Vagy olvass tovább...
Zasha
a sikátor rücskös, málló falához lapulva figyelte a főtéren
felállított hatalmas sátrat. Fáklyák lobogtak körben, melyek
tüze torzzá nyújtotta az éjszaka árnyait.
A
díszes, felszalagozott szekerek két napja érkeztek, és bár a
tavaszi ünnepség csak holnap kezdődik, már ma délben is kiállt
a templom előtti dobogóra a piperkőc férfi, bordó- és kékcsíkos
bársonykabátjában, és kihirdette mi mindent láthat Ulyss népe:
állatokat, kötéltáncot, harcot, tüzet és… varázslást.
Zasha
idegesen megnyalta a száját, és miután meggyőződött róla,
hogy az a pár ember, aki még a késői óra ellenére is a főtéren
lézeng, nem felé figyel, görnyedten a sátorhoz rohant, ott lapult
meg ismét, meghúzódva az árnyak közt, ahová a fáklyák fénye
sem ért el.
Odabentről
nem hallott neszezést, és amikor fellebbentette a nehéz vásznat,
por-, izzadság- és az állatok pézsmaszagának visszamaradt
morzsái tolakodtak az orrába.
Körben
egyszerű padok álltak a sötétben, csak a középütt szabadon
hagyott részt világították meg a levegőben vibráló fények.
Zasha
szájtátva bámulta az… egy-kettő-három-négy, fel és le
libbenő, pörgő-forgó, táncoló, hol halványabb zöldben izzó,
hol meg elsötétedő, egy éretlen diónál alig kisebb
fénygömböket, majd lábujjhegyen közelebb surrant az egyikhez, és
megpróbálta elérni, de mielőtt megfoghatta volna, az egyszerűen
kicsúszott az ujjai közül, és incselkedve odébb táncolt. Színe
egy pillanatra felcsillant, majd halkan felzümmögött, mintha
gúnyolódna.
–
Hé! – fújt egyet Zasha, és még a lábával is toppantott hozzá.
– Gyere vissza! – A fénylabdacs után sietett, és ezúttal
megpróbálta lesből levadászni, ám pont amikor felszökkent a
levegőbe, valaki megszólalt az árnyékban.
–
Hát te meg mit keresel idebent?
Zasha
nyikkant egyet, meglepettségében rosszul ért földet, a bokája
kifordult alóla, ő pedig elterült a földön.
Riadtan
kapta fel a fejét, de az árnyékban álló idegennek csak a
körvonalait tudta kivenni. Magas, széles vállú férfi volt,
földig leérő kabátban.
–
Válaszolj, kölyök!
Zasha
idegesen körbenézett, azt latolgatta, merre meneküljön, amikor az
idegen kilépett az árnyak közül, és leguggolt elé.
–
Fölöslegesen próbálkoznál – vigyorodott el az alak, és még
meg is pöccintette a Zasha széles karimájú kalapjába tűzött
tollat.
–
Hé! – rántotta el Zasha a fejét. Odébb húzódott, hátát az
egyik oszlopnak vetette. A bokája sajgott, de nem mert elnézni a
férfiről. Az még mindig vigyorgott. Súlyos, fekete bőrkabátja
nem volt begombolva, alóla kilátszott a hanyagul összefűzött
ing, és a gallérja alól előkígyózó, fekete vonalak. Úgy
tekeregtek az idegen nyakán, mint az indák, és míg némelyik
végén csak bimbó ült, némelyiken kibomlott rózsa.
Zasha
sose látott még emberen hasonló rajzokat.
–
Te ki vagy? – kérdezte gyanakodva, a férfi pedig felnevetett.
–
Ej, kölyök, hát nem tanítottak jó modorra? Úgy illenék, hogy
először bemutatkozz, mielőtt bárki nevét firtatod – felelte,
de Zasha makacsul hallgatott. Az arcára lassan forróság kúszott
fel. Zavarta a férfi tekintete, amivel a kalap karimája alá
próbált látni, és amikor az idegen egy hirtelen mozdulattal
lekapta a fejéről, Zasha csak késve reagált.
