Mint a mesékben (novella)

 A Siópart novellapályázatán kiemelt novella,

amely még 2020. decemberében megjelent a Siópart magazinban.

Már akkor megígértem, hogy a novellát felteszem ide a blogra is, amikor megkaptam a tiszteletpéldányaimat, csak sajnos az idővel elcsúsztam.

A télhez jobban passzolt volna, hiszen mégiscsak télen játszódik a novella, de nem fogok ezért másfél évet várni, szóval íme a novella:

“Kerestelek minden éjben,

Hátha eljössz, mint a mesékben…”

– Francba, hallgass már el! – nyögök fel tehetetlenségemben, és bár az ujjam ott lebeg a telefon felett, képtelen vagyok kinyomni.

A dal tovább dübörög a fülhallgatóban, a fülemben, az agyamban.

Már nem érdekel, hogy időben hazaérjek, csak állok a mind sűrűbben kavargó hópelyhek alatt, és a szívem hevesebben kezd verni.

Pár éve ezzel a számmal keltem, ezzel feküdtem, és persze a kezdeti félszeimet leküzdve, minden délután visszamentem ahhoz a gyógyszertárhoz. De már hiába.

A szőke srác nem volt sehol.

Emlékszem, amikor beléptem a patikába, akkor láttam meg először. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, és nekem fájdalmasan meglódult a szívem, mintha egy vonat vágtatott volna át bennem.

Csak álltam bénán, kezemben a ragtapaszos dobozzal, és ezerszer elátkoztam magam, amiért nem az ő sorába álltam be.

– Szeretnél még valami mást?

– Mi? – zavartan eltéptem a tekintetem a srácról.

– A ragtapaszon kívül – kérdezte a gyógyszerésznő.

– Ja, nem – kezdtem el  a táskámban kotorászni.

Amikor újra fellestem, a srácot már nem láttam a pultja mögött.

Próbáltam húzni az időt a pénztárca kereséssel, de amikor már harmadjára akadt a kezembe, tudtam, hogy nem szórakozhatok tovább. Mögöttem az idős bácsi egyre ingerültebben köszörülgette a torkát, így gyorsan kifizettem a ragtapaszt, aztán kimenekültem a gyógyszertárból.

Csak amikor már az utcán álltam, akkor mertem visszanézni, de a szalagfüggöny a tekintetem előtt állt. Kábának éreztem magam, amilyen az idő szokott lenni a borongós őszi estéken.

Pedig akkor nyár volt.

Egy hétnek kellett eltelnie, hogy visszamerészkedjek, de pechemre Tamás is velem volt. Róla tudni kell, hogy a legjobb haverom. Ugyanabból az általános suliból jöttünk át a gimibe, és mivel mind a ketten elég visszahúzódóak voltunk, nehéz volt beilleszkedni egy új csapatba. Először csak egymás mellé ültünk az osztályfőnöki órán, aztán az összes többin is.

Végül barátok lettünk.

– Maradj nyugodtan idekint, gyorsan elintézem.

– Most miért nem akarod, hogy bemenjek? – fortyant fel Tamás.

Nem akartam, hogy bejöjjön, de nem volt érvem, ami visszatarthatta volna. Végül egy sóhajjal megadtam magam, és lenyomtam a kilincset.

Egyből megcsapott a benti légkondicionált levegő, és annak a számnak a hangja. Olyan halkan szólt, hogy először fel sem ismertem, de a dallam a zsigereimben rezgett.

Szerencsére most jóval kevesebben voltak, mint múlt héten, és amikor megláttam a magas, szőke srácot, a szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem, azt a hangot más is meghallja.

Lekaptam a polcról egy doboz C-vitamin rágótablettát, és kocsonyás térddel a srác felé indultam.

Tamás persze mögöttem volt, amitől csak még idegesebb lettem.

– Szia – préseltem ki magamból, ahogy letettem a dobozt a pultra, majd viharos gyorsasággal lesütöttem a szemem, és elkezdtem a táskámban kotorászni.

Barna, barna a szeme! Annyira tudtam – dörömbölt a gondolat a fejemben. A fülemben pedig a “hol volt, hol nem, én hiszek még a mesékben” refrén. Ebbe kapaszkodva próbáltam nem elemelkedni a földtől.

– Szeretnél még valami mást is?

– Öhm, nem… Azaz igen! – zavartan felnéztem. – Egy… egy krémet. Arckrémet

Francba, pont most kell elfelejtenem a nevét annak a hülye krémnek, amit anya használ? Olyan franciás. És szép. Szó szerint is, mint a nevem második fele. Tudom, hogy erről jegyeztem meg.

A srác várakozóan nézett. Egyenesen a szemembe, amitől csak még jobban elmélyült a zavarom, és az arcomba melegség költözött.

– Van egy konkrét márka, amit keresel, vagy…

– B… belle! – vágtam ki a szót, amikor eszembe jutott. – Être belle. – Próbáltam mosolyogni, és csak reméltem, hogy nem valami idétlen vigyor sikerült.

A srác a monitorhoz fordulva elkezdte begépelni. Feszültem lestem a kezét. A második E betűnél tartott, amikor Tamás a fülemhez hajolva gúnyosan belekuncogott.

– Valld be, hogy tetszik.

Azt hittem felsikítok. Hátranéztem rá, és próbáltam egyetlen pillantásomba sűríteni a parancsot, hogy kussoljon, de közben tudtam, hogy már rák vörös vagyok. A fülem lángolt, ezért gyorsan szétráztam a hajam, hogy eltakarja.

– Ahogy látom, abból a márkából többfajta arckrém is van – fordult ekkor vissza felém a szőke srác. A tekintete egyből magához rántotta az enyémet, és én felolvadtam abban a mélybarna kavargásban..

A vér forrni kezdett az ereimben.

– Igen? – leheltem.

Megrezzent a szája széle. Ez vajon most mosoly akart lenni, vagy tényleg ennyire szánalmasan hülye vagyok?

– Igen. Éjszakai vagy nappali krémet keresel?

Tamás megint felkuncogott, és csak reméltem, hogy egyedül én hallom. Amikor a szőke srác tekintete visszakalandozott a monitorra, és elkezdte felsorolni, milyenek vannak, könyökkel derekasan gyomron vágtam Tamást.

– Zöld doboza van. Bambuszok vannak rajta. Öhm… várj, meg is tudom mutatni. – Újra elkezdtem a táskámban matatni, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy a kezem irtóra remeg, a tenyerem pedig izzadt. A telefon ki is csúszott az ujjaim közül, mikor megtaláltam, és egy hangos koppanással a lábaimnál landolt.

– Francba – hajoltam le. Szerencsére a tok nem nyílt szét, így semmi baja nem lett. Kinyitottam, és háromszori nekifutásra sikerült is megrajzolni a feloldómintát. Az ujjamról pára kenődött a képernyőre.

Addigra már legszívesebben kimenekültem volna a gyógyszertárból, de nem tehettem.

Helyette gyorsan megkerestem a képet, amit anya krémjéről készítettem, és a srác elé tartottam.

– Ilyen.

Ő csak bólintott.

– Meg kell néznem a raktárban. – Ezzel hátrafordult a székével, és otthagyott hármasban a zavarommal meg Tamással.

– Te teljesen hülye vagy? – pördültem felé, és a fiú vállába boxoltam.

– Hé, nem volt elég a könyököd?

– Nem – fújtam rá. Lesimítottam a hajam, felborzolódott ideigeimet, és mire a gyógyszerész srác visszatért a bambusznyomatos dobozzal, már egy mosolyt is sikerült kipréselnem magamból.

Tény, hogy nem így terveztem ezt a mai napot, hanem álmaimban én voltam a megtestesült vidámság, és frappáns sziporkákkal válaszolgattam a mind intimebb kérdésekre. Még magassarkút is vettem fel, pedig amúgy rühelltem, de most dögös akartam lenni. Az egész ott lett elcseszve, hogy az utca végén Tamásba futottam. Akkor kellett volna a pokolba elküldenem, amikor elkezdett a cipő miatt ugratni.

– Ez az? – tette le elém a szőke srác a dobozt.

– Aha.

Na most, nézz a szemébe, nézz a szemébe!

De persze nem néztem. Túl gyáva voltam hozzá. Kifizettem a krémet, a C-vitamint, behajigáltam mindent a hátizsákba, és annak zörgő tartalmával, meg persze Tamással a sarkamban kiiszkoltam a gyógyszertárból.

Hogy a napom tökéletesen el legyen cseszve, a küszöbön még a cipőm sarka is kifordult, és csak Tamásnak köszönhetően nem vágódtam el.

– Jól vagy? – fogta meg a karom. Én pedig csak felnyögni tudtam. Legszívesebben sírtam volna, a falhoz csapdostam volna valamit és üvöltöttem volna, lehetőleg mindezt egyszerre. De mégiscsak az utcán álltunk, a déli verőfényben, és tudtam, hogy az egész nyaram el van szúrva.

***

Elfintorodom az emlékre, valami pedig megfacsarodik bennem.

Közben a szám is véget ér. Már más énekel és mást a fülembe, de nem érdekel. Kinyomom a telefont, majd a kabátom zsebébe csúsztatom. Aztán csak állok a szél által kavargatott hóesésben, az alkonyi fények alatt.

Mikor is volt mindez? Két… nem, három éve. Az érettségi előtti nyáron történt.

Onnantól az álmaimat a szőke srác töltötte ki. Nem herceg volt fehér lovon, csak egy gyógyszerész, de mély hangjába minduntalan beleborzongtam, mintha belülről simogatott volna.

Az egész nyár úgy telt el, hogy nem mertem visszamenni hozzá, pedig az emlékeimben őrzött mosolyát minden nappal és perccel egyre bátorítóbbnak éreztem. Sokszor elhaladtam a patika előtt, és próbáltam belesni, de a szalagfüggönyöktől semmit nem láttam.

Többhöz pedig nem volt merszem.

Ősz volt már, amikor először visszamerészkedtem, de fordultam is vissza az ajtóból.

A srácot sehol nem láttam.

A hetek gyorsan elszaladtak, és én minden este Majkának arra a számára aludtam el. Azt dúdoltam a zuhany alatt, szavait szivecskék alá véstem a naplóm lapjain, és reménykedtem, hogy újra láthatom a szőke, magas srácot, de akárhányszor bementem a patikába, ő sose volt ott.

Anya már a végén rám szólt, amikor majdnem minden napon megkérdeztem, hogy nincs-e valamire szüksége a gyógyszertárból, hogy mi ez az új dili nálam.

Ekkor adtam fel.

Párszor még benéztem a patikába, amikor dolgom volt arrafelé, de sose volt elég bátorságom megkérdezni az ott dolgozóktól, hogy a szőke srác miért nincs. Azt hiszem, egy idő után belenyugodtam, hogy már nem dolgozik ott, és még egy tűt is könnyebb lenne a szénakazalban megtalálni, mint őt a nagyvilágban.

Aztán el is felejtkeztem róla, amikor egyetemre kerültem.

Tamásnak persze egy idő után bevallottam, hogy azt hiszem, szerelmes vagyok, de csak legyintett rá. Neki volt igaza. Kamaszszerelem volt, és mint olyan, illékony.

De akkor most, hogy ez a szám újra felkavarta bennem az emléket, miért lüktet úgy a szívem, olyan hevesen, hogy már fáj? Miért érzem nehéznek magam, mintha valódi súly húzná a vállam, nem pedig csak a kabát?

Hülye vagy, Iza! – hordom le magam. Egy pillanatra felnézek a szürke égboltra, ahonnan már olyan sűrűn esnek a hópelyhek, hogy nem látom az épületek tetejét.

Egy pihe a szemembe hullik, mire azonnal könnybe lábadok a szúrós hidegtől.

Elnevetem magam, hogy milyen ostoba is vagyok, amiért sapka, sál nélkül itt szenvelgek a múlton, majd a kabátot jobban összefogva magamon, újra elindulok, félig futva most már. A csizmám meg-megcsúszik a vékony hórétegen, és ahogy kikanyarodok a sarkon, nincs időm lefékezni, egyszerűen belerohanok a szembejövőbe.

Halk sikoly szakad fel a torkomból, és csak azért nem vágódok el, mert az idegen elkapja a karom. Magához ránt. A testéből felszálló meleg azonnal átjár.

– Vigyázz!

Vizes a szövetkabátja, vállán hóréteg ül.

Aztán ahogy felnézek az arcába, hirtelen megfagy a világ – bennem és körülöttem egyaránt –, és még ugyanabban a pillanatban fel is olvad.

Képtelen vagyok elszakadni a srác tekintetétől, az fogva tart, megbabonáz. Majd hirtelen elmosolyodik.

– Belle. Être belle.

És ha végigolvastad a novellát, bónuszként íme a szám, ami megihlette: