A novella még 2017. januárjában jelent meg a Bizzarium negyedik novelláskötetében, ami a "Tábortűz körül" címet viseli, de most megosztom itt is. :)
Egyedül ülsz a szegényes tűzrakás mellett, ami vajmi kevés meleget ad. Fázol. Az apró lángok szeszélyesen ugrálnak, sisteregnek, és a füst, amit a parázs által rágott fahasáb ereget, feketébb még az éjszakánál is.
Ág reccsen mögötted, és te megriadsz. Odakapod a fejed, és a szíved fájdalmasan dobban egyet.
– Dale? – suttogod rekedt hangon. Félelem markolássza a torkodat, és fél kézzel elengeded a prémes köpenyt. A melletted heverő tőrért nyúlsz. Megnyugtató érzés, amikor a bőrrel bevont markolat a tenyeredbe simul.
Felállsz és megfordulsz. Meredten bámulod a cserjést, de csak a szél mozgatja a leveleit.
– Van ott valaki? – kérdezed gyanakodva, de a válasz ezúttal is elmaradt.
Közelebb lépsz. Csak egyetlen lépést teszel, és aztán meg is megtorpansz. Megint ág reccsen, és megint mögötted.
Ág reccsen mögötted, és te megriadsz. Odakapod a fejed, és a szíved fájdalmasan dobban egyet.
– Dale? – suttogod rekedt hangon. Félelem markolássza a torkodat, és fél kézzel elengeded a prémes köpenyt. A melletted heverő tőrért nyúlsz. Megnyugtató érzés, amikor a bőrrel bevont markolat a tenyeredbe simul.
Felállsz és megfordulsz. Meredten bámulod a cserjést, de csak a szél mozgatja a leveleit.
– Van ott valaki? – kérdezed gyanakodva, de a válasz ezúttal is elmaradt.
Közelebb lépsz. Csak egyetlen lépést teszel, és aztán meg is megtorpansz. Megint ág reccsen, és megint mögötted.
Megpördülsz, és ösztönösen magad elé kapod a fegyvert. Az ívelt pengén narancsvörös lángok táncolnak, ahogy remegő kézzel markolod.
A válladról lecsúszik a súlyos köpeny, és tompán puffan a kiszáradt földön. Nem számít.
Vársz, de semmi nem történik. Csak a szél motoszkál a lombokban, és csak a levelek zörögnek.
Lassan megnyugszol. A légzésed lecsillapodik, és már kevésbé fáj, ahogy szíved a mellkasodat döngeti. Visszatelepszel a tűz mellé, és letörlöd a homlokodon kiütközött verítéket. De a fegyveredről nem feledkezel meg. Magad mellé teszed, hogy kéznél legyen, és vársz tovább. Hiába. Dale nem jön vissza.
Már éjközép után járhat az idő, amikor felnézel a csillagokra. Mind a két hold fenn van az égen. A fekete ugyan nem sok fényt ad, de hűségesen kúszik ezüstös menyasszonya után, és te fáradtan dörzsölöd meg a halántékod. Tompa fájdalom lüktet a koponyádon belül.
Felkelsz a lassan magába roskadó tűzrakás mellől, és kinyújtóztatod elgémberedett tagjaidat. Most már nagyon ideges vagy. Dale több mint egy órája ment el. Már régen vissza kellett volna érnie az őrjáratból. Lehet baja esett?
Elhatározásra jutsz, és elindulsz utána, de a kezdeti magabiztosságod gyorsan fogyatkozik, ahogy mindjobban összetömörödik körülötted az éjszaka sötétje. A hideg szél felborzolja a hajad a tarkódnál, és te megborzongsz. Egy pillanatra megtorpansz és visszanézel az apró tűzrakásra. A lángnyelvek csalogatóan integetnek. Jobb lenne visszamenni, és várni tovább. Lehet, hogy Dale ledőlt egy fa mellett, és elaludt. Végülis elég sok sört bevedelt az este. Igen, elég valószínű, hogy lepihent valahol, és elnyomta az álom – döntöd el magadban. El is mosolyodsz megkönnyebbülten, de elhatározásod ellenében mégsem mozdulsz. Egy hang üti meg a füled. Vékony, síró hang. Alig több mint a szél suttogása.