A
döbbenettől csak ült a földön, miközben a haja szétbomolva
lecsúszott a nyakába. Bár gyakran megnyeste csorba pengéjű
késével, vörös lobonca már megint a válláig ért.
–
Ejha – füttyentett halkan a férfi, miközben felkelt. – Azt
hittem, fiú vagy.
Zasha
még jobban elpirult, és a kalapja után nyúlt, de az idegen
gyorsabb volt. A háta mögé dugta, miközben lenyújtotta a másik
kezét.
–
Gyere!
A
lány csak most vette észre, hogy a tenyerén is egy szétbomlott
rózsa rajzolata van, a tüskés indák a csuklója felé kúsznak.
–
Mondom, gyere!
–
Nem – rázta meg Zasha a fejét, ahogy felnézett. – Csak add
vissza!
–
Majd ha szépen kéred! És ha megláttam, hogy lábra bírsz-e állni
– biccentett Zasha bokája felé.
A
lány félrelökte az idegen kezét, és inkább az oszlopba
kapaszkodva állt fel. A bokája sajgott, és nem mert teljes
testsúlyával ránehezedni, de azért állt.
Dacosan
kinyújtotta a kezét a férfi felé.
–
Add vissza!
Az
idegen előhúzta a kalapot, és tüzetesen megnézte.
–
Mégis miért akarod ezt az ócskaságot ennyire? – pöccintette
meg a karimába tűzött, kókadt madártollat.
Zasha
már nem emlékezett rá, a kalap honnan van, de arra igen, hogy a
madártollat egy árustól kapta. A vénséges vén asszony minden
vásárnapkor kiült a piactér szélére, és gyümölcsöt árult.
Néha Zashának is adott, ahogy a többi utcagyereknek is, és ha
jobb hangulatban volt, olykor még mesét is mondott. Messzi
tájakról, ahol fák nőnek, és színes városokról, melyek nem
olyan porosak, mint Ulyss. Zasha nagyon szerette volna látni ezeket
a helyeket, és amikor eszébe jutott, hogy valószínűleg ez az,
amit sose fog megtapasztalni, dühösen toppantott egyet, de egyből
meg is bánta.
A
lábába újra belenyilallt a fájdalom.
Felnyögve
kapta el az oszlopot, és a szemébe könnyek tolultak. Azokon
keresztül nézte a férfi szétcsúszó, kaleidoszkópszerűen
megsokszorozódó arcmását.
Hiába
harapta be a száját, érezte, hogy nem tudja visszatartani a
könnyeit.
–
Hé, kislány… – nyúlt felé az idegen, de Zasha megint
félretaszította a kezét, és a lábát hasogató kínnal sem
törődve, bicegős futásnak eredt.
A
fények előtte, körülötte táncoltak, vele szaladtak, kinevették.
Csak akkor maradtak el, amikor a lány félrerántotta a sátor
bejárata előtt lógó függönyt, és kirohant az éjszakába.
***
Másnap
Zasha a száját rágcsálva, lélegzetvisszafojtva figyelte a
hatalmas sátrat. Éjfél felé járt, és az emberek elkezdtek
kifelé szállingózni a bejáraton.
Egy
köpcös ember körbejárt, megrángatta a ponyvát rögzítő
köteleket.
Zasha
egyelőre nem mert mozdulni, pedig igencsak viszketett a tenyere. Meg
kell találnia a rózsás alakot, és visszaszereznie a kalapját!
Már
éppen elhatározásra jutott, hogy megkerüli a sátrat, és máshol
surran be, amikor a magas férfi is megjelent, karján egy
szerválkarcsú nővel.
Zasha
felszisszent, és magában ezredjére is elátkozta a rózsás
alakot, amikor meglátta az övéről lecsüngő kalapot.
