Stílusgyakorlat: központozás nélkül

Tülekedés kezdődik amikor a buszsofőr megint kinyitja az ajtót elszakadok Ágitól pedig az előbb még mellettem állt a keze szorosan az enyém mellett markolta a rudat és az odakint szemetelő esőtől átnedvesedett kabátujja horzsolta a bőröm egy magas terjedelmes pasas keveredik mellém ahogy próbálja irdatlan hasát behúzni és elengedni a háta mögött egy nénit a gurulós szatyrával engem prímán odaprésel az egyik üléshez dühösen fújtatok és a lélegzetem apró cseppekben ül ki a meggypiros sál kötött szálaira a buszon nincs fűtés pedig odakint mínuszokat dönget a hőmérséklet bakker ilyen az én formám próbálok aprókat lélegezni és nem tudomást venni a pasas átható szagáról ami leginkább a savanyú káposztára emlékeztet hányinger kerülget amikor egy bocsánatot vet elém inkább meg sem kísérelem hárítani valami bárgyú mosollyal még ha megerőltetném magam sem menne remegő kézzel markolom az ülés támláját és a homlokom az egyik rúd hideg fémjének nyomom érzem rajta azt a jellegzetes fémes szagot de hiába még az sem tudja elnyomni a pasas izzadságának szagát megint meglök lehunyom a szemem és a busz újra meglódul alattam majdnem elveszítem az egyensúlyom elátkozom magamban a percet amikor felszálltunk Ágival erre a nyűves buszra és megfogadom magamban máskor inkább felkelek hamarabb talán a korábbi járaton nincs ilyen tömegnyomor

Fabyen: Gyermekek, nyulak és döntések

A kórházfolyosó csendes. Éjszaka van. A nővérpult felett ketyegő óra szerint már éjfél is elmúlt. Távolabbról hallom az éjszakás takarítónő motoszkálását. A felmosószer éles fertőtlenítőszagán túl egy parfüm lenyomatát érzem. Egyből megéberedek tőle. Ismerem az illatot, a márka mégsem jut az eszembe. Klári használta ugyanezt.

Felkelek a kényelmetlen fotelból, kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Kizavarom a gondolataim közül Klári emlékét. Most már elmondhatom, hogy könnyen megy.

A tévére csak egy futó pillantást vetek. A szilveszteri kabaré ismétlése még mindig tart, de nem túl érdekes, ezért is aludhattam be rajta. Annuskát sehol nem látom. Biztosan valamelyik kórteremben van, a betegeket ellenőrzi. Elindulok, hogy megkeressem, de pár lépés után megtorpanok. Ismét megérint az édeskés parfümillat, és ezúttal már a fojtott sírást is hallom. Odasietek a tizenkettes kórteremhez, óvatosan beljebb hajtom a résnyire nyitott ajtót. Csak az ágy fölé szerelt kislámpa ég az egyágyas szobában, és a néma gépek monitorai. A parfümillat erősebben érződik.

Panka mozdulatlanul fekszik a takaró alatt, mellkasa a lélegeztetőgép ritmusára emelkedik-süllyed. A kislány már tizedik napja kómában van. Egy autós gázolta el, miközben a zebrán akart áthajtani a biciklijével. Az anyja éjjel és nappal egyaránt mellette van. Nem vesz észre. Lehajtott fejjel, félig törökülésben gubbaszt az ágyhoz húzott fotelben, és csendesen sír. Az ölében Panka szétnyitott naplója hever. Az ápolóktól tudom, hogy minden nap azt olvassa, hol hangosan, hol csak magának.