– Van ott valaki? – szólsz bele a sötétbe, és bizonytalanul elindulsz a hang irányába.
Félrehajtod az arcod elől az ágakat és a lábad alatt az avar recseg, hiába igyekszel csendesen lopakodni. A lélegzésed is túl hangosnak érzed.
Ahogy közelebb érsz, már ki tudod venni a hangot: valaki sír. Fojtottan, akadozó légvételekkel. Amikor a csizmád alatt egy ág júdás módján megreccsen, a zokogás elhallgat.
– Ki van ott? – sikít fel a nő rémülten, és te kilépsz a fák közül. Barátságosan felemeled mind a két kezed, hogy lássa, nincs benne fegyver.
– Sajnálom, ha megijesztettem… – mondod, de aztán elakad a szavad, amikor meglátod.
A nő egy kisebb tisztás közepén térdel. Hófehér ruhája ezüstösnek hat a holdfényben, és vér szennyezi. Előtte egy test hever. Akárki is az, a feje a nő ölében nyugszik, és ő monoton egyhangúsággal simogatja a ruháján szétterülő tincseket.
– Annyira sajnálom – néz rád a nő, és érzed, hogy a kimondott szavak reszketnek.
Közelebb lépsz.
– Ki maga? – kérdezed gyanakodva, de megint a torkodra forrnak a szavak.
Ahogy a nő halkan felsikoltva hátrébb húzódik, az öléből lefordul a fej. Dale kiüresedett tekintete mered rád. Az arcán a vonások megfagytak, és látod, hogy a nyaka fel van tépve.
– S… Sajnálom. Engem akart… megmenteni – nyögi ki a nő akadozva, miközben feláll.
Görnyedten, magát ölelve áll Dale fölött. A haja sötét hullámokban omlik a vállára. Olyan esetlennek tűnik, és amikor közelebb lépsz, ezúttal nem próbál menekülni, csak még összébb húzza magát.
– Semmi baj – nyelsz egyet. Nem akarsz Dale tetemére nézni, de mégis megteszed.
Nem túl régóta ismered, de viszonylag kellemes útitárs volt, és a hullát látva hányinger önt el. A torkodat a gyomrodból felfelé tartó sav marja.
Kinyújtod a kezed a nő felé és ő megfogja. A tenyere jéghideg és nyirkos, az ujjai remegnek. Átlép Dale teste felett, neked tántorodik. Ösztönösen magadhoz öleled, és érzed, hogy a karcsú test minden ízében reszket.
– Semmi baj – nyögöd ki nehezen. A szavak súlyosak a szádban, mintha kövek lennének.
A köpenyed lehúzod a válladról, és félig a nőre borítod. Még mindig Dale-t nézed. A mellkasát a nő uszálya teríti be, mintha csak takaró lenne, de a torkán a feltépett sebet nem rejti el.
– De igenis van – suttogja a nő remegő hangon.
Megmarkolja az inged, abba kapaszkodik. A légvételeit a nyakadnál érzed. Forróak.
Szorosabban magadhoz karolod a nőt, és vonszolni kezded. Nem sokat segít neked. Botladozik, és teljes súlyával rád támaszkodik. Neked kell tartanod.
Egyszer megakad a lába egy félig kiálló gyökérben, és térdre esik. Téged is magával ránt, és nem hajlandó felkelni. Megint sír, bár ezúttal csendesen.
– Sajnálom – motyogja halkan.
Féltérdre ereszkedsz előtte, és az arcához, az álla alá nyúlsz. Gyengéden kényszeríted csak, hogy rád nézzen, és amikor a tekintetek összetalálkozik, meglepve fedezed fel, hogy a szeme majdnem fekete. Mintha nem lenne pupillája. Lehet, hogy csak az íriszén ringatózó könnyek, az éjszaka játéka teszi.
– Sajnálom – suttogja újra, és érzed, hogy a tenyeredbe hajtja a fejét. Egy könnycsepp végigfolyik a kezeden is. Forró.
