Az Aranymosás Irodalmi Magazinban leközölt részlet elolvasható itt:
Koós Patrícia: Adatok a Calidi fészekből
Ízelítő gyanánt:
Első fejezet
Izzadság
csordult végig a fülem mögött. Igazság szerint a seggem árkában is veríték
csurgott, olyan rohadt meleg volt a Yini felszínén. Az űrsiklóból nézve az erdő
csak egy hullámzó, zöld massza volt, de itt, a lombok alatt szinte vágni
lehetett a párát, én pedig ezredjére is átkoztam a Zaeed kezeslábast, aminek
belső rétege a hátamhoz tapadt.
– Parancsnok!
– szólalt meg Patkány hangja a fülembe dugott adóvevőben.
Megtorpantam.
A csuklómra
erősített holokijelző már folyamatosan villogott, a koordináta, ahonnan a
vészjelzés érkezett közel lehetett.
A fákon túl
tarra vágott tisztás terült el, és rajta – szabályos rendben – panelelemekből
felhúzott viskók álltak. Az éles napsütésben világítottak a fehér lapok.
A sisakba
épített szenzor nem jelzett élő szervezetet a csapatom tagjain kívül, és ahogy
a szél felkavarta a tisztás körül a levegőt, az bűzlött. Dögszag terpeszkedett
körülöttünk.
– Szétválunk!
Kettes csapatok, legyező alakzat! Wayn, te velem jössz! Átfésülni a területet!
– adtam ki a parancsot, majd aktív állásba kapcsoltam a lézerfegyvert. A
röviden felzümmögő hang zene volt a füleimnek.
Elindultam. A
letaposott füvön kérgesre száradt vér
ropogott a bakancsom alatt. A legközelebbi épület mögött találtam meg az
első áldozatot. Idősebb gnull volt, fehér kaftánjának mellrészén a Japán–Kínai
őrszektor, és mellette a kolónia megkülönböztető jelzésével. A kezében
szorongatott jeladó még működött, bár az energiacella alacsony töltöttséget
mutatott. Felemeltem, és kikapcsoltam a készüléket, mire a holokijelzőmön megszűnt
a jel.
– Tovább! –
néztem fel, és a tekintetem összetalálkozott Wayn pillantásával. Az újonc esetlenül
állt mellettem, kezében csak lógatta a fegyverét.
Ingerülten
intettem neki, és elindultam, hogy tartsuk az alakzatot.
A falu közepén
egy nagyobb rész üresen állt, az itt felállított épület oldalán a Medic felirat volt olvasható.
Felfreccsent vér mocskolta be a betűket. Ajtó helyett steril ponyvával védték
az egészségügyi egységet, de az is le volt szaggatva. A fólia zizegett, amikor lábbal
félretoltam. Egy orvosi köpenyt viselő nő teteme feküdt alatta. Szőke, fehér
ember volt, nem az ide kitelepített lakosok közül való. Saját testével védett
egy gnull gyermeket, de ezzel sem menthette meg. Kettejük szétfolyt vére régen
megalvadt.
Leguggoltam,
és legördítettem a nő tetemét a kislányról. A gyerek széles, sprőd szőrrel
lepett mellkasát feltépték. A seb három párhuzamos vonalból állt, szélei egyenetlenek
voltak. Nem lézerfegyver okozta, és nem is pengétől származott. Mintha egy
állat karmolta volna szét.
– Istenem –
nyögött fel mögöttem Wayn. Ez volt az első éles bevetése, és nagyon reméltem,
hogy nem rókázza telibe a hátam.