A
pár az egyik meredek utcán indult felfelé, a lány pedig bicegve
eredt a nyomukba. A bokája változatlanul hasogatott, e miatt ételt
sem mert lopni a piacon, mint egyébként szokta, attól tartván,
hogy elkapják. Márpedig ha elkapják, akkor levágják a kezét,
ahogy a tolvajokét szokás. Pedig ő nem tolvaj volt, csak éhes.
Szóval
Zasha fájó lábbal és korgó gyomorral követte a párt. A férfi
halkan beszélt, szavait nem lehetett érteni, de a nő kacaja
messzire elért.
Végül
annál a fogadónál álltak meg, ahol a cirkusz tagjai szálltak
meg.
Zasha
egy hatalmas sóhajjal nézett fel a második emeleti ablakra. Már
napközben kiderítette, melyik a férfi szobája, sőt fel is
surrant, de hiába kutatta át a szobát, a kalapját nem lelte.
Ezért is döntött úgy, hogy az aznapi utolsó előadás után újra
beoson a sátorba, hátha ott megtalálja. Legvadabb rémálmában
sem gondolta volna, hogy a férfi megtartja magának.
Zasha
meglapult az egyik sikátorban, és várt. Hosszú ideig nem gyúlt
világosság a fenti ablakban, és a lány ezer és egyedjére is
elmondta a cifra átkot, amit kizárólag a magas férfi kedvéért
talált ki. Biztosra vette, hogy a lenti kocsmarészen éppen a
vacsoráját fogyasztja. Remélte, bort is nyakal hozzá, lehetőleg
jó sokat, hogy úgy kelljen feltaszigálni az ágyához. Azt viszont
nem szerette volna, ha a nő nyoszolyáján hajtja álomra a fejét.
Ugyanis Zashának fogalma sem volt, melyik szoba a némberé. Így is
belekerült abba az egy rezébe, amit hetek óta, féltve őrizgetett,
és amiből ételt is vehetett volna, de a fogadósnak kellett adnia,
hogy megtudja, melyik szobát bitorolja a magas, fekete hajú
cirkuszos.
Végül
csak felpislákolt a szélesre tárt ablakban egy gyertya fénye, és
Zasha fellélegzett. Újra kezdte az alsó ajka harapdálását,
miközben tovább várt. A szél közben hidegebbre fordult, viszont
a lány hiába húzta összébb a folt hátán lyuk kabátot, egyre
jobban didergett.
Miután
a fenti ablakban kihunyt a gyertya fénye, még leszámolt az ujján
tízszer tízig, csak utána indult meg. Belesett ugyan a kocsma
lengőajtaján, de bent rengetegen voltak, és Zasha kétlette, hogy
a fogadós megtűrné a jelenlétét. Délelőtt is, miután eltette
a rézérmét, és megmondta, amit a lány tudni akart, kizavarta a
fogadóból, és megfenyegette, hogy ha még egyszer meglátja erre
őgyelegni, akkor a városőrökkel pálcáztatja meg. Zashának
délutánig kellett várnia a kedvező alkalomra, hogy be és fel
tudjon surranni, de biztos volt benne, hogy most nem sikerülne.
Valaki biztosan észrevenné, szóval maradt a mászás.
Zasha
egy sóhajjal nézett végig a falon, aztán nekigyürkőzött. Még
ha nem fájt volna a lába, akkor is meggyűlt volna a baja a sima
fallal, mert alig talált rajta hézagot, kapaszkodót. A
repedésekben tanyát vert és félig felkopaszodott kúszónövénybe
nem mert kapaszkodni, kétlette, hogy megtartaná a súlyát.
Mire
felért, Zasha hátáról patakokban folyt a veríték, két karja
remegett. Felhúzódzkodott a párkányra, úgy lesett be.
Bár
a férfi a gyertyát eloltotta, mégsem volt teljesen sötét. Az ágy
mellett fénylabda lebegett, zöldes fénybe vonva a rózsás idegen
arcát, csupasz mellkasát.
Zasha
majdnem felnyögött meglepetésében, amikor meglátta a férfi
bőrét behálózó indákat, virágokat. Csak a bal oldalára
festették fel a kacskaringós rajzokat, de azok a rájuk záporozó,
halvány fényben lüktetni tetszettek.