– Nem a… maga hibája – nyelsz egyet, de a szád így is száraz, és képtelen vagy levenni a szemed a nő szeméről. Megbabonáz a szépsége. És amikor kissé oldalt fordítja a fejét, apró csókot hagy a tenyeredben.
Megborzongsz. Jóleső meleg szalad szét a testedben, és az ágyékod megmoccan.
Nem érted, mi történik.
A társad, akivel együtt indultál Artag városából, halott. A teteme a fákon túl fekszik, temetetlenül, és te mégis arra gondolsz, milyen puha lehet ennek a nőnek az ajka.
Megköszörülöd a torkod, és kényszeríted magad, hogy felállj.
– Jöjjön! – fogod meg a nő karját, és felsegíted.
Ezúttal engedelmesen követ téged, bár a súlyát, ahogy a vállát karolod, neked is tartani kell. Az oldaladhoz simul, a teste még reszket.
– A tűz mellett melegebb lesz, és talán biztonságosabb is – mondod csendesen. Leginkább csak magadnak.
Már látod a fákon túl az apró tűzrakás fényét, hallod a lángok pattogását, a sercegést, ahogy a fahasábokat rágják.
– Az a vadállat még itt ólálkodhat, de talán a fény távol tartja...
– Vadállat – ismétli meg a nő kásás hangon. Félig talán nevetve. Megborzong, és szorosabban hozzád bújik. Az egyik karjával átöleli a derekad a köpeny alatt, ami mindkettőtöket beborít, és benned megint fellángol a forróság. A gerinced mentén apró, bizsergő érzés fut fel. Nem akarsz, mégis felsóhajtasz, és közelebb húzod magadhoz a karcsú testet. A kezed a válláról lentebb csúszik. A tenyered alatt már nem a ruha anyagát érzed, hanem élő, eleven bőr melegét, és a nő is felsóhajt, amikor megérinted. Felnéz rád, és te azokban a fekete szemekben a lángok fényét látod táncolni.
– Üljön le! – ereszkedsz le vele együtt a tűz mellé.
Lehúzod magadról a köpenyt, és a törékeny vállakra borítod. Tudatában vagy, hogy remeg a kezed, ahogy az álla alatt, esetlenül összekötöd a zsinórt.
Felállnál, de a nő a kezed után kap. Az ujjai a csuklódra fonódnak.
– Ne! – A hangja hiába halk, a rövid szó kiáltásnak tűnik. – Kérem, ne hagyjon magamra! – Feljebb veti a fejét, és esdekelve néz rád. Az arcán pír ég, lecsordul a nyakára is. A szorítása meglazul, az ujjai lecsúsznak a kezedről, és az ölébe hullanak. Hidegnek érzed a hiányukat.
Visszatérdelsz a nő elé.
– Nem akartam elmenni – mosolyodsz el, hiába tudod, hogy sem a hely, sem az idő nem ad okot az örömre. Te mégis örülsz, leginkább a nő közelségének. Hiszen gyönyörű, ezt nem tagadhatod. Érzed a testéből felszálló meleg illatát. Virágillat, amit gyorsan szétzavar a felkavarodó szél, és te közelebb hajolsz, hogy újra érezhesd.
A nő felnyúl, és megérinti az arcod. Hallod a borosta sercegését, ahogy végighúzza a tenyerét az álladon. Gyengéden körberajzolja a régi heget. Puha, meleg érintése van, és a hangja, amikor felnevet, olyan, mintha a szél kacagna.
Nyelsz egyet, de a torkodból a gombóc nem mozdul. A szíved fájdalmasan verdes, és nem tagadhatod meg a vágyat, amit a nő közelsége szít fel benned. Hiába próbálsz másfelé nézni, az a sötét szempár, és a benne lobogó tűz magánál tartja a tekinteted. Megbabonáz, elbűvöl. Megszédülsz, amikor a benne kavargó, fekete örvény megragad, és magával ránt, de nem számít. Az arcodon motoszkáló kézre simítod a sajátod, és ott tartod.
A válladról lecsúszik a súlyos köpeny, és tompán puffan a kiszáradt földön. Nem számít.
Vársz, de semmi nem történik. Csak a szél motoszkál a lombokban, és csak a levelek zörögnek.
Lassan megnyugszol. A légzésed lecsillapodik, és már kevésbé fáj, ahogy szíved a mellkasodat döngeti. Visszatelepszel a tűz mellé, és letörlöd a homlokodon kiütközött verítéket. De a fegyveredről nem feledkezel meg. Magad mellé teszed, hogy kéznél legyen, és vársz tovább. Hiába. Dale nem jön vissza.
Már éjközép után járhat az idő, amikor felnézel a csillagokra. Mind a két hold fenn van az égen. A fekete ugyan nem sok fényt ad, de hűségesen kúszik ezüstös menyasszonya után, és te fáradtan dörzsölöd meg a halántékod. Tompa fájdalom lüktet a koponyádon belül.
Felkelsz a lassan magába roskadó tűzrakás mellől, és kinyújtóztatod elgémberedett tagjaidat. Most már nagyon ideges vagy. Dale több mint egy órája ment el. Már régen vissza kellett volna érnie az őrjáratból. Lehet baja esett?
Elhatározásra jutsz, és elindulsz utána, de a kezdeti magabiztosságod gyorsan fogyatkozik, ahogy mindjobban összetömörödik körülötted az éjszaka sötétje. A hideg szél felborzolja a hajad a tarkódnál, és te megborzongsz. Egy pillanatra megtorpansz és visszanézel az apró tűzrakásra. A lángnyelvek csalogatóan integetnek. Jobb lenne visszamenni, és várni tovább. Lehet, hogy Dale ledőlt egy fa mellett, és elaludt. Végülis elég sok sört bevedelt az este. Igen, elég valószínű, hogy lepihent valahol, és elnyomta az álom – döntöd el magadban. El is mosolyodsz megkönnyebbülten, de elhatározásod ellenében mégsem mozdulsz. Egy hang üti meg a füled. Vékony, síró hang. Alig több mint a szél suttogása.
– Van ott valaki? – szólsz bele a sötétbe, és bizonytalanul elindulsz a hang irányába.
Félrehajtod az arcod elől az ágakat és a lábad alatt az avar recseg, hiába igyekszel csendesen lopakodni. A lélegzésed is túl hangosnak érzed.
Ahogy közelebb érsz, már ki tudod venni a hangot: valaki sír. Fojtottan, akadozó légvételekkel. Amikor a csizmád alatt egy ág júdás módján megreccsen, a zokogás elhallgat.
– Ki van ott? – sikít fel a nő rémülten, és te kilépsz a fák közül. Barátságosan felemeled mind a két kezed, hogy lássa, nincs benne fegyver.
– Sajnálom, ha megijesztettem… – mondod, de aztán elakad a szavad, amikor meglátod.
A nő egy kisebb tisztás közepén térdel. Hófehér ruhája ezüstösnek hat a holdfényben, és vér szennyezi. Előtte egy test hever. Akárki is az, a feje a nő ölében nyugszik, és ő monoton egyhangúsággal simogatja a ruháján szétterülő tincseket.
– Annyira sajnálom – néz rád a nő, és érzed, hogy a kimondott szavak reszketnek.
Közelebb lépsz.
– Ki maga? – kérdezed gyanakodva, de megint a torkodra forrnak a szavak.
Ahogy a nő halkan felsikoltva hátrébb húzódik, az öléből lefordul a fej. Dale kiüresedett tekintete mered rád. Az arcán a vonások megfagytak, és látod, hogy a nyaka fel van tépve.
– S… Sajnálom. Engem akart… megmenteni – nyögi ki a nő akadozva, miközben feláll.
Görnyedten, magát ölelve áll Dale fölött. A haja sötét hullámokban omlik a vállára. Olyan esetlennek tűnik, és amikor közelebb lépsz, ezúttal nem próbál menekülni, csak még összébb húzza magát.
– Semmi baj – nyelsz egyet. Nem akarsz Dale tetemére nézni, de mégis megteszed.
Nem túl régóta ismered, de viszonylag kellemes útitárs volt, és a hullát látva hányinger önt el. A torkodat a gyomrodból felfelé tartó sav marja.
Kinyújtod a kezed a nő felé és ő megfogja. A tenyere jéghideg és nyirkos, az ujjai remegnek. Átlép Dale teste felett, neked tántorodik. Ösztönösen magadhoz öleled, és érzed, hogy a karcsú test minden ízében reszket.
– Semmi baj – nyögöd ki nehezen. A szavak súlyosak a szádban, mintha kövek lennének.
A köpenyed lehúzod a válladról, és félig a nőre borítod. Még mindig Dale-t nézed. A mellkasát a nő uszálya teríti be, mintha csak takaró lenne, de a torkán a feltépett sebet nem rejti el.
– De igenis van – suttogja a nő remegő hangon.
Megmarkolja az inged, abba kapaszkodik. A légvételeit a nyakadnál érzed. Forróak.
Szorosabban magadhoz karolod a nőt, és vonszolni kezded. Nem sokat segít neked. Botladozik, és teljes súlyával rád támaszkodik. Neked kell tartanod.
Egyszer megakad a lába egy félig kiálló gyökérben, és térdre esik. Téged is magával ránt, és nem hajlandó felkelni. Megint sír, bár ezúttal csendesen.
– Sajnálom – motyogja halkan.
Féltérdre ereszkedsz előtte, és az arcához, az álla alá nyúlsz. Gyengéden kényszeríted csak, hogy rád nézzen, és amikor a tekintetek összetalálkozik, meglepve fedezed fel, hogy a szeme majdnem fekete. Mintha nem lenne pupillája. Lehet, hogy csak az íriszén ringatózó könnyek, az éjszaka játéka teszi.
– Sajnálom – suttogja újra, és érzed, hogy a tenyeredbe hajtja a fejét. Egy könnycsepp végigfolyik a kezeden is. Forró.
– Nem a… maga hibája – nyelsz egyet, de a szád így is száraz, és képtelen vagy levenni a szemed a nő szeméről. Megbabonáz a szépsége. És amikor kissé oldalt fordítja a fejét, apró csókot hagy a tenyeredben.
Megborzongsz. Jóleső meleg szalad szét a testedben, és az ágyékod megmoccan.
Nem érted, mi történik.
A társad, akivel együtt indultál Artag városából, halott. A teteme a fákon túl fekszik, temetetlenül, és te mégis arra gondolsz, milyen puha lehet ennek a nőnek az ajka.
Megköszörülöd a torkod, és kényszeríted magad, hogy felállj.
– Jöjjön! – fogod meg a nő karját, és felsegíted.
Ezúttal engedelmesen követ téged, bár a súlyát, ahogy a vállát karolod, neked is tartani kell. Az oldaladhoz simul, a teste még reszket.
– A tűz mellett melegebb lesz, és talán biztonságosabb is – mondod csendesen. Leginkább csak magadnak.
Már látod a fákon túl az apró tűzrakás fényét, hallod a lángok pattogását, a sercegést, ahogy a fahasábokat rágják.
– Az a vadállat még itt ólálkodhat, de talán a fény távol tartja...
– Vadállat – ismétli meg a nő kásás hangon. Félig talán nevetve. Megborzong, és szorosabban hozzád bújik. Az egyik karjával átöleli a derekad a köpeny alatt, ami mindkettőtöket beborít, és benned megint fellángol a forróság. A gerinced mentén apró, bizsergő érzés fut fel. Nem akarsz, mégis felsóhajtasz, és közelebb húzod magadhoz a karcsú testet. A kezed a válláról lentebb csúszik. A tenyered alatt már nem a ruha anyagát érzed, hanem élő, eleven bőr melegét, és a nő is felsóhajt, amikor megérinted. Felnéz rád, és te azokban a fekete szemekben a lángok fényét látod táncolni.
– Üljön le! – ereszkedsz le vele együtt a tűz mellé.
Lehúzod magadról a köpenyt, és a törékeny vállakra borítod. Tudatában vagy, hogy remeg a kezed, ahogy az álla alatt, esetlenül összekötöd a zsinórt.
