Lány a buszmegállóban (novella)

Forrás: www.deviantart.com by Lyndzie

Csak bámulom a buszmegálló üvege mögé zárt sorokat, és képtelen vagyok elszakadni tőlük. A busz megáll, az öreg néni, akivel együtt vártuk, kedvesen megkérdezi, nem akarok-e felszállni, de csak megrázom a fejem. Az ajtó összezáródik, a busz elmegy.

Én maradok. Újra és újra elolvasom a novella első mondatait, és mindannyiszor megremegek.

A baleset óta most először van ez a különös, déjá vu érzésem.

Péter elmondta, mi történt, én csak tőle tudom…

Ő vezette az autót, a szüleitől jöttünk hazafelé. Éjszakára beborult, esett az eső, fáradtak voltunk. Hányszor hallottam tőle önostorozó mondatait, hogy ott kellett volna aludnunk! Állítja, ő ragaszkodott hozzá, hogy hazainduljunk. Én nem hibáztatom érte. Megteszi helyettem ő maga. Nem tudom, milyen volt előtte, de mióta kiengedtek a kórházból, vele élek, márpedig az ember másfél év alatt még egy vadidegent is megismer valamennyire. Tudom róla, hogy pocsékul főz, hogy utálja, ha széthagyom a ruháimat. Tudom, hogy informatikusként dolgozik, főleg otthonról. A közös lakásunkból, ami még mindig idegen. Amikor megkértem, hagy fessem át a levendulaszínű falakat, Péter nem tiltakozott, sőt segített is a munkában. Az érzés, hogy a falak összenyomnak, utána enyhült valamelyest, de a lakást még mindig idegennek érzem. Pétert is. Hiába tudom róla, hogy az egyetemen ismerkedtünk meg, hiába nézegetem minden átkozott este az esküvőnkön készült képeket, azok csak képek maradnak.

Bennem nem elevenednek meg.

Ha Péter nem mondta volna, hogy az a jóvágású kölyök, akibe a templom előtt kapaszkodom, az öcsém, nem tudnám. Furcsálltam, miért nem az apám vezetett az oltárhoz, hiszen az úgy szokás. Most már tudom, hogy meghalt. Tizenhat éves voltam.

Nem az emlékek hiánya fáj, hanem az érzéseké! Mintha az ember, akiről Péter mesél, egy másik lány lenne. Bármit mond is, bennem nem rezzen meg semmi. Vagyis nem jobban, mint amikor egy könyvet olvasunk. Az ember persze beleéli magát a főhős szerepébe, főleg ha izgalmas a regény, de a tudatunk legmélyén végig ott motoszkál a bizonyosság, hogy ez csak egy történet. Én is így érzem magam, pedig amit Péter mesél, az rólam szól.

Elméletileg.

Gyakorlatilag bárki másról is szólhatna. Elhiszem neki, hogy irodalmat tanultam, mert láttam a diplomám. Állítja, szerettem írni, de ennek nem leltem nyomát. Azt elhiszem, hogy szerelmes voltam, mert mi másért mentem volna hozzá. De most nem szeretem. Nem jobban, mint egy barátot. Hiába látom a szemében, hogy bántja, amiért eltávolodtam tőle, nem jön utánam, hogy segítsen áthidalni a szakadékot. Talán ő sem tudja, hogyan kell. Talán nem is kellene erőltetnünk.

Az orvosok azt mondták, az állapotom idővel javulni fog, de azóta eltelt másfél év, és… nem javult. Fizikálisan teljesen felépültem, és Péterrel a leglehetetlenebb módszereket is kipróbáltuk. Visszavitt a baleset helyszínére, megcsókolt a Hősök terén, ahol állítólag az első csókot lopta tőlem egy átmulatott éjszaka utáni hajnalon, hetekig ette velem a spenótot és az avokádót, mert olyan flavonoidokat tartalmaznak, melyek memóriaserkentőek. És felültetett  egy körhintára is, pedig tudta jól, hogy irtózom tőle. Milyen furcsa az emberi agy: amíg nem indult be a gép, nem hittem el Péternek, hogy félek, amikor viszont elemelkedtem a talajtól, azonnal megrohant az a torokszorító érzés. Péter állíttatta le a körhintát, és én remegve szálltam ki.

Egyik módszer sem használt. Soha, egyetlen másodpercig sem éreztem azt a szikrát, bevillanást, vagy hogyan is nevezzem, ami most vágott mellbe, amikor már sokadjára futok át a sorokon.

Minden egyes próbálkozással tovább jutok a szövegben, az érzés mégsem veszít az erejéből. Minden szóval újra és újra belém hasít a szúró fájdalom, de nem bánom. Hiába ismételgetem magamban, hogy ez csak egy ostoba történet, amiből már csomót elolvastam a buszra várva, ez most más.

Más, de erre egészen addig nem jövök rá, míg nagy sokára, sokadszori nekifutásra el nem érem a végét. A novella alján egy név áll, az íróé.

Az enyém.