A
lány várt egy darabig, amíg meg nem győződött, hogy a férfi
biztosan alszik, majd nesztelenül bemászott az ablakon. Csak a
halványan izzó fénylabda zümmögött egyenletesen.
A
szoba aprócska volt. Nem kellett keresgélnie, egyből meglátta a
székre vetett bőrkabát alól kicsüngő kalapot. Óvatosan
kihúzta, leporolgatta, megigazította a zöld madártollat.
Zasha
egyből feledte a lábában lüktető fájdalmat, éhségét.
Elmosolyodva fordult meg.
És
a lába a padlóba gyökerezett…
A
férfi összefont karral ült az ágyában, őt figyelte.
Zasha
a szájába mélyesztette a fogait, nehogy felsikítson. Nem
gondolkodott, nem mérlegelt. Az ablak felé vetődött, de a lábába
olyan erős fájdalom tépett, hogy két lépés után hasra
vágódott.
Bár
a hátára gördült, de nem mert mozdulni.
Kimeredt
szemmel bámulta a megreccsenő ágyról feltápászkodó férfit. A
válla magasában libegő fénygömb kitelt, megkettőződött.
Zasha
az ajtó felé pillantott óvatosan.
–
Ugyan már, kis tolvajka – nevetett fel a férfi. A lány felé
lépett, mire ő hátrébb farolva a sarokba lapult. – Nem akarlak
bántani.
–
Akkor engedj el! – cincogta Zasha, mellkasához szorítva a
kalapját.
A
férfi hanyagul az ajtó felé intett, a lány mégsem mozdult. A
rózsás idegent figyelte, ahogy az ablakhoz lépve áthajolt a
párkányon.
Majd
halkan füttyentett.
–
Ejha. Te itt másztál fel? – pillantott a lányra, mire Zasha
aprót bólintott. – És fájós lábbal?
Ezúttal
Zasha pár pillanatig hezitált, csak aztán bólintott újra.
A
szíve hevesebben kezdett lüktetni, amikor a férfi leguggolt elé.
Félrehajtott fejjel figyelte a lány arcát.
–
Hogy hívnak?
–
Én… – Először ki akarta mondani, aztán felfújta a képét. –
Te sem mutatkoztál még be!
Az
idegen meghökkenve hátrébb húzta a fejét. Aztán elnevette
magát.
–
Igaza van, kisasszony, bocsásson meg.
Zasha
halkan fújt egyet, az alak pedig guggoltában meghajtotta magát.
–
Er’ardo Gringoire a becsületes nevem – nyújtotta ki a jobb
kezét, tenyérrel fölfelé. – És önnek?
Ám
Zasha hallgatott. A férfi szemét nézte, de nem tudta megmondani,
milyen színű. A válla felett lebegő fények átvilágították,
zölddé változtatták.
–
Szólítsalak talán tolvajkának?
Erre
Zasha fújt egyet.
–
Nem vagyok tolvaj!
–
Pedig annak nézel ki.
Zasha
dühösen felpattant.
–
Nem vagyok tolvaj! – kiáltotta el magát. Ellökte magától a
szintén felegyenesedő Er’ardót, és az nem tartóztatta fel,
amikor az ablakhoz bicegett.
–
Használhatod ám az ajtót is.
Zasha
felkapaszkodott a párkányra. Alant nem látta a sötét utcát a
könnyeitől, mire dühösen megdörgölte a szemét.
Hallotta
a férfi lépteit, a padlódeszka nyikorgását.
Félelem
dobogott a torkában, ahogy ismét lenézett. Hirtelen szédülni
kezdett, és tehetetlenségében már könnyeinek sem tudott gátat
szabni. Szipogva, rázkódva térdelt a keskeny párkányon, egészen
addig, amíg meg nem érezte a vállán Er’ardo kezét.
–
Gyere – mondta szelíden a férfi, és Zasha hagyta, hogy
lesegítse, hogy az ágyához vezesse.
Leült
a matrac szélére, és könnyes arcát a kabátujjába törölte.
–
Éhes vagy?
Zasha
csodálkozva nézett fel. Soha senki nem kérdezte még meg tőle,
leszámítva az asszonyt, akitől a madártollat is kapta. Ő csak
egy volt a számtalan utcakölyök közt, akiket vagy valamilyen
betegség vitt el, vagy a városőrök kapták lopáson. Ulyssban
senki nem szerette az árvákat.
–
I...gen – szipákolta.
Er’ardo
csak bólintott, miközben áthúzta a fején az ingét. A háta bal
oldala is tele volt rajzolatokkal, és Zasha meg akarta kérdezni,
miért, de addigra a férfi már kilépett a szobából. A résnyire
hagyott ajtón fény szökött be, és az ikergömbök a lány válla
mögé húzódva összebújtak, majd össze is olvadtak.
Zasha
kimerülten dőlt hátra, úgy bámulta a zöld legkülönfélébb,
varázsos árnyalatait. A szempillái elnehezültek, és amikor
meghallotta Er’ardo kopogó lépteit közeledni, már a mézgás
álom határán lebegett, képtelen volt visszafordulni onnan.
***
Zasha
általában korán kelt. A hajnal csípős hidege hamar kiűzte az
álmot a szeméből. Bár most a takaró porszagú melege
marasztalóan ölelte, a szokás nagy úr volt, és a lány
nyöszörögve ült fel.
Csak
ekkor döbbent rá, hogy a szélvédett, elhagyott padlástér
helyett – ahová csak a falon felmászva lehetett feljutni – egy
szobában van. A sötétség már fakulóban volt, az ablaktáblák
közt vékony fénycsík kíváncsiskodott be. Egyenesen rávetült a
kényelmetlen székben ülő alakra.
Zasha
még a lélegzetét is bent tartotta, de a férfi aludt. Két lábát
előrenyújtva, a karjait a mellkasán keresztezve ült, félig
lecsúszva, hogy a fejét megtartsa a támla. A vállán szunnyadt a
zöldes fénylabda is, fénye alig pislákolt csak.
A
lány lelökte magáról a takarót, és nesztelenül felállt. Ekkor
látta meg az asztalon hagyott tálcát, és az étel láttán
megkordult a gyomra. Még ő maga is összerezzent, de Er’ardo nem
ébredt fel.
Zasha
hezitált, tekintetét az ablak, és a szaftos pörkölttel megkent
kenyérszelet közt váltogatta.
Végül
az éhsége győzött, amikor megint szédülni kezdett, és
lábujjhegyen az asztalhoz lopakodott. Egy perc alatt befalta a
kenyeret, az utolsó falattal még a tányért is kitörölte. Sűrűn
az alvó férfira sandított, de az mélyen aludt, csak az aprócska
fénygömb kezdett el lebegni.
Amikor
végzett, Zasha az ablakhoz lépett. Már a párkányon guggolt,
amikor a bűntudata utolérte. Úgy készült távozni, mint egy
tolvaj.
Visszanézett
a férfire, aztán le a kezében tartott kalapra. A zöldes toll
lágyan libegett a szélben, aztán amikor a parány fénygömb
odalibbent, ő is felvette a toll sápadt színét. Vigasztalóan
döngicsélt, miközben hol feljebb szállt, hol lejjebb ereszkedett.
Végül
Zasha döntött: gyengéden letette a kalapját a párkányra,
megigazította a széleit, hogy ne kunkorodjon, még a tollat is
megpöccintette, csak utána mászott át az ablakon. Gyorsabban
lejutott, mint ahogy éjszaka fel, aztán bicegősen szaladni
kezdett.
***
Zasha
elszoruló torokkal figyelte a fáklyák fényével körbevilágított
cirkuszt. Az utolsó ember már jó ideje elment, de a rózsás
Er’ardót nem látta távozni. Talán a szerválkarcsú némberrel
van odabent, de az is lehet, hogy az utolsó estén ő nem adott elő.