Felállnál, de a nő a kezed után kap. Az ujjai a csuklódra fonódnak.
– Ne! – A hangja hiába halk, a rövid szó kiáltásnak tűnik. – Kérem, ne hagyjon magamra! – Feljebb veti a fejét, és esdekelve néz rád. Az arcán pír ég, lecsordul a nyakára is. A szorítása meglazul, az ujjai lecsúsznak a kezedről, és az ölébe hullanak. Hidegnek érzed a hiányukat.
Visszatérdelsz a nő elé.
– Nem akartam elmenni – mosolyodsz el, hiába tudod, hogy sem a hely, sem az idő nem ad okot az örömre. Te mégis örülsz, leginkább a nő közelségének. Hiszen gyönyörű, ezt nem tagadhatod. Érzed a testéből felszálló meleg illatát. Virágillat, amit gyorsan szétzavar a felkavarodó szél, és te közelebb hajolsz, hogy újra érezhesd.
A nő felnyúl, és megérinti az arcod. Hallod a borosta sercegését, ahogy végighúzza a tenyerét az álladon. Gyengéden körberajzolja a régi heget. Puha, meleg érintése van, és a hangja, amikor felnevet, olyan, mintha a szél kacagna.
Nyelsz egyet, de a torkodból a gombóc nem mozdul. A szíved fájdalmasan verdes, és nem tagadhatod meg a vágyat, amit a nő közelsége szít fel benned. Hiába próbálsz másfelé nézni, az a sötét szempár, és a benne lobogó tűz magánál tartja a tekinteted. Megbabonáz, elbűvöl. Megszédülsz, amikor a benne kavargó, fekete örvény megragad, és magával ránt, de nem számít. Az arcodon motoszkáló kézre simítod a sajátod, és ott tartod.
***
A nő zihál. Az ajka félig elnyílva, nyálat csillan rajta. Lassan testhelyzetet vált: feltérdel, közelebb csúszik hozzád. Közelebb hajol, és a szája reszket, amikor a tiédhez ér.
Ő felsóhajt, te felmordulsz a hirtelen beléd nyilalló vágytól, ami keresztülvágtat a testeden, mint egy megvadult ló.
Összemarkolod a nő kezét, de képtelen vagy ellökni magadtól. A szádon matató, félszeg csók édes, és amikor a nő a nyelvét is végigsiklatja a tiéden, az öleden ismét megdobban a vágy. Forrón lüktet, fojtogat.
Lehunyod a szemed, elereszted a kezét, és ő még közelebb húzódik. Az arcodat simogató érintés lehull a válladra, majd a nyakadra kúszik. Az ujjai a tarkódon matatnak. Kihúzzák a hajadat összefogó bőrszalagot, és szétfésülik a tincseket.
Most már nem olyan félve, bizonytalanul csókol. Érzed a szenvedélyt ajka érintésében, főleg amikor finoman megharap. A nő formás melle a mellkasodnak nyomódik, és képtelen vagy megkülönböztetni a vad püfölést, hogy melyik a te, és melyik az ő szíve verése.
A kezed a nő karcsú derekára téved, feljebb gyűröd a ruháját. Még nedves a vér rajta, és hirtelen megcsap az édeskés szag is, de mielőtt a gondolat után kaphatnál, az már el is illan. Elsodorja a nő közelsége, és az érzékbolygató virágillat, ami ismét az orrodba tolakszik.
A nő ismét a szádba harap, és te felszisszensz az apró, gyorsan múló fájdalomtól, amit a csókja töröl el. Hozzád nyomja a csípőjét, és törleszkedve dörgölőzik, mint valami macska. Egyre megkeményedő ágyékodat izgatja a mozgása, és te újra felmordulsz. Még fentebb hajtod a ruhája redőit, a kezed alá siklik. Te is felsóhajtasz – vele együtt –, amikor végigsimítasz a fenekén, és a nő a válladba kapaszkodva megroskad. Vele együtt dőlsz el a hideg földön. Ő alul, te félig rajta. A fenekéről a kezed a combjára csúszik. Puha húsba markolsz, és a nő engedelmesen megemeli a lábát.
Már nem csókol, és te ránézel. A tekintetébe – abba a sötét örvénybe – feledkezel, amiben mohó vágyat vélsz felfedezni.
Ő felsóhajt, te felmordulsz a hirtelen beléd nyilalló vágytól, ami keresztülvágtat a testeden, mint egy megvadult ló.
Összemarkolod a nő kezét, de képtelen vagy ellökni magadtól. A szádon matató, félszeg csók édes, és amikor a nő a nyelvét is végigsiklatja a tiéden, az öleden ismét megdobban a vágy. Forrón lüktet, fojtogat.
Lehunyod a szemed, elereszted a kezét, és ő még közelebb húzódik. Az arcodat simogató érintés lehull a válladra, majd a nyakadra kúszik. Az ujjai a tarkódon matatnak. Kihúzzák a hajadat összefogó bőrszalagot, és szétfésülik a tincseket.
Most már nem olyan félve, bizonytalanul csókol. Érzed a szenvedélyt ajka érintésében, főleg amikor finoman megharap. A nő formás melle a mellkasodnak nyomódik, és képtelen vagy megkülönböztetni a vad püfölést, hogy melyik a te, és melyik az ő szíve verése.
A kezed a nő karcsú derekára téved, feljebb gyűröd a ruháját. Még nedves a vér rajta, és hirtelen megcsap az édeskés szag is, de mielőtt a gondolat után kaphatnál, az már el is illan. Elsodorja a nő közelsége, és az érzékbolygató virágillat, ami ismét az orrodba tolakszik.
A nő ismét a szádba harap, és te felszisszensz az apró, gyorsan múló fájdalomtól, amit a csókja töröl el. Hozzád nyomja a csípőjét, és törleszkedve dörgölőzik, mint valami macska. Egyre megkeményedő ágyékodat izgatja a mozgása, és te újra felmordulsz. Még fentebb hajtod a ruhája redőit, a kezed alá siklik. Te is felsóhajtasz – vele együtt –, amikor végigsimítasz a fenekén, és a nő a válladba kapaszkodva megroskad. Vele együtt dőlsz el a hideg földön. Ő alul, te félig rajta. A fenekéről a kezed a combjára csúszik. Puha húsba markolsz, és a nő engedelmesen megemeli a lábát.
Már nem csókol, és te ránézel. A tekintetébe – abba a sötét örvénybe – feledkezel, amiben mohó vágyat vélsz felfedezni.
***
Egyedül ébredsz fel. A tűz a hamuba fulladt, a zsarát sem ég már. A reggel hideg és nyirkos.
Hangokat hallasz, és ettől megéberedsz. Levetett ruháid közül előrántod a tőröd, és talpra ugrasz. Körbefordulsz, de a nőt sehol nem látod. A köpenyed is, amivel betakartad eltűnt.
Megborzongsz, bár magad sem tudod, miért. A hideg teszi, vagy a nő testének hiánya?
Gyorsan magadra kapod a ruháidat, és elindulsz a hangok irányába. Abba az irányba, ahol Dale teste is hever. Félve hajtod szét a bokrok leveleit, de nem lépsz ki a tisztásra. Embereket látsz a tetem mellett. Egy férfit és egy nőt. Mindketten fegyvert viselnek maguknál.
– Biztos vagy benne, hogy egy grazohn tette? – néz rá a férfi a nőre. Fiatal lány lehet még, bár ebből a távolságból nem tudod a korát pontosan megállapítani. Fehér köntöst visel, a kezében faragott botot tart.
– Igen – bólint határozottan a nő, és megérinti a nyakában csüngő, súlyos lánc végén a medált.
Sol, a Napisten szimbóluma.
– Egészen biztos. – A nő hangjából fenyegetés süt, és ettől kiver a víz.
Erősebben markolod meg a vékony gallyat, és nem számít, hogy egy tüske a tenyeredbe fúródik. Alig érzed a fájdalmat. Kilépsz a napfényre.
A férfi egyből a kardjáért kap, amikor meglát. Nem támad, de a tartása fenyegető.
Gyorsan eldugod a tőröd, és felemeled a két kezed, hogy lássák, békés a szándékod.
A nő téged néz. A feje félrehajtva, a tekintete nyugodt. Amikor közelebb érsz, látod, hogy valóban fiatal.
– A maga… barátja. – Állítja, nem kérdezi, és a botja végét Dale kezéhez érinti.
Nyelsz egyet, és bólintasz.
– Azt mondta… egy grazohn tette? – A szavak nehezen fordulnak meg a szádban, és a hangod rekedt. Nem mersz Dale arcára nézni.
– Igen – feleli a nő csendesen.
– Mi az a grazohn?
– Emberbőrbe bújt szörny – köp ki oldalra a férfi, és undorodva elhúzza a száját. – Boszorka. Nősténydémon, ami csak két dolgot akar az embertől: életet, ami a táplálékuk, vagy, hogy gyermeket nemzenek nekik. Szörnyszülötteket, akik olyanok lesznek, mint ők – mondja a férfi, gondosan megrágva a szavakat, és te lehunyod a szemed.
Szédülsz. A füledben a véred zúg, és a fejedben a gondolatok összegabalyodnak. Próbálod felidézni a nő arcát, de nem megy. Csak egy elmosódott folt az emlékeidben.
Hangokat hallasz, és ettől megéberedsz. Levetett ruháid közül előrántod a tőröd, és talpra ugrasz. Körbefordulsz, de a nőt sehol nem látod. A köpenyed is, amivel betakartad eltűnt.
Megborzongsz, bár magad sem tudod, miért. A hideg teszi, vagy a nő testének hiánya?
Gyorsan magadra kapod a ruháidat, és elindulsz a hangok irányába. Abba az irányba, ahol Dale teste is hever. Félve hajtod szét a bokrok leveleit, de nem lépsz ki a tisztásra. Embereket látsz a tetem mellett. Egy férfit és egy nőt. Mindketten fegyvert viselnek maguknál.
– Biztos vagy benne, hogy egy grazohn tette? – néz rá a férfi a nőre. Fiatal lány lehet még, bár ebből a távolságból nem tudod a korát pontosan megállapítani. Fehér köntöst visel, a kezében faragott botot tart.
– Igen – bólint határozottan a nő, és megérinti a nyakában csüngő, súlyos lánc végén a medált.
Sol, a Napisten szimbóluma.
– Egészen biztos. – A nő hangjából fenyegetés süt, és ettől kiver a víz.
Erősebben markolod meg a vékony gallyat, és nem számít, hogy egy tüske a tenyeredbe fúródik. Alig érzed a fájdalmat. Kilépsz a napfényre.
A férfi egyből a kardjáért kap, amikor meglát. Nem támad, de a tartása fenyegető.
Gyorsan eldugod a tőröd, és felemeled a két kezed, hogy lássák, békés a szándékod.
A nő téged néz. A feje félrehajtva, a tekintete nyugodt. Amikor közelebb érsz, látod, hogy valóban fiatal.
– A maga… barátja. – Állítja, nem kérdezi, és a botja végét Dale kezéhez érinti.
Nyelsz egyet, és bólintasz.
– Azt mondta… egy grazohn tette? – A szavak nehezen fordulnak meg a szádban, és a hangod rekedt. Nem mersz Dale arcára nézni.
– Igen – feleli a nő csendesen.
– Mi az a grazohn?
– Emberbőrbe bújt szörny – köp ki oldalra a férfi, és undorodva elhúzza a száját. – Boszorka. Nősténydémon, ami csak két dolgot akar az embertől: életet, ami a táplálékuk, vagy, hogy gyermeket nemzenek nekik. Szörnyszülötteket, akik olyanok lesznek, mint ők – mondja a férfi, gondosan megrágva a szavakat, és te lehunyod a szemed.
Szédülsz. A füledben a véred zúg, és a fejedben a gondolatok összegabalyodnak. Próbálod felidézni a nő arcát, de nem megy. Csak egy elmosódott folt az emlékeidben.
