2024. március 2., szombat

Csak egy szó (novella)

Ez sem mostani novellám, és már a karácsony is elmúlt, de a novella nem is kifejezetten a karácsonyról szól, hanem a megbocsátásról, ami pedig mindig és örökké aktuális. :)

A novellában egy dal is említésre kerül: Iron&Wine - Passing afternoon (https://www.youtube.com/watch?v=xg_Xxcv5VLs). Tulajdonképpen ez a dal ihlette a novellát. :)

 

 


 

Priscilla felemelte a tekintetét a kis sminktükörről.

– Ugye, nem dolgozni megy be, kisasszony? Mégiscsak szenteste van!

– De – csattintotta össze Priscilla a púderes dobozkát. – Vagy maga szerint miért kértem, hogy a Swerton irodaházhoz vigyen? – érintette meg a nyelve hegyével a friss rúzst a száján.

Tekintete összeakadt a taxiséval a visszapillantó tükörben, és Priscilla látta a zavart sofőrje arcán. A férfi nyakán vörhenyes pír kúszott fel, és a füle lángba borult a skótkockás barett alatt.

– Értem… – motyogta maga elé, majd elkapta a pillantását a tükörről.

Priscilla kényelmesen keresztbe rakta a lábát, és végigsimított a selyemfinomságú harisnyán, ami úgy takarta be, mintha egy második réteg bőr lenne. Egyikük sem erőltette a további társalgást.

A taxi némileg lelassult, ahogy a forgalom is. Priscilla a mellettük elhaladó épületeket nézte. A megolvadt hó szutykos cseppekben verődött fel a taxi kerekeiről.

A kocsi ismét meglódult, és az első sarkon lefordult a főútról, majd az egyik parkolóba bekanyarodva megállt.

Priscilla felnézett a jobb oldalon tornyosuló épületre. A betonból, és üvegből emelt irodaház homlokzatán aranybarna betűk hirdették a nevet: Swerton.

– Megérkeztünk, kisasszony – fordult félig hátra a sofőr. – Tizenhét dollár lesz.

A taxi mellé egy hajléktalan lépett, ujjatlan kesztyűbe bújtatott kezét az autó ablakának nyomta.

– Liliann? – A csavargó szájából pára lebbent elő. – Bocsáss meg, Liliann!

Priscilla elfintorodott.

– Tartsa meg a visszajárót! – nyújtott előre egy húszast, majd megragadt a kilincset, és résnyire kinyitotta az ajtót, de a hajléktalan a nyilvánvaló szándék ellenére sem tágított a taxi mellől.

– Megbocsátana? – emelte meg a hangját Priscilla. Az ablak üvegén keresztül felnézett a csavargóra. Idős férfi volt, jóval túl az ötvenes évein. Fehér, egyenetlenre vágott szakálla megsárgult a szája körül, csupasz nyakán lebernyegként lógott a bőr.

Továbbra sem mozdult, ezért Priscilla undorodó mordulással nagyot taszított az ajtón. Az éle telibe találta a hajléktalant, mire a férfi hátratántorodott. Hiába tett egy esetlen mozdulatot a karjával, nem tudta megtartani az egyensúlyát a jeges járdán, elvágódott.

A taxi sofőrje kipattant az autóból, és a hajléktalanhoz sietett.

– Mégis mit képzel, kisasszony? – vonta kérdőre a kiszálló Priscillát, de a lány – akárcsak a többi, tovasiető gyalogos – nem törődött a járdán mozdulatlanul fekvő hajléktalannal.

– Az ő hibája – vonta meg a vállát, majd kényeskedve megigazította kabátja prémgallérját. – Miért nem állt félre?

A taxisofőr homlokráncolva guggolt le a csavargó mellé, és megrázta a vállát, ám a férfi szeme csukva maradt, mellkasa pedig ritmustalanul emelkedett-süllyedt a szakadt, elmocskolódott felöltő alatt.

– Hívni kellene egy mentőt! – húzta elő a mobiltelefonját a kardigánja zsebéből a taxis.

Priscilla éles hangon felnevetett.

– Ugyan már! Biztosan csak szimulál. Idekint hideg van, nyilván így akarja elérni, hogy valami meleg helyre kerüljön!

– Mert neki is joga van egy kis meleghez! – nézett fel rá felháborodottan a sofőr.

– Akkor menjen el délre! – kerülte ki a hajléktalant Priscilla, és elindult az irodaház széles ajtaja felé. A taxis rekedt hangja pár lépés után érte utol:

– Nem hagyhatja itt csak így!

– Miért nem? – pördült vissza Priscilla, és csinos, Prada cipőjével indulatosan toppantott egyet. Kezdett elfogyni a türelme, és a hideg egyre feljebb kúszott a lábszárán.

– Hiszen eszméletlen!

És? – Priscilla fintorogva figyelte, ahogy a férfi beüti a számokat a telefonba, majd a füléhez emeli a készüléket. Pergő hangon hadarta el, hogy mentőt kér a Swerton irodaház elé, a pontos címet is megadta.

Tekintete eközben végig a lányon függött, és Priscilla tisztán látta benne a kimondatlan dühöt. Megvárta, hogy a férfi befejezze a hívást, csak utána szólalt meg:

– További szép napot!

– A maga felelőssége is!

– Frászt!

A taxis elvörösödött mérgében, de nem tágított.

– Hívhatom a rendőröket is! – közölte vészjósló hangon.

Priscilla megkövülten nézte a férfit, és hiába a haragja, korábbi határozottsága, nem mert mozdulni. Sofőrje pillantásából látta, hogy tényleg megtenné, amivel fenyegette. Lassan dideregni kezdett, miközben a mentőt várták.

A kocsi hamar megérkezett, a hajléktalant hordágyra rakták. Priscilla tanácstalanul nézett a taxisra, elbocsátást remélt, de a férfi melléje lépett, és megragadta a könyökét.

– A maga felelőssége! – sziszegte halkan, hogy egyedül a lány hallja.

Priscilla égő arccal fordult el tőle, aztán a tekintete megakadt a hajléktalanon, miközben a hordágyat a mentőbe csúsztatták.

– Liliann! – motyogta a férfi. Csak egy röpke másodpercre nyitotta ki a szemét. Pillantása zaklatottan, szinte rettegve cikázott, egészen addig, míg meg nem látta a lányt. Akkor elmosolyodott, és visszazuhant az öntudatlanságba.

– Kisasszony? – nézett le az egyik mentőtiszt Priscillára. A kezét nyújtotta.

A taxis gyengéd erőszakkal feltolta Priscillát, és ő nem tiltakozott.

***

A mentőautó belsejének erős fertőtlenítőszaga sem nyomhatta el a hajléktalan ruhájából áradó bűzt, ami csak még jobban felerősödött, amikor az orvos végigvágta a felöltőt és az alatta viselt, lyukacsos, kinyúlt pulóvert.

Priscilla fintorogva fordult el, és a szája elé vonta a kabátja gallérját szegélyező prémbundát. Halványan még lehetett rajta érezni a Chanel parfüm lenyomatát.

– A vérnyomás rendben, bár a pulzusa szaporább a kelleténél – dünnyögte a mentőtiszt, de Priscilla nem figyelt rá. Az oldalsó ablakon hízó párát nézte, és remegett. Még mindig az a pillanat reszketett benne, amikor a hajléktalan magához tért, a tekintete találkozott az övével, és azon a néven szólította: Liliann.

Valami megérintette akkor. Talán a fájdalom, ami a csavargó szemének mélyén ült. Utoljára a saját apja szemében látott hasonlót, amikor a férfi azért könyörgött, hogy bocsásson meg neki, de ő képtelen volt rá.

A mentőautó nagyot zökkent, felrázva Priscillát a kábulatából. A Brookwood Hospital sürgősségi bejáratánál álltak meg, és a kocsi sofőrje kipattant, hogy kinyissa a raktér ajtaját is. A hajléktalant leemelték, aztán az egyik mentős Priscillát is lesegítette, de többet nem törődtek vele. A lány a kabátjába kapaszkodva sietett utánuk.

Bosszankodva verte le a cipőjére tapadt havat, amikor átlépett a fotocellás ajtón. Szinte azonnal megrohanta a sürgősségi osztály légköre. Kiabálás, rohanó léptek dübörgése, valahol a távolban éles csipogás hallatszott. És az a szag… Priscilla megszédült, amikor felismerte a fertőtlenítő szúrós szagával elkeveredő vér fémes, bomló édességét.

– Ki a beteg? – lépett a hordágy mellé egy középkorú doktornő.

– Ismeretlen férfi. Eszméletlenül találtuk.

Az orvosnő a száját harapdálva, az orra hegyére letolt szemüveg felett futotta át a mentőtiszt kezéből kikapott kórlapot, közben pattogó hangon utasításokat adott, de Priscilla nem sokat értett belőle. Kábán figyelte a nő szája felett mocorgó anyajegyet.

– Próbálják megtudni a nevét, és ha sikerült, nézzenek utána, hogy van-e bármi nyoma a rendszerben! – hajította a hajléktalan lábához a kórlapot, majd elfordult. Elindult a nővérpult felé, a tolószékeket, járóbetegeket kerülgetve.

– Ennyi? – szegődött a nyomába Priscilla. – Dr. Cameron – pillantott le a nő köpenyének mellzsebére.

Az orvos futólag végigmérte Priscillát.

– Ennyi. Mit akar még?

– Hiszen meg sem vizsgálta rendesen!

– Rokona talán? A lánya? – vonta fel dr. Cameron gondosan kihúzott szemöldökét. Most először csillant meg némi érdeklődés a tekintetében.

– Nem! Dehogy – vágta rá Priscilla felháborodva.

– Akkor miért érdekli? – Dr. Cameron arca teljesen közömbös volt, szeme alatt karikák sötétlettek. Nyilván nem ez volt a műszakja eleje, és a falak mellé állított, műanyag székeken várakozó betegek számából ítélve nem is a vége.

– Én… – Priscilla a homlokát ráncolva kereste magában a választ, de az nem létezett.

Az orvosnő felsóhajtott, majd a bejárati ajtó felé intett a fejével.

– Menjen haza! Karácsony van. Csak várja valaki.

***

Priscilla a folyosó egyik magányos székében ülve nézte az üvegfal előtt ácsorgó, csoffadt fenyőfát. Kókadt ágait csillogó gömbök húzták, törzse köré – hogy elrejtsék csupaszságát – aranyszínű boát tekertek. A villódzó égők a Christmas Carol-t ismételgették, de a géphangú nyekergésből Priscilla csak pár, elszökött foszlányt csípett el. Az ablaküveg megsokszorozva verte vissza a színes égők fényét. Odakint már megint havazott, a kövér pelyhek kavarogtak a szélben.

Az emberek száma megcsappant valamelyest, bár Priscilla sejtette, hogy itt sose fogynak el teljesen a páciensek.

– Tudja, ki az a Liliann?

Priscilla felpillantott dr. Cameronra. A nő megfésülködhetett, mert fakóbarna haja szoros kontyba tekerve pihent a tarkóján, az arca viszont ugyanolyan nyúzottnak tűnt, mint korábban. Némi érdeklődéssel figyelte Priscillát szemüvege lencséjén keresztül.

– Nem. Fogalmam sincs. – Ő is hallotta, hogy a hajléktalan – mióta csak magához tért – minden embertől, aki elhaladt a folyosó végébe száműzött ágya mellett, megkérdezte, nem látták-e Lilliannt.

– Akkor mit keres még itt?

Priscilla elfintorodva rázta le a csuklójára az óráját, és a számlapra pillantott. Délután öt óra volt. Már majdnem egy órája vesztegette az idejét a kórházban.

– Csak… kíváncsi voltam – állt fel. – De igaza van, ideje mennem.

– Kíváncsi? – Dr. Cameron hangjában él bújt meg, miközben már-már bántóan fürkészte a lány arcát.

Priscilla zavartan félrefordította a tekintetét. Sejtette, hogy az orvos vár valamiféle magyarázatot, amit azonban ő sem ismert.

– Az a hajléktalan… Engem hívott Liliann-nek.

– Értem. És? Ha nem tudja, kicsoda, mit számít?

Priscilla megrázta a fejét.

– Kiderítettek bármit a múltjából? – tért ki a válasz elől.

– Igen. Pár éve előrehaladott agydaganatot diagnosztizáltak nála. Inoperábilis. Kezelni lehetne, bár az csak a tünetek helyi kezelésére szolgálna.

Priscilla visszanézett a doktornőre, de dr. Cameron arca tökéletesen érzelemmentes volt, mintha nem is lenne több egy maszknál.

– Fájdalmai vannak?

– Minden bizonnyal. Ennek ellenére visszautasította a fájdalomcsillapítót.

– Visszautasította – ismételte meg Priscilla motyogva.

– Igen. Többet nem tehetek. A kezelés drága, és – fintorodott el dr. Cameron – nincs betegbiztosítása.

– Akkor most mi lesz vele?

– Pár óráig még bent tartjuk. Kap meleg ételt, és kerítünk neki ruhát a raktárból. Többet nem tehetünk. Ez nem hajléktalanszálló vagy jótékonysági otthon.

Priscilla megdermedt. Dühítette a doktornő megemelt hangja, és a kemény, elutasító tónus benne. A taxis szavai csendültek fel a gondolataiban, aztán egy másik, régebbi, megfakult emlék villant benne… Ahogy az apja arra kéri, bocsásson meg neki. Priscilla arca lángba borult, megragadta a távozni készülő orvos köpenyét.

– Kifizetem. A… mai napot. Éjszakát. De tartsa bent! – bukott ki Priscillából.

– Miért tenné?

Priscilla habozott. Egy újabb kérdés, amire nem tudott választ adni. A szíve fájdalmasan zakatolt.

– Én… Csak csinálja! Nekem van betegbiztosításom.

Dr. Cameron arckifejezése megváltozott. Az engesztelhetetlen közöny fellazult valamelyest.

– Rendben. A nővér elintézi a papírmunkát.

– Köszönöm.

– De… beszéljen vele! – intett az orvos a folyosó vége felé.

Priscilla elfintorodott.

– Minek?

– Mert egyfolytában magát hívja.

Liliannt hívja! – hangsúlyozta ki Priscilla. – Nem engem.

– Ő azt hiszi, maga az.

– De…

– Beszéljen vele! – vágott Priscilla szavába a doktornő. – Karácsony van. Ha már kifizeti, hogy bent tartsam, akkor ezt is megteheti. Neki szerintem többet fog érni, mint a pénze.

***

Priscilla óvatosan közelítette meg az ágyat, de amikor a hajléktalan feléje fordult, megtorpant. Még öt lépés választotta el őket.

– Liliann! – ragyogott fel az öreg arca. A másodperc törtrésze alatt éveket fiatalodott. Addigi görnyedt tartása elillant, kihúzta magát ültében. Mintha még pár ránca is kisimult volna, amikor elmosolyodott.

Kapkodó mozdulatokkal oldalra simogatta nedves haját. Az ápolók csak nemrégiben fürdethették le.

– Gyere ide! – nyújtotta ki a férfi a kezét, Priscilla azonban megrázta a fejét.

– Nem Liliann-nek hívnak.

– Ó. – A hajléktalan mosolya lehervadt. Gyanakodva szemlélte Priscilla arcvonásait. – Biztosan nem? – kérdezte reménykedve.

– Sajnálom – lépett közelebb Priscilla, és az ágyhoz húzott egy széket. – A nevem Priscilla de Marko.

– Priscilla?

– Igen.

Az öreg a szemét forgatva ízlelgette a nevet.

– Szép név.

– Köszönöm – ült le Priscilla.

– De… mit keres itt, kisasszony? Már ne sértődjön meg, de én a lányomat várom. Liliannt. És maga nem ő. És nem is ápoló – mérte végig a férfi a lány öltözetét.

Priscilla akaratlanul is elmosolyodott.

– Nem. Nem vagyok ápoló.

– Akkor mit keres itt?

Priscilla elbizonytalanodott.

– Én… csak azt hittem, szívesen beszélgetne. Mondjuk… a lányáról?

– Ó. Liliann! – derült fel megint a férfi arca. – Örülök, hogy eljöttél. Olyan régen beszéltünk. Szerintem anyád is nemsokára hazaér. Hogy meg fog lepődni, hogy itt talál!

Priscilla értetlenül nézte a hajléktalant, aztán egy lemondó sóhajjal bólintott.

Az öreg átszellemült arccal félretolta maga elől a tálcát, a félig elfogyasztott vacsorával együtt, és lelökte a combjára a takarót. Alatta tiszta, ropogósra keményített, kórházi köntöst viselt.

– Milyen szép karácsony lesz ez! Olyan régóta nem töltöttük együtt az ünnepeket. Igaz, Liliann, drágám?

Priscilla nem válaszolt, de nem is kellett. Az idős férfi folytatta, tovább szőve a képzeletében játszódó történetet. Priscilla beleszédült, ahogy hallgatta. „Öt éve már, hogy az ünnepeket munkával töltöm” – futott át az agyán a keserű gondolat.

Elfordította a pillantását a hajléktalanról, és észrevette a kórlapot, ami az ágy végébe akasztva pihent. Érte nyúlt.

– Albert Gibbson – olvasta fel a nevet félhangosan.

– Igen, kisasszony. Így hívnak.

Priscilla felnézett az öregre, aki mosolyogva figyelte.

– Önt pedig Priscillának. Megjegyeztem ám ezt szép nevet – kacsintott rá.

Priscilla kényszeredetten elmosolyodott.

– Köszönöm.

– Mondtam már, hogy mennyire hasonlít a lányomra? Liliann-nek hívják.

– Már mondta.

Albert kurtán bólintott, és bár a szája tovább mosolygott, a szemébe fájdalom költözött.

– Meghalt – suttogta maga elé.

– Tessék?

– Meghalt – ismételte meg Albert, aztán a feje a mellkasára bicsaklott. Zihálni kezdett. – Az… én hibám. Meghalt!

Priscilla tanácstalanul, szánakozva figyelte. Nem tudta, mit kellene tennie, vagy mondania. Percek teltek el, mire a hajléktalan légzése lecsillapodott. Az utolsó légvétele már sóhajnak is beillett. Ismét Priscillára nézett, és újra mosolygott.

– Priscilla. Olyan szép név! A feleségem először ezt akarta adni a lányunknak. Én ragaszkodtam a Liliannhez.

Priscilla meglepetten nyelt egyet.

– Mondtam már, mennyire hasonlít rá?

Újabb apró bólintás. Többre nem futotta Priscilla erejéből.

– De várjon csak! Van valahol egy kép róla. – Albert félig elfordult, és a párnája alól előrántott egy ócska bőrpénztárcát. Amikor felnyitotta, látszott, hogy szinte teljesen üres: két képen kívül más nem pihent benne. Az öreg Priscilla felé nyújtotta az egyik fotót. Gyűrött, szakadt papírlap volt, a hátán jókora zsírfolttal. Egy fiatal lányt ábrázolt, aki Priscillával egykorú lehetett, más egyébben azonban nem hasonlított rá. A haja sűrű, sötétbarna volt, a szeme pedig majdnem fekete. Barátságos.

Priscillának eszébe ötlött, amit a legutóbb elhagyott partnere mondott az ő kék szeméről: olyan hideg, mint a szíve.

– Nagyon szép – nyújtotta vissza a képet.

– Igen, szép. Akárcsak kiskegyed.

Priscilla elfintorodott.

– Köszönöm a bókot – állt fel gyorsan, és ingerülten lerázta a csuklójára az óráját. Rápillantott. Már hat óra is elmúlt. – Mennem kell!

El akart lépni az ágytól, de Albert egy meglepően fürge mozdulattal elkapta a kezét. Amikor Priscilla lenézett rá, a férfi zavaros, vérhálós tekintete szinte könyörögve kapaszkodott az övébe.

– Kérlek… Liliann! Bocsáss meg!

Priscilla értetlenül meredt a hajléktalanra. Valami megroppant benne. Az apja nézett rá ugyanígy, amikor sok év után újra felkereste. Bocsánatot kért, amiért elhagyta az anyjával együtt. Bocsánatot kért, mert évekig nem kereste, bocsánatot a könnyekért, a magányért…

És ő elküldte. Elküldte,  mert kiderült, hogy csak olvasta a róla megjelent cikket: Priscilla de Marko, a sikeres üzletasszony, aki alig huszonöt évesen megvette a Swerton irodaházat.

***

Priscilla a fagyos éjszakában felszálló füstöt figyelte. A kezét már alig érezte, az ujjai reszkettek, ahogy az egyik ápolótól kért cigarettát tartotta. Gyerekkén gyűlölte, hogy apjának mindig kesernyés dohányszaga volt, most azonban az ismerős illat elcsitította zakatoló gondolatait. Amikor utoljára látta William de Markót, már nem csak a cigaretta illata lengte be: olcsó piától bűzösen, hívatlanul csöngetett be Priscilla lakására, pontosan öt éve, ugyanígy szenteste…

Priscilla megborzongott az emléktől, és elhajította a félig elszívott cigarettaszálat. A kórház üvegfalán keresztül bámulta a sürgősségi osztályt, bár a folyosó végére száműzött ágyat nem láthatta.

Még zsongott a feje attól, amit az interneten olvasott, miután kimenekült Albert mellől. Már tudta, hogy halt meg Liliann. A férfinak két éve balesete volt. Ő vezette az autót, és egyedül ő élte túl: felesége, és közös lányuk belehalt. Milyen tragikus! Miért mindig a vétlenek halnak meg?

Az újságcikkek pedzegették, hogy a sofőr részeg lehetett, vagy talán beteg, de ez mind csak feltételezés volt. Priscilla is pusztán sejthette az igazat: Albert agydaganata már akkor meglehetett. Mit számít?

Haza kellene mennie.

Priscilla egy pillanatra lehunyta a szemét. A fotocellás ajtó surrogva nyílt szét, de ő nem nézett fel.

– Miss… Priscilla! – szólította meg az ápoló, akitől a cigarettát kérte.

– Igen?

– Mr. Gibbson ön után érdeklődött.

Priscilla mégiscsak felpillantott, fanyarul elmosolyodott.

– A lánya után. Liliann után – javította ki a férfit, de az megrázta a fejét.

– Az ön nevét említette, kisasszony – közölte egyszerűen, majd sarkon fordult, és visszament az épületbe.

Az összezáródó fotocellás ajtón meleg libbent ki, és lágyan, mint ahogy a hópelyhek érintették, végigsimított Priscilla arcán.

***

Priscilla szótlanul ült az ágy mellett. Albert arcát bámulta. A férfi vonásai elsimultak alvás közben. Biztosan szépeket álmodhatott, mert a szája mosolyra húzódott.

– Szeretem ezt a számot – szólalt meg váratlanul.

Priscilla meglepődve dőlt előrébb ültében. Fülelt egy pár másodpercig. A nővérpultra állított rádióból felszálló, kellemes dallam ismerősnek tűnt számára. Tudta, hogy hallotta már valahol, valamikor, de volt ennek bármi jelentősége?

– Nem ismerem.

Passing afternoon. Az Iron and Wine-tól. A feleségem egyik kedvence száma volt – felelte csendesen, rekedt hangon Albert, majd egy pillanatra felnézett Priscillára.

Először csak dúdolni kezdte, aztán az énekessel együtt szavalta a sorokat, mintha vers lenne.

– „Vannak dolgok, amik elúsznak. Mint a végtelen, hiába számolt napok…”

Priscilla torka elszorult.

– Mr. Gibbson – érintette meg a férfi kezét, de Albert nem mozdult. Tovább énekelt, szívszorító aláfestéseként a rádióból szóló zenének. Ha hamisan is, nem számított. Ráspolyos hangja tökéletes ellentéte volt az énekes baritonjának.

– „A titkai, mint egy-egy dal, és én mégsem ismerem…”

– Albert – szorította meg Priscilla a férfi ujjait. – Tudom, mi történt. A baleset… a felesége… a lánya – harapta be a száját. A szavak a torkán rekedtek, amikor Albert ismét kinyitotta a szemét, és ránézett. Az íriszén könny reszketett.

– Bocsáss meg, Liliann! – suttogta.

Priscilla érezte, hogy a férfi keze remegni kezd, majd pár másodperc múlva már az egész ágy rázkódott a hajléktalan alatt.

– Valaki! – pattant fel Priscilla. Iszonyodva nézte az Albert szájából kicsorduló, habos nyálat. – Valaki segítsen! – sikított fel. Elrántotta a kezét, és a falig hátrált.

Dr. Cameron a férfi ápolóval a sarkában rohant ki az egyik vizsgálóból.

– Rohama van! – motyogta Priscilla kétségbeesve. Nem tudta levenni a szemét Albert meg-megvonagló arcáról.

– Aspirál. Szívást! – Dr. Cameon hangja nyugodt maradt. A nővérpult mellett álló, sürgősségi kiskocsiról felmarkolt egy fecskendőt és egy ampullát. Gyors mozdulattal felszívta a gyógyszert, és félrerántva a takarót, Albert combjába döfte a tűt.

A férfi testének remegése pár pillanat alatt lecsillapodott, de a légvételei továbbra is felszínesek maradtak.

Dr. Cameron Priscillára nézett.

– Sajnálom – rázta meg a fejét. – Ennél többet nem tehetünk.

Priscilla bólintott, és nyelt egyet. A tekintete visszatért Albert arcára. Ahogy a görcs engedett, a vonásai megint elsimultak. Csak az évek során felrajzolt ráncok maradtak.

Priscilla visszamerészkedett az ágy közelébe.

– Mr. Gibbson? – suttogta. – Albert…

– Nem biztos, hogy felébred. – Dr. Cameron is halkan beszélt. – De talán így lenne neki a legjobb.

– Talán – motyogta Priscilla megborzongva.

– Talán.

– Magamra hagyna, doktornő?

– Természetesen.

Priscilla megvárta, míg ismét kettesben marad Alberttel. A rádióban már új szám szólt, de az ő szívében még ugyanaz a fájdalom lüktetett.

Priscilla megérintette a hajléktalan kezét, tenyerét az érdes, meleg bőrre simította. Fejében egy új hang szólalt meg. Ismerni vélte, de olyan régen nem hallotta ilyen tisztán – te jó ég, öt éve –, hogy azt hitte, már el is felejtette.

Bocsáss meg, Priscilla…

– Megbocsátok… apa…

 



2024. február 1., csütörtök

A suttogó erdő (novella)


 A novella még 2017. januárjában jelent meg a Bizzarium negyedik novelláskötetében, ami a "Tábortűz körül" címet viseli, de most megosztom itt is. :)

 




    Egyedül ülsz a szegényes tűzrakás mellett, ami vajmi kevés meleget ad. Fázol. Az apró lángok szeszélyesen ugrálnak, sisteregnek, és a füst, amit a parázs által rágott fahasáb ereget, feketébb még az éjszakánál is.
    Ág reccsen mögötted, és te megriadsz. Odakapod a fejed, és a szíved fájdalmasan dobban egyet.
    – Dale? – suttogod rekedt hangon. Félelem markolássza a torkodat, és fél kézzel elengeded a prémes köpenyt. A melletted heverő tőrért nyúlsz. Megnyugtató érzés, amikor a bőrrel bevont markolat a tenyeredbe simul.
    Felállsz és megfordulsz. Meredten bámulod a cserjést, de csak a szél mozgatja a leveleit.
    – Van ott valaki? – kérdezed gyanakodva, de a válasz ezúttal is elmaradt.
    Közelebb lépsz. Csak egyetlen lépést teszel, és aztán meg is megtorpansz. Megint ág reccsen, és megint mögötted.
    Megpördülsz, és ösztönösen magad elé kapod a fegyvert. Az ívelt pengén narancsvörös lángok táncolnak, ahogy remegő kézzel markolod.
    A válladról lecsúszik a súlyos köpeny, és tompán puffan a kiszáradt földön. Nem számít.
    Vársz, de semmi nem történik. Csak a szél motoszkál a lombokban, és csak a levelek zörögnek.
    Lassan megnyugszol. A légzésed lecsillapodik, és már kevésbé fáj, ahogy szíved a mellkasodat döngeti. Visszatelepszel a tűz mellé, és letörlöd a homlokodon kiütközött verítéket. De a fegyveredről nem feledkezel meg. Magad mellé teszed, hogy kéznél legyen, és vársz tovább. Hiába. Dale nem jön vissza.
    Már éjközép után járhat az idő, amikor felnézel a csillagokra. Mind a két hold fenn van az égen. A fekete ugyan nem sok fényt ad, de hűségesen kúszik ezüstös menyasszonya után, és te fáradtan dörzsölöd meg a halántékod. Tompa fájdalom lüktet a koponyádon belül.
    Felkelsz a lassan magába roskadó tűzrakás mellől, és kinyújtóztatod elgémberedett tagjaidat. Most már nagyon ideges vagy. Dale több mint egy órája ment el. Már régen vissza kellett volna érnie az őrjáratból. Lehet baja esett?
    Elhatározásra jutsz, és elindulsz utána, de a kezdeti magabiztosságod gyorsan fogyatkozik, ahogy mindjobban összetömörödik körülötted az éjszaka sötétje. A hideg szél felborzolja a hajad a tarkódnál, és te megborzongsz. Egy pillanatra megtorpansz és visszanézel az apró tűzrakásra. A lángnyelvek csalogatóan integetnek. Jobb lenne visszamenni, és várni tovább. Lehet, hogy Dale ledőlt egy fa mellett, és elaludt. Végülis elég sok sört bevedelt az este. Igen, elég valószínű, hogy lepihent valahol, és elnyomta az álom – döntöd el magadban. El is mosolyodsz megkönnyebbülten, de elhatározásod ellenében mégsem mozdulsz. Egy hang üti meg a füled. Vékony, síró hang. Alig több mint a szél suttogása.
    – Van ott valaki? – szólsz bele a sötétbe, és bizonytalanul elindulsz a hang irányába.
    Félrehajtod az arcod elől az ágakat és a lábad alatt az avar recseg, hiába igyekszel csendesen lopakodni. A lélegzésed is túl hangosnak érzed.
    Ahogy közelebb érsz, már ki tudod venni a hangot: valaki sír. Fojtottan, akadozó légvételekkel. Amikor a csizmád alatt egy ág júdás módján megreccsen, a zokogás elhallgat.
    – Ki van ott? – sikít fel a nő rémülten, és te kilépsz a fák közül. Barátságosan felemeled mind a két kezed, hogy lássa, nincs benne fegyver.
    – Sajnálom, ha megijesztettem… – mondod, de aztán elakad a szavad, amikor meglátod.
    A nő egy kisebb tisztás közepén térdel. Hófehér ruhája ezüstösnek hat a holdfényben, és vér szennyezi. Előtte egy test hever. Akárki is az, a feje a nő ölében nyugszik, és ő monoton egyhangúsággal simogatja a ruháján szétterülő tincseket.
    – Annyira sajnálom – néz rád a nő, és érzed, hogy a kimondott szavak reszketnek.
Közelebb lépsz.
    – Ki maga?  – kérdezed gyanakodva, de megint a torkodra forrnak a szavak.
    Ahogy a nő halkan felsikoltva hátrébb húzódik, az öléből lefordul a fej. Dale kiüresedett tekintete mered rád. Az arcán a vonások megfagytak, és látod, hogy a nyaka fel van tépve.
    – S… Sajnálom. Engem akart… megmenteni – nyögi ki a nő akadozva, miközben feláll.
Görnyedten, magát ölelve áll Dale fölött. A haja sötét hullámokban omlik a vállára. Olyan esetlennek tűnik, és amikor közelebb lépsz, ezúttal nem próbál menekülni, csak még összébb húzza magát.
    – Semmi baj – nyelsz egyet. Nem akarsz Dale tetemére nézni, de mégis megteszed.
Nem túl régóta ismered, de viszonylag kellemes útitárs volt, és a hullát látva hányinger önt el. A torkodat a gyomrodból felfelé tartó sav marja.
    Kinyújtod a kezed a nő felé és ő megfogja. A tenyere jéghideg és nyirkos, az ujjai remegnek. Átlép Dale teste felett, neked tántorodik. Ösztönösen magadhoz öleled, és érzed, hogy a karcsú test minden ízében reszket.
    – Semmi baj – nyögöd ki nehezen. A szavak súlyosak a szádban, mintha kövek lennének.
    A köpenyed lehúzod a válladról, és félig a nőre borítod. Még mindig Dale-t nézed. A mellkasát a nő uszálya teríti be, mintha csak takaró lenne, de a torkán a feltépett sebet nem rejti el.
    – De igenis van – suttogja a nő remegő hangon.
    Megmarkolja az inged, abba kapaszkodik. A légvételeit a nyakadnál érzed. Forróak.
    Szorosabban magadhoz karolod a nőt, és vonszolni kezded. Nem sokat segít neked. Botladozik, és teljes súlyával rád támaszkodik. Neked kell tartanod.
    Egyszer megakad a lába egy félig kiálló gyökérben, és térdre esik. Téged is magával ránt, és nem hajlandó felkelni. Megint sír, bár ezúttal csendesen.
    – Sajnálom – motyogja halkan.
    Féltérdre ereszkedsz előtte, és az arcához, az álla alá nyúlsz. Gyengéden kényszeríted csak, hogy rád nézzen, és amikor a tekintetek összetalálkozik, meglepve fedezed fel, hogy a szeme majdnem fekete. Mintha nem lenne pupillája. Lehet, hogy csak az íriszén ringatózó könnyek, az éjszaka játéka teszi.
    – Sajnálom – suttogja újra, és érzed, hogy a tenyeredbe hajtja a fejét. Egy könnycsepp végigfolyik a kezeden is. Forró.
    – Nem a… maga hibája – nyelsz egyet, de a szád így is száraz, és képtelen vagy levenni a szemed a nő szeméről. Megbabonáz a szépsége. És amikor kissé oldalt fordítja a fejét, apró csókot hagy a tenyeredben.
    Megborzongsz. Jóleső meleg szalad szét a testedben, és az ágyékod megmoccan.
    Nem érted, mi történik.
    A társad, akivel együtt indultál Artag városából, halott. A teteme a fákon túl fekszik, temetetlenül, és te mégis arra gondolsz, milyen puha lehet ennek a nőnek az ajka.
    Megköszörülöd a torkod, és kényszeríted magad, hogy felállj.
    – Jöjjön! – fogod meg a nő karját, és felsegíted.
    Ezúttal engedelmesen követ téged, bár a súlyát, ahogy a vállát karolod, neked is tartani kell. Az oldaladhoz simul, a teste még reszket.
    – A tűz mellett melegebb lesz, és talán biztonságosabb is – mondod csendesen. Leginkább csak magadnak.
    Már látod a fákon túl az apró tűzrakás fényét, hallod a lángok pattogását, a sercegést, ahogy a fahasábokat rágják.
    – Az a vadállat még itt ólálkodhat, de talán a fény távol tartja...
    – Vadállat – ismétli meg a nő kásás hangon. Félig talán nevetve. Megborzong, és szorosabban hozzád bújik. Az egyik karjával átöleli a derekad a köpeny alatt, ami mindkettőtöket beborít, és benned megint fellángol a forróság. A gerinced mentén apró, bizsergő érzés fut fel. Nem akarsz, mégis felsóhajtasz, és közelebb húzod magadhoz a karcsú testet. A kezed a válláról lentebb csúszik. A tenyered alatt már nem a ruha anyagát érzed, hanem élő, eleven bőr melegét, és a nő is felsóhajt, amikor megérinted. Felnéz rád, és te azokban a fekete szemekben a lángok fényét látod táncolni.
    – Üljön le! – ereszkedsz le vele együtt a tűz mellé.
    Lehúzod magadról a köpenyt, és a törékeny vállakra borítod. Tudatában vagy, hogy remeg a kezed, ahogy az álla alatt, esetlenül összekötöd a zsinórt.
    Felállnál, de a nő a kezed után kap. Az ujjai a csuklódra fonódnak.
    – Ne! – A hangja hiába halk, a rövid szó kiáltásnak tűnik. – Kérem, ne hagyjon magamra! – Feljebb veti a fejét, és esdekelve néz rád. Az arcán pír ég, lecsordul a nyakára is. A szorítása meglazul, az ujjai lecsúsznak a kezedről, és az ölébe hullanak. Hidegnek érzed a hiányukat.
    Visszatérdelsz a nő elé.
    – Nem akartam elmenni – mosolyodsz el, hiába tudod, hogy sem a hely, sem az idő nem ad okot az örömre. Te mégis örülsz, leginkább a nő közelségének. Hiszen gyönyörű, ezt nem tagadhatod. Érzed a testéből felszálló meleg illatát. Virágillat, amit gyorsan szétzavar a felkavarodó szél, és te közelebb hajolsz, hogy újra érezhesd.
    A nő felnyúl, és megérinti az arcod. Hallod a borosta sercegését, ahogy végighúzza a tenyerét az álladon. Gyengéden körberajzolja a régi heget. Puha, meleg érintése van, és a hangja, amikor felnevet, olyan, mintha a szél kacagna.
    Nyelsz egyet, de a torkodból a gombóc nem mozdul. A szíved fájdalmasan verdes, és nem tagadhatod meg a vágyat, amit a nő közelsége szít fel benned. Hiába próbálsz másfelé nézni, az a sötét szempár, és a benne lobogó tűz magánál tartja a tekinteted. Megbabonáz, elbűvöl. Megszédülsz, amikor a benne kavargó, fekete örvény megragad, és magával ránt, de nem számít. Az arcodon motoszkáló kézre simítod a sajátod, és ott tartod.

***

    A nő zihál. Az ajka félig elnyílva, nyálat csillan rajta. Lassan testhelyzetet vált: feltérdel, közelebb csúszik hozzád. Közelebb hajol, és a szája reszket, amikor a tiédhez ér.
    Ő felsóhajt, te felmordulsz a hirtelen beléd nyilalló vágytól, ami keresztülvágtat a testeden, mint egy megvadult ló.
    Összemarkolod a nő kezét, de képtelen vagy ellökni magadtól. A szádon matató, félszeg csók édes, és amikor a nő a nyelvét is végigsiklatja a tiéden, az öleden ismét megdobban a vágy. Forrón lüktet, fojtogat.
    Lehunyod a szemed, elereszted a kezét, és ő még közelebb húzódik. Az arcodat simogató érintés lehull a válladra, majd a nyakadra kúszik. Az ujjai a tarkódon matatnak. Kihúzzák a hajadat összefogó bőrszalagot, és szétfésülik a tincseket.
    Most már nem olyan félve, bizonytalanul csókol. Érzed a szenvedélyt ajka érintésében, főleg amikor finoman megharap. A nő formás melle a mellkasodnak nyomódik, és képtelen vagy megkülönböztetni a vad püfölést, hogy melyik a te, és melyik az ő szíve verése.
    A kezed a nő karcsú derekára téved, feljebb gyűröd a ruháját. Még nedves a vér rajta, és hirtelen megcsap az édeskés szag is, de mielőtt a gondolat után kaphatnál, az már el is illan. Elsodorja a nő közelsége, és az érzékbolygató virágillat, ami ismét az orrodba tolakszik.
    A nő ismét a szádba harap, és te felszisszensz az apró, gyorsan múló fájdalomtól, amit a csókja töröl el. Hozzád nyomja a csípőjét, és törleszkedve dörgölőzik, mint valami macska. Egyre megkeményedő ágyékodat izgatja a mozgása, és te újra felmordulsz. Még fentebb hajtod a ruhája redőit, a kezed alá siklik. Te is felsóhajtasz – vele együtt –, amikor végigsimítasz a fenekén, és a nő a válladba kapaszkodva megroskad. Vele együtt dőlsz el a hideg földön. Ő alul, te félig rajta. A fenekéről a kezed a combjára csúszik. Puha húsba markolsz, és a nő engedelmesen megemeli a lábát.
    Már nem csókol, és te ránézel. A tekintetébe – abba a sötét örvénybe – feledkezel, amiben mohó vágyat vélsz felfedezni.

***

    Egyedül ébredsz fel. A tűz a hamuba fulladt, a zsarát sem ég már. A reggel hideg és nyirkos.
    Hangokat hallasz, és ettől megéberedsz. Levetett ruháid közül előrántod a tőröd, és talpra ugrasz. Körbefordulsz, de a nőt sehol nem látod. A köpenyed is, amivel betakartad eltűnt.
    Megborzongsz, bár magad sem tudod, miért. A hideg teszi, vagy a nő testének hiánya?
    Gyorsan magadra kapod a ruháidat, és elindulsz a hangok irányába. Abba az irányba, ahol Dale teste is hever. Félve hajtod szét a bokrok leveleit, de nem lépsz ki a tisztásra. Embereket látsz a tetem mellett.     Egy férfit és egy nőt. Mindketten fegyvert viselnek maguknál.
    – Biztos vagy benne, hogy egy grazohn tette? – néz rá a férfi a nőre. Fiatal lány lehet még, bár ebből a távolságból nem tudod a korát pontosan megállapítani. Fehér köntöst visel, a kezében faragott botot tart.
    – Igen – bólint határozottan a nő, és megérinti a nyakában csüngő, súlyos lánc végén a medált.
Sol, a Napisten szimbóluma.
    – Egészen biztos. – A nő hangjából fenyegetés süt, és ettől kiver a víz.
    Erősebben markolod meg a vékony gallyat, és nem számít, hogy egy tüske a tenyeredbe fúródik. Alig érzed a fájdalmat. Kilépsz a napfényre.
    A férfi egyből a kardjáért kap, amikor meglát. Nem támad, de a tartása fenyegető.
    Gyorsan eldugod a tőröd, és felemeled a két kezed, hogy lássák, békés a szándékod.
    A nő téged néz. A feje félrehajtva, a tekintete nyugodt. Amikor közelebb érsz, látod, hogy valóban fiatal.
    – A maga… barátja. – Állítja, nem kérdezi, és a botja végét Dale kezéhez érinti.
    Nyelsz egyet, és bólintasz.
    – Azt mondta… egy grazohn  tette? – A szavak nehezen fordulnak meg a szádban, és a hangod rekedt. Nem mersz Dale arcára nézni.
    – Igen – feleli a nő csendesen.
    – Mi az a grazohn?
    – Emberbőrbe bújt szörny – köp ki oldalra a férfi, és undorodva elhúzza a száját. – Boszorka. Nősténydémon, ami csak két dolgot akar az embertől: életet, ami a táplálékuk, vagy, hogy gyermeket nemzenek nekik. Szörnyszülötteket, akik olyanok lesznek, mint ők – mondja a férfi, gondosan megrágva a szavakat, és te lehunyod a szemed.
Szédülsz. A füledben a véred zúg, és a fejedben a gondolatok összegabalyodnak. Próbálod felidézni a nő arcát, de nem megy. Csak egy elmosódott folt az emlékeidben.


2024. január 3., szerda

Dragovida Krónikák I. – Sárkányvér

Prológus

 

– Megőrültél? – Khirov a négy lábát megvetve állta el Roynor útját, hogy a fészektestvére még csak véletlenül se hagyhassa el a kis erdőt, ahová ő hívta. Karmait a tegnapi eső által átáztatott, rohadt szagú avarba mélyesztette.

Még kölyökkorukban fedezték fel a sárkányfészektől távoli, eldugott völgyet. Versenyezni akartak – állandóan versengtek mindenben –, hogy ki képes messzebb jutni a levegőben. Hajnalban hagyták ott a fészket, az egyik szellőzőjáraton át kúsztak ki, hogy az őket őrző nőstényeket elkerüljék.

Aztán a szárnyukat kitárva vetődtek le a hegy északi oldalán, ami olyan magas volt, hogy nem lehetett lelátni az aljáig.

A kis völgyig bírták. Akkor már mindketten az erejük végét járták, inkább csak hagyták, hogy a szél vigye őket, elnehezült szárnyukat képtelenek lettek volna megmozdítani.

Fákat letarolva értek földet. Az a fa, amely megfékezte Khirov esését, a becsapódás erejétől félbetört, szerencséje volt, hogy nem sértette meg valamelyik ág a szárnya még puha és rugalmas bőrlebernyegét.

A törzs csonkját az eltelt kétszáz év alatt az időjárás majd a földig lekoptatta, a maradványait moha nőtte be, de Khirov még mindig pontosan emlékezett a helyre.

Nem messze tőle álltak most.

Már régen nem azok az ostoba kölykök voltak, akik kicselezték a fészket őrző nőstényeket. Azóta a Davon klán teljes jogú tagjaivá váltak, még ha jelenleg Roynor olyan ostobán viselkedett is, mintha kölyök lenne még mindig.

Khirov a két szárnyát széttárva meredt rá. Minden izma remegett a dühtől. Parázs égette a torkát, karmai alatt apró kavicsok csikorogtak. Ha Roynor megmozdul, kész lett volna rávetni magát, de a fészektestvére csak nyugodtan megrázta a fejét.

A fák lombján átszűrődő, kései napfény érintésére felszikráztak vörös pikkelyei.

– Te ezt nem érted…

– De nagyon is értem – sziszegte Khirov, majd fenyegetően felmordult, annyira képtelenség volt, amit hallott. – Meg akarod tagadni a klánod!

– Nem akarom – ingatta a fejét Roynor. Higgadt volt. Kettejük közül mindig ő volt a higgadtabb.

Khirov dobbantott egyet a mellső lábával, és a fészektestvére nyaka felé kapott, fogai a vastag, pikkelyes bőr előtt csattantak, bár egyelőre csak jelképesnek szánta a támadást. Kölyökkorukban ugyan sokszor mérték össze az erejüket, és kifejlett sárkányként is előszeretettel gyakoroltak együtt, de soha, egyikük sem fenyegette meg ilyen nyíltan a másikat. Testvérek közt ez nem szokás, még ha nem is a vér kötötte őket össze, csak a klán és a fészek. Khirov és Roynor két külön pártól született, de a két nőstény – ahogy az szokás volt – ugyanabba a fészekbe rakta le a tojásait. Így könnyebb volt megvédeni őket, a fiókákat, a ritka kincseket.

– Elhagyni akarod! Az majdnem ugyanaz. Akinek nincs klánja, az szabad préda. Bárki levadászhatja, és hidd el, az ellenségeink örömmel megtennék.

Roynor pofájára féloldalas mosoly kúszott, kivillantotta a fogait.

– A Lerindow klánra gondolsz.

– Te is tudod, hogy igen.

A Davon klán és a Lerindowok mindig is ellenségesen viselkedtek, folyamatos volt a harc a területekért, ami az emberek szaporasága miatt amúgy is egyre szűkebbé vált, de minden más sárkány is kapva-kapott volna az alkalmon, hogy meggyengítsen egy másik klánt.

– Nem érdekelnek a Lerindowok – jelentette ki Roynor.

Megdöbbentő egy kijelentés volt, Khirov egyből felkapta rá a fejét. Összehúzta a szemét.

– És a saját klánod? Én?

– Mondom: nem érted.

– Akkor magyarázd meg, miért! Miért?

Roynor nagyot sóhajtott, mire az egyik fa alacsonyra benyúló ágán a levelek megpörkölődtek.

– Megtörtént…

Khirov a szó hallatán elképedt.

– Úgy érted… – Megrázta magát. Tudta, hogy érti Roynor, felesleges lett volna szavakba kérni.

A sárkányok közt nem létezett szerelem. Ők az erejük miatt választottak párt, és könnyen túlléptek rajta, ha mást alkalmasabbnak találtak.

A klánokat mindig is az erő tartotta össze. Csak az erős maradhatott fenn, csak az erős élhetett túl.

Ritkán, nagyon ritkán mégis előfordult, hogy egy-egy sárkány vére dalra fakadt. Lehet, hogy sokkal régebbtől számolták az időt, mint az apróéletű emberi lények, lehet, hogy ők már a világok kezdetén is jelen voltak, lehet, hogy az egyetemes tudás, ami mindegyikükben ott rejtőzött, hatalmas, de még ők se tudták, hogy miért van ez. Miért van, hogy olykor dalra fakadt a vérük? Talán a mindenhol jelenlévő mágia akarta, hogy így legyen, talán valami más, ami még náluk is ősibb.

– Melyik klán? – rágta meg Khirov a kérdést, fogai alatt a szavakat megőrölte. Biztos volt benne, hogy nem egy Davon nőstény, akkor nem kellene elhagynia Roynornak a klánt.

Újabb sóhaj, egy levél lángra kapott, dacára annak, hogy az eső után jártak. A levél szélei felpöndörödtek, majd ahogy elégett, a kacs eleresztette.

Khirov megvárta, míg földet ér, addigra a parázs is kihunyt.

– A Lerindowok, igaz? – A mellkasában keményen dübörgött az indulat. Fogalma sem volt róla, hogy a klán mit fog kezdeni ezzel a helyzettel. Udan megtilthatná Roynornak, hogy elhagyja őket, de Roynor már döntött. Nem véletlenül voltak itt.

– Nézd, Roy…

– Egy ember az.

Khirov irtózva felmordult. Hátrahőkölt. Akármennyire hihetetlennek is tűnt, amit hallott, Roynor neki soha nem hazudott volna. Legalábbis régen nem, de most már semmiben sem volt biztos.

– Egy… ember? Egy ember, Roynor? – A gondolat viszolygással töltötte el. Képtelenség!

Voltak ugyan páran a sárkányok közt, akik az embereknek még az írmagját is eltörölték volna a világból, és ebben a nézetben a Davon klán mindig is az élen járt, de soha nem támadták meg őket. Túl nagy lett volna a veszteség, mindkét oldalon.

Az emberek szaporák voltak, és egyre többen lettek, ráadásul közöttük is voltak, akik mágiával bírtak. Ők nemesvérűnek nevezték magukat, de valójában csak szipolyok voltak. Az erejük elvett, mindent, amijük volt, a természettől lopták. Növényektől, állatoktól… sárkányoktól is. A nemesvérűek mágiája ki tudja, mit tett volna velük. Udan, Roynor nemzője és a Davon klán vezére hiába érvelt a háború mellett, a többi klán egyelőre féken tartotta.

Egyelőre…

– Felejtsd el azt az ember! – húzta be Khirov a szárnyát, és maga köré tekerte. A meleg ellenére hidegen rázta az indulat. – Felejtsd el, mást nem tudok tanácsolni. Ha Udan tudomást szerez róla, hogy egy ember miatt fordítasz hátat a klánodnak, háború lesz. Vérbe és tűzbe fogja borítani a világot.

Roynor viszont megrázta a fejét.

– Nem érted – ismételte meg önmagát, ezúttal már csak motyogva.

Khirovban a rossz érzés úgy áradt szét, mint a jég. Túl jól ismerte a fészektestvérét. Túl jól!

– Mit titkolsz még? – bődült el, és előre akart lendülni, hogy ezúttal tényleg elkapja Roynor nyakát. Vért akart fakasztani, a nyelve hegyén érezni a meleget, de valami visszahúzta.

Elképedve nézett le.

Mind a négy lába köré növények tekeredtek. Hosszú fűszálak, folyondár indája, hajlékony gyökerek, a bokrok ágai.

– Sajnálom, de muszáj volt – hátrált el tőle Roynor. Hadarva fűzte egymásba a szavakat. A körülöttük lévő fák Khirov felé dőltek, gallyaikkal feléje nyúltak, hiába rántotta meg az egyik lábát, a recsegve szétszakadó növények helyére újak kúsztak. – El kell engedned, mert abban a nemesvérű lányban van valami, ami…

Khirov a szóra döbbenten felcsuklott. A szája sarkából folyékony tűz csorgott lefelé, a talajra fröccsenve sisteregve csapott fel a gőz.

– Sajnálom! – lépett még egyet hátra Roynor. Aztán a szárnyát széttárva lendült fel a magasba. Nem érdekelte, hogy ágakat sodor magával, nyílként száguldott az ég felé.

Khirov pedig képtelen volt megmozdulni. A döbbenet, ami letaglózta, nagyobb erővel szögezte le, mint a testére csavarodó növények.

 

Első Fejezet

 

Amyel mozdulatlanul ül a kényelmetlen széken, ujjai a könyv során siklanak. Bár a szemével követi a betűket, a látása homályos. A törvényeket fejből idézi:

– Az embervér gyenge. – Nyel egyet, mielőtt folytatja. – A mágia nem keveredhet.

Apja az elsők között tanította meg neki a dragovida törvényeket. Se írni, se olvasni nem tudott még, de minden este a törvényekkel feküdt, és reggel az volt az első, hogy fel kellett őket mondania.

Igazából annyiszor elismételte már, hogy a kezdeti gyűlölete kikopott. Az apja mindig olyan szenvtelenül ejtette ki, hogy az “embervér gyenge”, mintha semmit nem jelentene, de ő nem lord Cedrik. Nem dragovida, csak… egy félvér. Akinek léteznie sem lenne szabad.

Amyel pislog párat, de a látása nem tisztul ki. A tintával felrótt sorok szétfolynak, kígyók módjára tekeregnek a megsárgult, fényesre kopott papíron.

A becsukott ajtón túl, a folyosón léptek közelednek. Halkan csusszannak.

Amyel becsukja a könyvet. Lopva az ágy felé pillant. Apja kérte, hogy fennhangon olvasson neki, a törvénykönyvet is ő maga választotta, mégis úgy tűnik, hogy elaludt. Lord Cedrik szeme csukva van. Két keze összekulcsolva az álláig felhúzott takarón, egyenletesen lélegzik.

A szolgáló, Hugar csendesen kopog be.

Amyel felkel, a széke nyikkan egyet. Térdéről a pokróc a földre hull. Némi por lebben fel. Csendszagú por.

Amyel az asztalra teszi a könyvet, távol a gyertya megolvadt faggyútócsájától, és az ajtóhoz siet. Hidegebb, sötétebb levegő tódul be a szűk folyosóról, ahogy kinyitja, felzavarja a szobában megrekedt állottat. Hiába van nyitva az apró ablak spalettája, a ki-be járó szellő sem zavarhatja ki a tapétás falakra tapadt száraz, beteg szagot.

– Kész a vacsora, kisasszony – közli halk hangon, lehajtott fejjel Hugar. Kopasz tonzúráján, amelyet az idő alakított, megcsúszik a gyertya fénye.

Mióta Amyel az eszét tudja, az idős férfi és a neje itt szolgál. Keveset beszélnek, mindig tisztelettudóak. Még vele is. Bár Amyelnek fogalma sincsen, hogy tudják-e, lord Cedrik… nos hogy túlföldi.

Az elmúlt napokban viszont Hugar és Szavin is elhalkult. Lábujjhegyen közlekednek a ház folyosóin, apja szobáját – hacsak tehetik – elkerülik.

– Nem érkezett senki? – préseli ki Amyel az összeszorított fogai között.

– Nem, kisasszony.

Warren nagyúrnak – vagy ha mást küld maga helyett, annak – meg kellett volna már érkeznie, apja hetekkel ezelőtt értesítette, hogy nem fognak tudni elindulni, mint ahogy tervezték.

A gondolatra lüktetni kezd Amyel mellkasában a rettegés. Talán útközben történt valami?

– Kisasszony? – Hugar kivár. Arcán az eddigi semleges kifejezés megolvad, a ráncai elmélyünek, ahogy bizonytalanul elmosolyodik. Mondani akar még valamit, de Amyel int, hogy távozhat. Nincs szüksége senki részvétére. – Igenis… kisasszony – motyogja a férfi. Gyorsan újra lehajtja a fejét, és kiaraszol a gyertya remegő fényköréből. Amikor elnyeli a folyosó sötétje, Amyel újra bezárja az ajtót.

– Nem fog jönni – krákog fel ekkor az apja.

Amyel megdermedve markolja tovább a cirádás, fekete fémkilincset. Azt hitte, az apja alszik. Lord Cedrik még dragovida mércével is öreg, amennyire Amyel tudja, már Warren nagyúr apját is szolgálta. Rémisztő a tény, hogy az utóbbi pár hétben mintha több tíz évet korosodott volna. A betegség gyorsan, túl gyorsan verte le, senki nem számított rá. Ő legalábbis biztosan nem. Apja haja megritkult, tincsekben hullott ki, az arcbőre megereszkedett, kinyúlt, mint a kelt tészta.

Az elmúlt napokban már annyira legyengült, hogy az ágyból sem volt képes kikelni.

Amyel azóta nem hagyta magára.

Ahogy megfordul, hideg költözik a szívébe. A levegő megsűrűsödik körülötte. Apja éjjeliszekrényének a fiókjára mered, ahol lord Cedrik az apró, ln’dori varázsholmit őrzi. Néha, amikor beosont apja szobájába, előszedte és kicsomagolta a finom bársonyból. Bár a nyele nagyon régen letört, a kristályból csiszolt domború korongon nem keletkezett soha karcolás.

Amyel szerette az ujjbegyével cirógatni. Végigkövetni az ezüstből megmunkált keret indáit, a borostyánleveleket, és a levelekre karcolt aprócska jeleket, amelyekkel a hozzá értők mágiával itatták át. Apja ódzkodott használni, érthető módon, de Amyelnek nem voltak fenntartásai. Talán mert félvér volt, őt a nemesmágia nem szipolyozta ki, érzett ugyan valami különös bizsergést, ha kézbe vette az apró tárgyat, de az nem volt kellemetlen. Sőt. Hasonló volt ahhoz, mint mikor varázsolt, bár mégsem olyan. Sokszor kívánta ezekben a lopott percekben, bárcsak meglátná a kristályban Warren nagyurat, ugyanakkor félt is tőle, hogy mit mondana a dragovida, ha lord Cedrik helyet ő fogadná. A klán nagyurával Amyel csak és akkor beszélhetett, amikor a nagyúr úgy kívánta.

– Mi az, hogy nem fog jönni? – Amyel nem akarja, hogy vádlónak érződjenek a szavak, de képtelen nyugodt hangot megütni. Valami belülről fojtogatja.

– Warren nagyúr nem fog jönni – ismétli meg az apja, és erőtlenül megpaskolja maga mellett az ágyat.

Amyel visszamegy hozzá, és a takaró csücskét óvatosan félretolva leereszkedik a halkan megnyikorduló matracra. Két kezét az ölébe ejti, ujjaival elkezdi morzsolgatni a köntöse  anyagát. Azt figyeli.

– Miért nem? – A kérdés csak úgy kibukik belőle, pedig más helyzetben biztosan nem merné kiejteni. A kíváncsiság nem bűn, de lord Cedrik hamar elveszítette a türelmét a kérdések súlya alatt, ezért Amyel megtanulta maga megkeresni a válaszokat a számtalan könyv valamelyikében. – Azt mondtad, hetekkel ezelőtt értesítetted, hogy az állapotod… – Nem bírja kimondani a tényt.

Apja ekkor simítja meg a kezét. Az érintése száraz és érdes, mint a törékenyre aszott pergamen.

Amyel a göbös ujjakhoz kap.

Az apjára pillant, de mintha a halál arcába nézne. A férfi csontjairól minden hús lefogyott, szeme beesett az üregébe, halántékán felritkult a haj.

Amyel fuldoklik a torkába csorgó keserűségtől. Hiába tudja, hogy minden élet múlandó, attól még nem lesz könnyebb elviselni.

– Szeretnék adni neked valamit – húzza el lord Cedrik a kezét.

Amyel ökölbe zárja az ujjait, körmeit a tenyere bőrébe mélyeszti, úgy figyeli apját, ahogy a hálóruhája zsinórjaiért nyúl. Remegő ujjaival nehezen boldogul, de Amyel képtelen megmozdulni. Csak meredten bámulja, ahogy lord Cedrik elővonja a vékonyszemű láncra fűzött shireát.

A fekete, lapos karika két oldalán lévő klánszimbólumokon megtörik a gyertya fénye, a vésetek elnyelik azt.

Lord Cedrik kioldja a kapcsot.

Amyel az alsó ajkába mélyeszti a fogait. Semmit nem ért. Egy sárkányúr soha – soha! – nem válik meg a shireájától. Az olyan, mintha a lényétől fosztanák meg.

– Vedd el! – nyújtja oda lord Cedrik. Nem tűr ellentmondást a hangja.

Amyel mégse moccan.

A láncon megforduló shireát nézi. A számtalan jelet, amelyet az Őrzők véstek bele a megkövesedett pikkelydarabba. Apja sárkánya, Shaan rengeteg életet leélt már. Amyel szája kiszárad. A shirea nem csak a dragovida klánt jelképezi, vagy a sárkányúr helyét a klánon belül, hanem magát a sárkányt is. Az emberként leélt életeket. Ősidők óta.

– De…

– Azt mondtam, vedd el!

– Nem! – Amyel arca egyből átforrósodik a kirohanásra. Általában nem szokása ellenkezni lord Cedrikkel, de egy dragovida shireáját elvenni szentségtörés. Kislányként szeretett ugyan barbálni vele, kegynek érezte, ha apja hagyta, hogy megérintse, de nem emlékezett olyanra, hogy a férfi bármikor is levette volna nyakából a láncot. Önként egyetlen sárkányúr se venné le!

– Amyel… – sóhajt fel lord Cedrik.

– Sajnálom, de magyarázd el, hogy miért! Miért nem jön Warren nagyúr? Amikor lebetegedtél, és kiderült, hogy nem fogunk tudni elindulni, azt mondtad, az lesz a legjobb, ha értesíted, és majd ő eldönti a továbbiakat, de most azt mondod, nem is szóltál neki?

Amyel kivár. Válaszra vár. Tudatában van, hogy remeg a keze, hiába markolja a köntösét. Legszívesebben felpattanna, a lába zsibong a rákényszerített mozdulatlanságtól.

– Nem, nem szóltam neki – feleli nyugodtan lord Cedrik. Apróra aszott szája mosolyra húzódik. Amyel kezéért nyúl, meg akarja fogni, mint az imént, de Amyel elrántja.

– Miért?

Apja nagy levegőt vesz.

– Mert azt akarom, hogy te szabadíts fel!

Amyel arcából kifut minden meleg. Fájdalom szorul össze a mellkasában.

Hitetlenül mered rá az apjára, és bár a száját kinyitja, csak egy apró nyögés szakad fel a torkából. A döbbenettől képtelen megszólalni.

Ezt ő nem teheti! És nem is képes rá!