Zasha azt sem tudta, hogy a férfi előadóművész-e egyáltalán.
Ahogy
azt sem tudta, ő maga mit keres itt.
Az
elmúlt két napban nem mert a cirkusz közelébe sem menni, de
tudta, hogy holnap lebontják a sátrat, a súlyos szekerek távoznak
Ulyssből, és még egyszer, utoljára látni akarta.
De a
férfi nem volt sehol.
Végül
Zasha görnyedten odaszaladt, ahol első este is bejutott a sátorba.
A nehéz ponyvát csak annyira emelte fel, hogy be tudjon alatta
kúszni.
A
padokat már összerakták és felhalmozták az egyik oldalon, de a
lebegő fénygömbök ugyanúgy középütt táncoltak. Ahogy Zasha
figyelte őket, hol négyet számolt, hol csak hármat. Hol egymásba
fonódtak, hol szétrebbentek, és ezúttal a zümmögő hang helyett
mintha halkan dúdoltak volna. Az egyikük fénye üdvözlően
felvillant.
De
Zasha a férfit sehol sem látta, csak amikor lépett egyet, akkor
fedezte fel: az egyik oszlopnak támaszkodva figyelte a fényeket.
Mögé lopakodott, ám mielőtt megszólíthatta volna, Er’ardo
megfordult.
–
Hát visszajöttél, kis tolvaj?
Zasha
felfújta a képét, vissza akart vágni, de aztán meggondolta
magát. Csak a fejét rázta meg, és a férfihoz úszó
fénylabdacsra bökött.
–
Ez… varázslat?
–
Szerinted az?
Zasha
pár percig eltöprengett a válaszon.
–
Igen – vágta rá végül. Biztos volt benne, hogy csakis varázslat
szőheti meg a fényeket, bár eddig csak mesének hitte a létét.
–
És ha azt mondom, hogy ez nem varázslat? – emelte fel Er’ardo a
kezét, mire a gömb engedelmesen a tenyerébe ült. Két társa is
odasuhant és míg Zasha egyet pislantott, már össze is olvadtak.
A
lány nyelt egyet, a férfi szemébe nézett.
–
Tessék. Megérintheted – nyújtotta felé a kezét, Zasha mégsem
mozdult.
–
Ha nem varázslat, akkor mi?
–
Á, szóval nem kis tolvajka vagy, hanem kis kíváncsi?
Zasha
behúzta a nyakát, és érezte, hogy az arca felhevül.
–
Nem vagyok! – dünnyögte.
Csend
hullott közéjük, csak a kis fény döngicsélt, majd elunhatta a
várakozást, mert elemelkedett Er’ardo tenyeréből, és a lányhoz
pörgött.
Zasha
óvatosan, egy ujjal érintette meg. Azt hitte csak meleget fog
érezni, és a keze keresztülfut a fényen, de meglepve tapasztalta,
hogy az tömör, az érintése selymes.
Hitetlenkedve
kapta fel a fejét.
–
Ő egy lidércke – szólalt meg a férfi.
–
Egy… mi?
–
Lidércke. Errefelé nem honos, délen is csak kevés van már
belőle, mert sokakat befogtak, hogy éjszaka világítsanak, de
fogságban gyorsan kihuny a fénye.
Zasha
tüzetesebben is megszemlélte az egyenletesen világító valamit,
ami engedelmesen körbefordult az orra előtt, és megint felvette
azt a sárgászöld színt, amilyen a toll is volt.
–
De… ő… világít.
–
Nem is fogoly – mosolyodott el a férfi.
Zasha
torka elszorult. Leengedte a kezét, mire a fénylabda
visszahömpölygött Er’ardóhoz, és a vállára telepedett.
–
Akkor… tényleg nincs varázslat? – motyogta csalódottan.
A
férfi felnevetett.
–
Ezért vagy itt? Varázslatot szeretnél?
Zasha
aprót bólintott. Amikor először meghallotta a piperkőc férfit a
főtéren, kételkedett, mint sokan mások. Varázslat régen nincs,
talán soha nem is volt.
Minden
mese csak kitaláció.
Másodszorra
viszont Zasha reménykedni kezdett. Talán ha mégis lenne varázs…
csak egy parányi… nem nagyobb, mint egy porszem, akkor megkérné,
hagy változzon ő is madárrá. Olyan zöld tollúvá, hogy
elrepülhessen messze innen. Akkor kereshetne egy olyan helyet, ami
jobb ennél, ahol nem kell éhezni vagy fázni.
Er’ardo
csendesen leguggolt elé.
–
Miért szeretnél varázslatot, kicsi lány?
Zasha
nyikkant egyet.
–
Miért?
A
lány lesütötte a szemét.
–
Mert… szeretnék repülni. Mint a madarak.
Er’ardo
felkacagott.
–
Repülni?
Zasha
beharapta a száját, úgy bólintott.
–
Hát… – vakarta meg Er’ardo a tarkóját. – Olyan varázslat
tényleg nem létezik. De repülni megtaníthatlak – pillantott
fel, mire Zasha is odanézett. A magasban kötelek csüngtek, fogalma
sem volt, mire jók. Megrázta a fejét.
–
Megmutatom – egyenesedett fel Er’ardo.
Kibújt
a kabátjából, hagyta a földre esni, majd otthagyta a lányt a kis
lidérckével együtt, és az egyik oszlophoz lépve, majomügyesen
felkapaszkodott rajta. Zasha szájtátva bámulta.
A
férfi, amikor elérte az egyik kötelet, elrugaszkodott a rúdtól,
és a lány a nyakához kapott ijedtében, de sikoltani nem mert.
Er’ardo
még röptében markolta meg a kötelet, átfordult vele, majd a
kötélen iramodott feljebb. Mielőtt elérhette volna a következőt,
a lidércfény felberregett, és elfeledve Zashát, nyílsebesen
reppent a férfi után.
Zasha
fülében a vére zúgott, ahogy figyelte őket, mint keringenek
egymással. Er’ardo olyan sebesen mozgott, mintha nem is fogná a
köteleket, és valóban olybá tetszett, hogy szárnyal. A magasban,
a levegőben, mint egy madár, bár amikor ez eszébe jutott,
elképzelte tollas háttal a férfit, és önfeledten felkacagott.
Er’ardo
lejjebb csúszott, majd amikor már biztonságos magasban volt,
elengedte a kötelet, és a lány előtt ért földet. Enyhén
fújtatott, inge izzadtan tapadt a bőréhez, és anyagán
átsejlettek az indák vonalai.
Zasha
a szája elé kapta mind a két kezét, de képtelen volt
visszatartani a kuncogását. Végül félrenyelte a saját nyálát,
és köhécselve meggörnyedt. Er’ardo veregette hátba.
–
Nos, kis tolvajka? Mit szólsz hozzá?
Zasha,
amikor végre levegőhöz is jutott, felnézett. A férfi vállára
ereszkedett, megkettőződött fény ezúttal sürgetően csilingelt.
–
Mégis… mihez?
–
Szeretnél így repülni? – mutatott fel Er’ardo.
Zasha
összeráncolta a szemöldökét. Felnézett, majd a rózsás alak
szemébe, a lidércfénybe, majd vissza a férfire.
–
Mert… megtanítanál?
–
Nem lenne egyszerű. Idő kellene hozzá. Meg persze kitartás, de
ahogy láttam, egész ügyesen mászol. És persze velünk kellene
jönnöd. Itthagyni Ulysst.
Zasha
szíve nagyot dobbant.
–
De persze mindennek megvan az ára is.
A
lány egyből elszontyolodott. Az utolsó rézpénzét a fogadósnak
adta, és most már a kalapját sem ajánlhatta fel. Az ugyanúgy a
férfi övén csüngött.
–
És… az mi lenne? – kérdezte egy lemondó sóhajjal.
A
férfi pedig felnevetve a hajába borzolt, mire a rengeteg vöröses
tincs Zasha szemébe áradt.
–
A neved, kis tolvaj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése