Prológus
– Megőrültél? – Khirov a négy lábát megvetve állta el Roynor útját, hogy a fészektestvére még csak véletlenül se hagyhassa el a kis erdőt, ahová ő hívta. Karmait a tegnapi eső által átáztatott, rohadt szagú avarba mélyesztette.
Még kölyökkorukban fedezték fel a sárkányfészektől távoli, eldugott völgyet. Versenyezni akartak – állandóan versengtek mindenben –, hogy ki képes messzebb jutni a levegőben. Hajnalban hagyták ott a fészket, az egyik szellőzőjáraton át kúsztak ki, hogy az őket őrző nőstényeket elkerüljék.
Aztán a szárnyukat kitárva vetődtek le a hegy északi oldalán, ami olyan magas volt, hogy nem lehetett lelátni az aljáig.
A kis völgyig bírták. Akkor már mindketten az erejük végét járták, inkább csak hagyták, hogy a szél vigye őket, elnehezült szárnyukat képtelenek lettek volna megmozdítani.
Fákat letarolva értek földet. Az a fa, amely megfékezte Khirov esését, a becsapódás erejétől félbetört, szerencséje volt, hogy nem sértette meg valamelyik ág a szárnya még puha és rugalmas bőrlebernyegét.
A törzs csonkját az eltelt kétszáz év alatt az időjárás majd a földig lekoptatta, a maradványait moha nőtte be, de Khirov még mindig pontosan emlékezett a helyre.
Nem messze tőle álltak most.
Már régen nem azok az ostoba kölykök voltak, akik kicselezték a fészket őrző nőstényeket. Azóta a Davon klán teljes jogú tagjaivá váltak, még ha jelenleg Roynor olyan ostobán viselkedett is, mintha kölyök lenne még mindig.
Khirov a két szárnyát széttárva meredt rá. Minden izma remegett a dühtől. Parázs égette a torkát, karmai alatt apró kavicsok csikorogtak. Ha Roynor megmozdul, kész lett volna rávetni magát, de a fészektestvére csak nyugodtan megrázta a fejét.
A fák lombján átszűrődő, kései napfény érintésére felszikráztak vörös pikkelyei.
– Te ezt nem érted…
– De nagyon is értem – sziszegte Khirov, majd fenyegetően felmordult, annyira képtelenség volt, amit hallott. – Meg akarod tagadni a klánod!
– Nem akarom – ingatta a fejét Roynor. Higgadt volt. Kettejük közül mindig ő volt a higgadtabb.
Khirov dobbantott egyet a mellső lábával, és a fészektestvére nyaka felé kapott, fogai a vastag, pikkelyes bőr előtt csattantak, bár egyelőre csak jelképesnek szánta a támadást. Kölyökkorukban ugyan sokszor mérték össze az erejüket, és kifejlett sárkányként is előszeretettel gyakoroltak együtt, de soha, egyikük sem fenyegette meg ilyen nyíltan a másikat. Testvérek közt ez nem szokás, még ha nem is a vér kötötte őket össze, csak a klán és a fészek. Khirov és Roynor két külön pártól született, de a két nőstény – ahogy az szokás volt – ugyanabba a fészekbe rakta le a tojásait. Így könnyebb volt megvédeni őket, a fiókákat, a ritka kincseket.
– Elhagyni akarod! Az majdnem ugyanaz. Akinek nincs klánja, az szabad préda. Bárki levadászhatja, és hidd el, az ellenségeink örömmel megtennék.
Roynor pofájára féloldalas mosoly kúszott, kivillantotta a fogait.
– A Lerindow klánra gondolsz.
– Te is tudod, hogy igen.
A Davon klán és a Lerindowok mindig is ellenségesen viselkedtek, folyamatos volt a harc a területekért, ami az emberek szaporasága miatt amúgy is egyre szűkebbé vált, de minden más sárkány is kapva-kapott volna az alkalmon, hogy meggyengítsen egy másik klánt.
– Nem érdekelnek a Lerindowok – jelentette ki Roynor.
