A kórházfolyosó csendes. Éjszaka van. A
nővérpult felett ketyegő óra szerint már éjfél is elmúlt. Távolabbról hallom az
éjszakás takarítónő motoszkálását. A felmosószer éles fertőtlenítőszagán túl
egy parfüm lenyomatát érzem. Egyből megéberedek tőle. Ismerem az illatot, a
márka mégsem jut az eszembe. Klári használta ugyanezt.
Felkelek a kényelmetlen fotelból,
kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Kizavarom a gondolataim közül Klári
emlékét. Most már elmondhatom, hogy könnyen megy.
A tévére csak egy futó pillantást vetek. A
szilveszteri kabaré ismétlése még mindig tart, de nem túl érdekes, ezért is
aludhattam be rajta. Annuskát sehol nem látom. Biztosan valamelyik kórteremben
van, a betegeket ellenőrzi. Elindulok, hogy megkeressem, de pár lépés után
megtorpanok. Ismét megérint az édeskés parfümillat, és ezúttal már a fojtott
sírást is hallom. Odasietek a tizenkettes kórteremhez, óvatosan beljebb hajtom
a résnyire nyitott ajtót. Csak az ágy fölé szerelt kislámpa ég az egyágyas
szobában, és a néma gépek monitorai. A parfümillat erősebben érződik.
Panka mozdulatlanul fekszik a takaró
alatt, mellkasa a lélegeztetőgép ritmusára emelkedik-süllyed. A kislány már
tizedik napja kómában van. Egy autós gázolta el, miközben a zebrán akart
áthajtani a biciklijével. Az anyja éjjel és nappal egyaránt mellette van. Nem
vesz észre. Lehajtott fejjel, félig törökülésben gubbaszt az ágyhoz húzott
fotelben, és csendesen sír. Az ölében Panka szétnyitott naplója hever. Az
ápolóktól tudom, hogy minden nap azt olvassa, hol hangosan, hol csak magának.
