keresd meg Marabellát!
– De, felség…
– Ez utasítás volt, Harrald! – förmedt rá a parancsnokra Clydas. – És kerítsd elő Bent is, hogy készítse fel a lovakat!
– A lovak már készen vannak, felség, és mennünk…
– Marabella! – Clydas ezúttal csak a nevet mondta ki, mire Harrald azonnal elhallgatott.
– Igen, herceg! – hajtotta meg magát a parancsnok, de Clydas észrevette, hogy a kard markolatán megfeszül a keze. A kézfején kidagadtak az erek, és a bütykei elfehéredtek a kérges bőr alatt.
A parancsnok merev testtartással sarkon fordult, és kilépett a sátorlap alatt. Clydas hallotta, hogy mély hangján utasításokat osztogat, de nem érdekelte. Gyorsan magára húzta a felöltőt, és egy nadrágot. A csizmáján a zsinórokat nem fűzte be, és a fegyverövet sem szíjazta fel. Amikor elkészült, kihúzta a hüvelyéből a kardját, és a csupasz pengével a kezében lépett ki a hajnali levegőre. Eső szemerkélt. Clydas megint megszédült, de ezúttal nem volt ott Harrald, hogy elkapja. Megmarkolta a földbe tűzött zászló rúdját, és előregörnyedt. A száját a gyomrából visszaszivárgó sav töltötte ki, és a fanyar íz akkor sem tágított, amikor egy adag nyálat kiköpött. Tudta, hogy a vacsorához megivott bor kevés volt ahhoz, hogy ilyen rosszul érezze magát, de az idő nem volt alkalmas rá, hogy visszapihenjen. Megtörölte a száját, és felemelte a fejét. A szemébe a hajáról legördülő eső csordogált.
A tábor szélén rakott őrtüzek haldokoltak, de a nap már a horizont vonala fölé kúszott. Clydas látta a füst függönye mögött a kavarodást, és a fülében az összecsattanó acél hangja sokáig megmaradt…
– Herceg, a lova… – lépett ekkor mellé az apródja, de Clydas ingerült pillantása a fiúba fojtotta a szavait.
– Maradj itt vele! – parancsolt rá Benre, miközben a kézfejével megtörölte a száját. Hiába remegett a keze, erősebben rámarkolt a kardjára, és elindult.
A katonái már visszaszorították a támadókat a sziklaszoroson túlra, de ahogy Clydas végiglépdelt a murvával lepett ösvényen, több holttest is az útjába került. A legtöbb a királynő vörös címerét viselte a köpenyén: egy szál rózsa, ami cirádás keresztre fut fel. Clydas keserűen gondolt arra, hogy annak a nőnek volt mersze apjától átvenni a keresztet, mint szimbólumot…
– Clydas… – hallotta meg ekkor a nevét. Alig volt több mint a fuvallat szava, ami a vér szagától volt terhes.
Clydas megkönnyebbülten pördült meg.
– Mara – suttogta maga elé a nevet. Hagyta, hogy a kard markolata kicsússzon a tenyeréből, és a lány felé lépett.
Marabella a száját harapdálva lépett elő az egyik félig lerombolt sátor mögül. Ugyanazt a finom szövésű köntöst viselte, mint az este. A ruha bő ujja több rétegben omlott alá, az alja a sárba ért. Az eső a lány testére tapasztotta a vékony anyagot, és Clydas látta, hogy reszket alatta. A fehér selyem alatt a melle minden vonala és a sötét bimbók is tisztán látszódtak.
– Clydas, én… – Mara arca megvonaglott. Zavartan félrenézett, és letörölte az arcát.
Clydas csak ekkor döbbent rá, hogy sír. Pár lépéssel átszelte a kettejük közt lévő távolságot, és magához ölelte a lányt. Mara teste forró volt, mégis reszketett. Ő is reszketett, ahogy a lányt tartotta, és a gyomra összerándult.
– Semmi baj, édesem – simította rá Clydas Mara sűrű, fekete tincseire a tenyerét. – Most már biztonságban vagy. Nem lesz baj – hajolt le, és könnyű csókot hagyott a lány arcán. Érezte a selymes bőrön a könnyei sós ízét, és az eső zamatát.
Mara megmozdult a karjaiban. Feljebb emelte a fejét, és a tekintete összetalálkozott Clydas pillantásával. Az írisz szürke színét a könnyei tördelték szét.
– Sajnálom – suttogta halkan, de Clydasnak nem volt lehetősége visszakérdezni, hogy mit sajnál. A fájdalom a torkára tapasztotta a szavakat, és ő hitetlenkedve meredt le a lányra.
Mara szája megrándult, és hátrébb lépett tőle. Clydas érzéketlenné váló ujjai lecsúsztak a derekáról, és a lábai megroskadtak. Fél kezével az oldalához kapott, és érezte, ahogy valami meleg csordul a tenyerére. A világ gyorsan fakult körülötte, de valamit tisztán látott: a Mara ujjai közül kiejtett tőr pengéjén megcsillanó vért…
***
Mara a fejét lehajtva állt a trón előtt. A kandallóban megrakott tűz ropogását hallgatta, és a mögötte álló őr reszelős légzését. A súlyos ajtó nyílt, majd csukódott, a drága márványpadlón léptek kopogtak végig.
Mara lassan térdre ereszkedett, és az öle előtt összefűzte az ujjait. Vékony bőrkesztyűje átázott, érezte, hogy vízcseppek peregnek belőle.
– Nézz rám! – parancsolt rá a királyné erős, csattogó hangja, és Mara feljebb emelte a fejét.
Doreah királyné hűvösen, fensőbbségesen nézett le rá. Vékony száját összeszorította, az állát magasan tartotta. Finom szálú, szőke haját ékköves háló tartotta meg, amiben a díszek összekoccantak, amikor a királyné halkan felkacagva megrázta a fejét.
– Szóval megtetted – állapította meg.
Mara látta, hogy elégedett mosoly lapul meg a száján, amin körbefutott a nyelve.
– Igen, felség – felelte csendesen, és ismét lesütötte a szemét szégyenében. Nem volt büszke rá, hogy embert ölt, de az ár, amit a királyné kínált érte, elcsábította.
Nem volt benne félelem, amikor megtette, de a szégyennel nem számolt...
– Helyes. Állj fel! – lépett odébb Doreah királyné, és Mara engedelmesen talpra emelkedett. A fejét nem szegte feljebb, de a tekintetével lopva a királynét követte, és az őt kísérő, hosszú, borvörös uszályt.
A nő elégedettnek tűnt, ahogy a trónhoz sétált, és az arannyal díszített karfára tette a kezét. Az ujjai úgy siklottak végig a fába mart vájatokon, mintha hangszeren játszana.
– Mond el, hogy történt! – nézett hirtelen vissza Marára, és a tekintetén megcsillant a csilláron olvadó gyertyák fénye. Az írisze barnából elhajlott az arany felé, és a pupillája kitágult.
– Ahogy parancsolja, felség – sóhajtott egyet Mara, míg a gondolataiban összeszedte a szavakat.
A szája kiszáradt, és a torkában érezte lüktetni a szívét, ahogy ismét felvillant az emlékeiben Clydas érintése a bőrén. Sose szerette a férfit igazán, mégsem tagadhatta, hogy a herceg jó szerető, és gyengéd volt.
– Igen, parancsolom! – emelte meg a hangját Doreah királyné, és Mara ismét ránézett. Valahol értette, hogy Clydas apja miért volt képes olyan könnyedén belehabarodni a nőbe: valóban gyönyörű volt. Kíváncsiság és düh remegett festéktől hangsúlyos ajkain, és a mozdulat, amivel ismét megrázta a fejét, kecses volt, mint egy meghajló virágszál.