Megdöbbentő egy kijelentés volt, Khirov egyből felkapta rá a fejét. Összehúzta a szemét.
– És a saját klánod? Én?
– Mondom: nem érted.
– Akkor magyarázd meg, miért! Miért?
Roynor nagyot sóhajtott, mire az egyik fa alacsonyra benyúló ágán a levelek megpörkölődtek.
– Megtörtént…
Khirov a szó hallatán elképedt.
– Úgy érted… – Megrázta magát. Tudta, hogy érti Roynor, felesleges lett volna szavakba kérni.
A sárkányok közt nem létezett szerelem. Ők az erejük miatt választottak párt, és könnyen túlléptek rajta, ha mást alkalmasabbnak találtak.
A klánokat mindig is az erő tartotta össze. Csak az erős maradhatott fenn, csak az erős élhetett túl.
Ritkán, nagyon ritkán mégis előfordult, hogy egy-egy sárkány vére dalra fakadt. Lehet, hogy sokkal régebbtől számolták az időt, mint az apróéletű emberi lények, lehet, hogy ők már a világok kezdetén is jelen voltak, lehet, hogy az egyetemes tudás, ami mindegyikükben ott rejtőzött, hatalmas, de még ők se tudták, hogy miért van ez. Miért van, hogy olykor dalra fakadt a vérük? Talán a mindenhol jelenlévő mágia akarta, hogy így legyen, talán valami más, ami még náluk is ősibb.
– Melyik klán? – rágta meg Khirov a kérdést, fogai alatt a szavakat megőrölte. Biztos volt benne, hogy nem egy Davon nőstény, akkor nem kellene elhagynia Roynornak a klánt.
Újabb sóhaj, egy levél lángra kapott, dacára annak, hogy az eső után jártak. A levél szélei felpöndörödtek, majd ahogy elégett, a kacs eleresztette.
Khirov megvárta, míg földet ér, addigra a parázs is kihunyt.
– A Lerindowok, igaz? – A mellkasában keményen dübörgött az indulat. Fogalma sem volt róla, hogy a klán mit fog kezdeni ezzel a helyzettel. Udan megtilthatná Roynornak, hogy elhagyja őket, de Roynor már döntött. Nem véletlenül voltak itt.
– Nézd, Roy…
– Egy ember az.
Khirov irtózva felmordult. Hátrahőkölt. Akármennyire hihetetlennek is tűnt, amit hallott, Roynor neki soha nem hazudott volna. Legalábbis régen nem, de most már semmiben sem volt biztos.
– Egy… ember? Egy ember, Roynor? – A gondolat viszolygással töltötte el. Képtelenség!
Voltak ugyan páran a sárkányok közt, akik az embereknek még az írmagját is eltörölték volna a világból, és ebben a nézetben a Davon klán mindig is az élen járt, de soha nem támadták meg őket. Túl nagy lett volna a veszteség, mindkét oldalon.
Az emberek szaporák voltak, és egyre többen lettek, ráadásul közöttük is voltak, akik mágiával bírtak. Ők nemesvérűnek nevezték magukat, de valójában csak szipolyok voltak. Az erejük elvett, mindent, amijük volt, a természettől lopták. Növényektől, állatoktól… sárkányoktól is. A nemesvérűek mágiája ki tudja, mit tett volna velük. Udan, Roynor nemzője és a Davon klán vezére hiába érvelt a háború mellett, a többi klán egyelőre féken tartotta.
Egyelőre…
– Felejtsd el azt az ember! – húzta be Khirov a szárnyát, és maga köré tekerte. A meleg ellenére hidegen rázta az indulat. – Felejtsd el, mást nem tudok tanácsolni. Ha Udan tudomást szerez róla, hogy egy ember miatt fordítasz hátat a klánodnak, háború lesz. Vérbe és tűzbe fogja borítani a világot.
Roynor viszont megrázta a fejét.
– Nem érted – ismételte meg önmagát, ezúttal már csak motyogva.
Khirovban a rossz érzés úgy áradt szét, mint a jég. Túl jól ismerte a fészektestvérét. Túl jól!
– Mit titkolsz még? – bődült el, és előre akart lendülni, hogy ezúttal tényleg elkapja Roynor nyakát. Vért akart fakasztani, a nyelve hegyén érezni a meleget, de valami visszahúzta.
Elképedve nézett le.
Mind a négy lába köré növények tekeredtek. Hosszú fűszálak, folyondár indája, hajlékony gyökerek, a bokrok ágai.
– Sajnálom, de muszáj volt – hátrált el tőle Roynor. Hadarva fűzte egymásba a szavakat. A körülöttük lévő fák Khirov felé dőltek, gallyaikkal feléje nyúltak, hiába rántotta meg az egyik lábát, a recsegve szétszakadó növények helyére újak kúsztak. – El kell engedned, mert abban a nemesvérű lányban van valami, ami…
Khirov a szóra döbbenten felcsuklott. A szája sarkából folyékony tűz csorgott lefelé, a talajra fröccsenve sisteregve csapott fel a gőz.
– Sajnálom! – lépett még egyet hátra Roynor. Aztán a szárnyát széttárva lendült fel a magasba. Nem érdekelte, hogy ágakat sodor magával, nyílként száguldott az ég felé.
Khirov pedig képtelen volt megmozdulni. A döbbenet, ami letaglózta, nagyobb erővel szögezte le, mint a testére csavarodó növények.
Első Fejezet
Amyel mozdulatlanul ül a kényelmetlen széken, ujjai a könyv során siklanak. Bár a szemével követi a betűket, a látása homályos. A törvényeket fejből idézi:
– Az embervér gyenge. – Nyel egyet, mielőtt folytatja. – A mágia nem keveredhet.
Apja az elsők között tanította meg neki a dragovida törvényeket. Se írni, se olvasni nem tudott még, de minden este a törvényekkel feküdt, és reggel az volt az első, hogy fel kellett őket mondania.
Igazából annyiszor elismételte már, hogy a kezdeti gyűlölete kikopott. Az apja mindig olyan szenvtelenül ejtette ki, hogy az “embervér gyenge”, mintha semmit nem jelentene, de ő nem lord Cedrik. Nem dragovida, csak… egy félvér. Akinek léteznie sem lenne szabad.
Amyel pislog párat, de a látása nem tisztul ki. A tintával felrótt sorok szétfolynak, kígyók módjára tekeregnek a megsárgult, fényesre kopott papíron.
A becsukott ajtón túl, a folyosón léptek közelednek. Halkan csusszannak.
Amyel becsukja a könyvet. Lopva az ágy felé pillant. Apja kérte, hogy fennhangon olvasson neki, a törvénykönyvet is ő maga választotta, mégis úgy tűnik, hogy elaludt. Lord Cedrik szeme csukva van. Két keze összekulcsolva az álláig felhúzott takarón, egyenletesen lélegzik.
A szolgáló, Hugar csendesen kopog be.
Amyel felkel, a széke nyikkan egyet. Térdéről a pokróc a földre hull. Némi por lebben fel. Csendszagú por.
Amyel az asztalra teszi a könyvet, távol a gyertya megolvadt faggyútócsájától, és az ajtóhoz siet. Hidegebb, sötétebb levegő tódul be a szűk folyosóról, ahogy kinyitja, felzavarja a szobában megrekedt állottat. Hiába van nyitva az apró ablak spalettája, a ki-be járó szellő sem zavarhatja ki a tapétás falakra tapadt száraz, beteg szagot.
– Kész a vacsora, kisasszony – közli halk hangon, lehajtott fejjel Hugar. Kopasz tonzúráján, amelyet az idő alakított, megcsúszik a gyertya fénye.
Mióta Amyel az eszét tudja, az idős férfi és a neje itt szolgál. Keveset beszélnek, mindig tisztelettudóak. Még vele is. Bár Amyelnek fogalma sincsen, hogy tudják-e, lord Cedrik… nos hogy túlföldi.
Az elmúlt napokban viszont Hugar és Szavin is elhalkult. Lábujjhegyen közlekednek a ház folyosóin, apja szobáját – hacsak tehetik – elkerülik.
– Nem érkezett senki? – préseli ki Amyel az összeszorított fogai között.
– Nem, kisasszony.
Warren nagyúrnak – vagy ha mást küld maga helyett, annak – meg kellett volna már érkeznie, apja hetekkel ezelőtt értesítette, hogy nem fognak tudni elindulni, mint ahogy tervezték.
A gondolatra lüktetni kezd Amyel mellkasában a rettegés. Talán útközben történt valami?
– Kisasszony? – Hugar kivár. Arcán az eddigi semleges kifejezés megolvad, a ráncai elmélyünek, ahogy bizonytalanul elmosolyodik. Mondani akar még valamit, de Amyel int, hogy távozhat. Nincs szüksége senki részvétére. – Igenis… kisasszony – motyogja a férfi. Gyorsan újra lehajtja a fejét, és kiaraszol a gyertya remegő fényköréből. Amikor elnyeli a folyosó sötétje, Amyel újra bezárja az ajtót.
– Nem fog jönni – krákog fel ekkor az apja.
Amyel megdermedve markolja tovább a cirádás, fekete fémkilincset. Azt hitte, az apja alszik. Lord Cedrik még dragovida mércével is öreg, amennyire Amyel tudja, már Warren nagyúr apját is szolgálta. Rémisztő a tény, hogy az utóbbi pár hétben mintha több tíz évet korosodott volna. A betegség gyorsan, túl gyorsan verte le, senki nem számított rá. Ő legalábbis biztosan nem. Apja haja megritkult, tincsekben hullott ki, az arcbőre megereszkedett, kinyúlt, mint a kelt tészta.
Az elmúlt napokban már annyira legyengült, hogy az ágyból sem volt képes kikelni.
Amyel azóta nem hagyta magára.
Ahogy megfordul, hideg költözik a szívébe. A levegő megsűrűsödik körülötte. Apja éjjeliszekrényének a fiókjára mered, ahol lord Cedrik az apró, ln’dori varázsholmit őrzi. Néha, amikor beosont apja szobájába, előszedte és kicsomagolta a finom bársonyból. Bár a nyele nagyon régen letört, a kristályból csiszolt domború korongon nem keletkezett soha karcolás.
Amyel szerette az ujjbegyével cirógatni. Végigkövetni az ezüstből megmunkált keret indáit, a borostyánleveleket, és a levelekre karcolt aprócska jeleket, amelyekkel a hozzá értők mágiával itatták át. Apja ódzkodott használni, érthető módon, de Amyelnek nem voltak fenntartásai. Talán mert félvér volt, őt a nemesmágia nem szipolyozta ki, érzett ugyan valami különös bizsergést, ha kézbe vette az apró tárgyat, de az nem volt kellemetlen. Sőt. Hasonló volt ahhoz, mint mikor varázsolt, bár mégsem olyan. Sokszor kívánta ezekben a lopott percekben, bárcsak meglátná a kristályban Warren nagyurat, ugyanakkor félt is tőle, hogy mit mondana a dragovida, ha lord Cedrik helyet ő fogadná. A klán nagyurával Amyel csak és akkor beszélhetett, amikor a nagyúr úgy kívánta.
– Mi az, hogy nem fog jönni? – Amyel nem akarja, hogy vádlónak érződjenek a szavak, de képtelen nyugodt hangot megütni. Valami belülről fojtogatja.
– Warren nagyúr nem fog jönni – ismétli meg az apja, és erőtlenül megpaskolja maga mellett az ágyat.
Amyel visszamegy hozzá, és a takaró csücskét óvatosan félretolva leereszkedik a halkan megnyikorduló matracra. Két kezét az ölébe ejti, ujjaival elkezdi morzsolgatni a köntöse anyagát. Azt figyeli.
– Miért nem? – A kérdés csak úgy kibukik belőle, pedig más helyzetben biztosan nem merné kiejteni. A kíváncsiság nem bűn, de lord Cedrik hamar elveszítette a türelmét a kérdések súlya alatt, ezért Amyel megtanulta maga megkeresni a válaszokat a számtalan könyv valamelyikében. – Azt mondtad, hetekkel ezelőtt értesítetted, hogy az állapotod… – Nem bírja kimondani a tényt.
Apja ekkor simítja meg a kezét. Az érintése száraz és érdes, mint a törékenyre aszott pergamen.
Amyel a göbös ujjakhoz kap.
Az apjára pillant, de mintha a halál arcába nézne. A férfi csontjairól minden hús lefogyott, szeme beesett az üregébe, halántékán felritkult a haj.
Amyel fuldoklik a torkába csorgó keserűségtől. Hiába tudja, hogy minden élet múlandó, attól még nem lesz könnyebb elviselni.
– Szeretnék adni neked valamit – húzza el lord Cedrik a kezét.
Amyel ökölbe zárja az ujjait, körmeit a tenyere bőrébe mélyeszti, úgy figyeli apját, ahogy a hálóruhája zsinórjaiért nyúl. Remegő ujjaival nehezen boldogul, de Amyel képtelen megmozdulni. Csak meredten bámulja, ahogy lord Cedrik elővonja a vékonyszemű láncra fűzött shireát.
A fekete, lapos karika két oldalán lévő klánszimbólumokon megtörik a gyertya fénye, a vésetek elnyelik azt.
Lord Cedrik kioldja a kapcsot.
Amyel az alsó ajkába mélyeszti a fogait. Semmit nem ért. Egy sárkányúr soha – soha! – nem válik meg a shireájától. Az olyan, mintha a lényétől fosztanák meg.
– Vedd el! – nyújtja oda lord Cedrik. Nem tűr ellentmondást a hangja.
Amyel mégse moccan.
A láncon megforduló shireát nézi. A számtalan jelet, amelyet az Őrzők véstek bele a megkövesedett pikkelydarabba. Apja sárkánya, Shaan rengeteg életet leélt már. Amyel szája kiszárad. A shirea nem csak a dragovida klánt jelképezi, vagy a sárkányúr helyét a klánon belül, hanem magát a sárkányt is. Az emberként leélt életeket. Ősidők óta.
– De…
– Azt mondtam, vedd el!
– Nem! – Amyel arca egyből átforrósodik a kirohanásra. Általában nem szokása ellenkezni lord Cedrikkel, de egy dragovida shireáját elvenni szentségtörés. Kislányként szeretett ugyan barbálni vele, kegynek érezte, ha apja hagyta, hogy megérintse, de nem emlékezett olyanra, hogy a férfi bármikor is levette volna nyakából a láncot. Önként egyetlen sárkányúr se venné le!
– Amyel… – sóhajt fel lord Cedrik.
– Sajnálom, de magyarázd el, hogy miért! Miért nem jön Warren nagyúr? Amikor lebetegedtél, és kiderült, hogy nem fogunk tudni elindulni, azt mondtad, az lesz a legjobb, ha értesíted, és majd ő eldönti a továbbiakat, de most azt mondod, nem is szóltál neki?
Amyel kivár. Válaszra vár. Tudatában van, hogy remeg a keze, hiába markolja a köntösét. Legszívesebben felpattanna, a lába zsibong a rákényszerített mozdulatlanságtól.
– Nem, nem szóltam neki – feleli nyugodtan lord Cedrik. Apróra aszott szája mosolyra húzódik. Amyel kezéért nyúl, meg akarja fogni, mint az imént, de Amyel elrántja.
– Miért?
Apja nagy levegőt vesz.
– Mert azt akarom, hogy te szabadíts fel!
Amyel arcából kifut minden meleg. Fájdalom szorul össze a mellkasában.
Hitetlenül mered rá az apjára, és bár a száját kinyitja, csak egy apró nyögés szakad fel a torkából. A döbbenettől képtelen megszólalni.
Ezt ő nem teheti! És nem is képes rá!