– Kábító főzetet kevertem a borába, felség. Abban bíztam, hogy álmában végezhetek vele, de… – akadt el Mara szava egy pillanatra. Összevonta a szemöldökét, és félrenézett a királynéről.
– De mi? – sürgette meg a nő.
– De megtámadták a tábort, mielőtt… megtehettem volna – nedvesítette be Mara a száját. – Kiosontam a sátorból, hogy megtudjam, mi történt, és a kavarodásban a maga… – Mara lesütötte a tekintetét. A padló kockáiba mart fényes, csillámló köröktől szédülni kezdett. – A maga katonái…
Doreah királyné éles, csengő hangon felnevetett.
– Csak nem hitted, hogy mindent egy lapra teszek fel? – fordult vissza Mara felé.
– Nem, felség – válaszolta csendesen Mara. Nyelt egyet, de a torkában meghízott gombóc nem csúszott lejjebb.
– Folytasd!
– Én… – rázta meg Mara a fejét, de az emlékeibe égett képet a herceg fájdalomtól eltorzuló arcáról nem száműzhette el magától. – Én… A herceg felébredhetett, és én a sátrak közt belefutottam – folytatta csendesen, akadozó hangon, és hiába tudta, hogy a királyné ettől többet akar tudni, inkább makacsul összeszorította a száját.
Doreah királyné otthagyta a trónust, aminek a háttámláján még az ónixszal kirakott kereszt pihent, és visszalépett Mara elé.
– Milyen érzés volt? – hajolt le a lányhoz.
Mara felpillantott a nő negédes mosolyára, de aztán megint lesütötte a szemét. Csak undort érzett magában, nem diadalt. Pedig büszke lehetett volna. A királyné kegyelmet ígért neki, és hozzá rangot, birtokot. Egy magafajta, ócska tolvaj ettől többet sose kívánhatott volna...
– Hallgatsz – nyugtázta Doreah királyné egy elégedett mordulással. – Azt hiszed, nem tudom, milyen érzés? – Mara könnyű, finom érintést érzett a bőrén, és amikor a nő feljebb kényszerítette az állát, engedelmesen felnézett.
A királyné szinte kedvesen simogatta meg Mara arcát.
– Pedig nagyon is tudom, milyen érzés – duruzsolta. – Te a fiút, én az apját öltem meg…
Marában benne rekedt a lélegzet, és a szíve fájdalmasan megvonaglott. A köznép szájából már hallotta a pletykát, de a bűnöstől megtudni... más volt.
– Felség, én…
– Csitt! – nyomta rá Mara szájára az ujját a királyné. – Nem kell beszélni róla, ha nem szeretnél, kedvesem – mosolyodott el, majd ellépett a lány mellől. – Gondolom, fáradt vagy, és szeretnéd már megkapni a jutalmadat – kuncogott fel a nő.
Mara megkönnyebbülten bólintott egyet, és a királynője után akart fordulni, de a hirtelen fájdalom, ami úgy csapott le rá, mint a villám, megbénította. A teste megfeszült, akár az íj idegén a húr, és ő akaratlanul is felnyögött. A fülében megvadult áradatként zúgott a vére, mégis áthallotta rajta a királyné csilingelő, gúnyos nevetését.
– Elég lesz, Osmund! – intett Doreah királyné nagyvonalúan, mire a Marát tartó férfi kirántotta a tőrt a lány bordái közül.
Mara zihálva omlott össze a padlón, és a teste görcsösen remegett. Képtelen volt küzdeni a hullámokban átcsapó fájdalom ellen. Még élt, de a terem fényei egyre messzebb kerültek tőle. A tudatán megüvegesedett minden emlék, szó, illat, és a kakofónia, amivel vére dalolt, lassan elcsitult.
– Látod, Osmund? – Doreah királyné hangja, halk nevetése kásássá korcsosult benne.
– Igen, felség. – A férfinak mély hangja volt. Karcos és érdes.
– Így végzi minden áruló. Nem arany és rang jár fizetségképpen, csak… halál…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése