Dragovida Krónikák I. – Sárkányvér

Prológus

 

– Megőrültél? – Khirov a négy lábát megvetve állta el Roynor útját, hogy a fészektestvére még csak véletlenül se hagyhassa el a kis erdőt, ahová ő hívta. Karmait a tegnapi eső által átáztatott, rohadt szagú avarba mélyesztette.

Még kölyökkorukban fedezték fel a sárkányfészektől távoli, eldugott völgyet. Versenyezni akartak – állandóan versengtek mindenben –, hogy ki képes messzebb jutni a levegőben. Hajnalban hagyták ott a fészket, az egyik szellőzőjáraton át kúsztak ki, hogy az őket őrző nőstényeket elkerüljék.

Aztán a szárnyukat kitárva vetődtek le a hegy északi oldalán, ami olyan magas volt, hogy nem lehetett lelátni az aljáig.

A kis völgyig bírták. Akkor már mindketten az erejük végét járták, inkább csak hagyták, hogy a szél vigye őket, elnehezült szárnyukat képtelenek lettek volna megmozdítani.

Fákat letarolva értek földet. Az a fa, amely megfékezte Khirov esését, a becsapódás erejétől félbetört, szerencséje volt, hogy nem sértette meg valamelyik ág a szárnya még puha és rugalmas bőrlebernyegét.

A törzs csonkját az eltelt kétszáz év alatt az időjárás majd a földig lekoptatta, a maradványait moha nőtte be, de Khirov még mindig pontosan emlékezett a helyre.

Nem messze tőle álltak most.

Már régen nem azok az ostoba kölykök voltak, akik kicselezték a fészket őrző nőstényeket. Azóta a Davon klán teljes jogú tagjaivá váltak, még ha jelenleg Roynor olyan ostobán viselkedett is, mintha kölyök lenne még mindig.

Khirov a két szárnyát széttárva meredt rá. Minden izma remegett a dühtől. Parázs égette a torkát, karmai alatt apró kavicsok csikorogtak. Ha Roynor megmozdul, kész lett volna rávetni magát, de a fészektestvére csak nyugodtan megrázta a fejét.

A fák lombján átszűrődő, kései napfény érintésére felszikráztak vörös pikkelyei.

– Te ezt nem érted…

– De nagyon is értem – sziszegte Khirov, majd fenyegetően felmordult, annyira képtelenség volt, amit hallott. – Meg akarod tagadni a klánod!

– Nem akarom – ingatta a fejét Roynor. Higgadt volt. Kettejük közül mindig ő volt a higgadtabb.

Khirov dobbantott egyet a mellső lábával, és a fészektestvére nyaka felé kapott, fogai a vastag, pikkelyes bőr előtt csattantak, bár egyelőre csak jelképesnek szánta a támadást. Kölyökkorukban ugyan sokszor mérték össze az erejüket, és kifejlett sárkányként is előszeretettel gyakoroltak együtt, de soha, egyikük sem fenyegette meg ilyen nyíltan a másikat. Testvérek közt ez nem szokás, még ha nem is a vér kötötte őket össze, csak a klán és a fészek. Khirov és Roynor két külön pártól született, de a két nőstény – ahogy az szokás volt – ugyanabba a fészekbe rakta le a tojásait. Így könnyebb volt megvédeni őket, a fiókákat, a ritka kincseket.

– Elhagyni akarod! Az majdnem ugyanaz. Akinek nincs klánja, az szabad préda. Bárki levadászhatja, és hidd el, az ellenségeink örömmel megtennék.

Roynor pofájára féloldalas mosoly kúszott, kivillantotta a fogait.

– A Lerindow klánra gondolsz.

– Te is tudod, hogy igen.

A Davon klán és a Lerindowok mindig is ellenségesen viselkedtek, folyamatos volt a harc a területekért, ami az emberek szaporasága miatt amúgy is egyre szűkebbé vált, de minden más sárkány is kapva-kapott volna az alkalmon, hogy meggyengítsen egy másik klánt.

– Nem érdekelnek a Lerindowok – jelentette ki Roynor.

Megdöbbentő egy kijelentés volt, Khirov egyből felkapta rá a fejét. Összehúzta a szemét.

– És a saját klánod? Én?

– Mondom: nem érted.

– Akkor magyarázd meg, miért! Miért?

Roynor nagyot sóhajtott, mire az egyik fa alacsonyra benyúló ágán a levelek megpörkölődtek.

– Megtörtént…

Khirov a szó hallatán elképedt.

– Úgy érted… – Megrázta magát. Tudta, hogy érti Roynor, felesleges lett volna szavakba kérni.

A sárkányok közt nem létezett szerelem. Ők az erejük miatt választottak párt, és könnyen túlléptek rajta, ha mást alkalmasabbnak találtak.

A klánokat mindig is az erő tartotta össze. Csak az erős maradhatott fenn, csak az erős élhetett túl.

Ritkán, nagyon ritkán mégis előfordult, hogy egy-egy sárkány vére dalra fakadt. Lehet, hogy sokkal régebbtől számolták az időt, mint az apróéletű emberi lények, lehet, hogy ők már a világok kezdetén is jelen voltak, lehet, hogy az egyetemes tudás, ami mindegyikükben ott rejtőzött, hatalmas, de még ők se tudták, hogy miért van ez. Miért van, hogy olykor dalra fakadt a vérük? Talán a mindenhol jelenlévő mágia akarta, hogy így legyen, talán valami más, ami még náluk is ősibb.

– Melyik klán? – rágta meg Khirov a kérdést, fogai alatt a szavakat megőrölte. Biztos volt benne, hogy nem egy Davon nőstény, akkor nem kellene elhagynia Roynornak a klánt.

Újabb sóhaj, egy levél lángra kapott, dacára annak, hogy az eső után jártak. A levél szélei felpöndörödtek, majd ahogy elégett, a kacs eleresztette.

Khirov megvárta, míg földet ér, addigra a parázs is kihunyt.

– A Lerindowok, igaz? – A mellkasában keményen dübörgött az indulat. Fogalma sem volt róla, hogy a klán mit fog kezdeni ezzel a helyzettel. Udan megtilthatná Roynornak, hogy elhagyja őket, de Roynor már döntött. Nem véletlenül voltak itt.

– Nézd, Roy…

– Egy ember az.

Khirov irtózva felmordult. Hátrahőkölt. Akármennyire hihetetlennek is tűnt, amit hallott, Roynor neki soha nem hazudott volna. Legalábbis régen nem, de most már semmiben sem volt biztos.

– Egy… ember? Egy ember, Roynor? – A gondolat viszolygással töltötte el. Képtelenség!

Voltak ugyan páran a sárkányok közt, akik az embereknek még az írmagját is eltörölték volna a világból, és ebben a nézetben a Davon klán mindig is az élen járt, de soha nem támadták meg őket. Túl nagy lett volna a veszteség, mindkét oldalon.

Az emberek szaporák voltak, és egyre többen lettek, ráadásul közöttük is voltak, akik mágiával bírtak. Ők nemesvérűnek nevezték magukat, de valójában csak szipolyok voltak. Az erejük elvett, mindent, amijük volt, a természettől lopták. Növényektől, állatoktól… sárkányoktól is. A nemesvérűek mágiája ki tudja, mit tett volna velük. Udan, Roynor nemzője és a Davon klán vezére hiába érvelt a háború mellett, a többi klán egyelőre féken tartotta.

Egyelőre…

– Felejtsd el azt az ember! – húzta be Khirov a szárnyát, és maga köré tekerte. A meleg ellenére hidegen rázta az indulat. – Felejtsd el, mást nem tudok tanácsolni. Ha Udan tudomást szerez róla, hogy egy ember miatt fordítasz hátat a klánodnak, háború lesz. Vérbe és tűzbe fogja borítani a világot.

Roynor viszont megrázta a fejét.

– Nem érted – ismételte meg önmagát, ezúttal már csak motyogva.

Khirovban a rossz érzés úgy áradt szét, mint a jég. Túl jól ismerte a fészektestvérét. Túl jól!

– Mit titkolsz még? – bődült el, és előre akart lendülni, hogy ezúttal tényleg elkapja Roynor nyakát. Vért akart fakasztani, a nyelve hegyén érezni a meleget, de valami visszahúzta.

Elképedve nézett le.

Mind a négy lába köré növények tekeredtek. Hosszú fűszálak, folyondár indája, hajlékony gyökerek, a bokrok ágai.

– Sajnálom, de muszáj volt – hátrált el tőle Roynor. Hadarva fűzte egymásba a szavakat. A körülöttük lévő fák Khirov felé dőltek, gallyaikkal feléje nyúltak, hiába rántotta meg az egyik lábát, a recsegve szétszakadó növények helyére újak kúsztak. – El kell engedned, mert abban a nemesvérű lányban van valami, ami…

Khirov a szóra döbbenten felcsuklott. A szája sarkából folyékony tűz csorgott lefelé, a talajra fröccsenve sisteregve csapott fel a gőz.

– Sajnálom! – lépett még egyet hátra Roynor. Aztán a szárnyát széttárva lendült fel a magasba. Nem érdekelte, hogy ágakat sodor magával, nyílként száguldott az ég felé.

Khirov pedig képtelen volt megmozdulni. A döbbenet, ami letaglózta, nagyobb erővel szögezte le, mint a testére csavarodó növények.

 

Első Fejezet

 

Amyel mozdulatlanul ül a kényelmetlen széken, ujjai a könyv során siklanak. Bár a szemével követi a betűket, a látása homályos. A törvényeket fejből idézi:

– Az embervér gyenge. – Nyel egyet, mielőtt folytatja. – A mágia nem keveredhet.

Apja az elsők között tanította meg neki a dragovida törvényeket. Se írni, se olvasni nem tudott még, de minden este a törvényekkel feküdt, és reggel az volt az első, hogy fel kellett őket mondania.

Igazából annyiszor elismételte már, hogy a kezdeti gyűlölete kikopott. Az apja mindig olyan szenvtelenül ejtette ki, hogy az “embervér gyenge”, mintha semmit nem jelentene, de ő nem lord Cedrik. Nem dragovida, csak… egy félvér. Akinek léteznie sem lenne szabad.

Amyel pislog párat, de a látása nem tisztul ki. A tintával felrótt sorok szétfolynak, kígyók módjára tekeregnek a megsárgult, fényesre kopott papíron.

A becsukott ajtón túl, a folyosón léptek közelednek. Halkan csusszannak.

Amyel becsukja a könyvet. Lopva az ágy felé pillant. Apja kérte, hogy fennhangon olvasson neki, a törvénykönyvet is ő maga választotta, mégis úgy tűnik, hogy elaludt. Lord Cedrik szeme csukva van. Két keze összekulcsolva az álláig felhúzott takarón, egyenletesen lélegzik.

A szolgáló, Hugar csendesen kopog be.

Amyel felkel, a széke nyikkan egyet. Térdéről a pokróc a földre hull. Némi por lebben fel. Csendszagú por.

Amyel az asztalra teszi a könyvet, távol a gyertya megolvadt faggyútócsájától, és az ajtóhoz siet. Hidegebb, sötétebb levegő tódul be a szűk folyosóról, ahogy kinyitja, felzavarja a szobában megrekedt állottat. Hiába van nyitva az apró ablak spalettája, a ki-be járó szellő sem zavarhatja ki a tapétás falakra tapadt száraz, beteg szagot.

– Kész a vacsora, kisasszony – közli halk hangon, lehajtott fejjel Hugar. Kopasz tonzúráján, amelyet az idő alakított, megcsúszik a gyertya fénye.

Mióta Amyel az eszét tudja, az idős férfi és a neje itt szolgál. Keveset beszélnek, mindig tisztelettudóak. Még vele is. Bár Amyelnek fogalma sincsen, hogy tudják-e, lord Cedrik… nos hogy túlföldi.

Az elmúlt napokban viszont Hugar és Szavin is elhalkult. Lábujjhegyen közlekednek a ház folyosóin, apja szobáját – hacsak tehetik – elkerülik.

– Nem érkezett senki? – préseli ki Amyel az összeszorított fogai között.

– Nem, kisasszony.

Warren nagyúrnak – vagy ha mást küld maga helyett, annak – meg kellett volna már érkeznie, apja hetekkel ezelőtt értesítette, hogy nem fognak tudni elindulni, mint ahogy tervezték.

A gondolatra lüktetni kezd Amyel mellkasában a rettegés. Talán útközben történt valami?

– Kisasszony? – Hugar kivár. Arcán az eddigi semleges kifejezés megolvad, a ráncai elmélyünek, ahogy bizonytalanul elmosolyodik. Mondani akar még valamit, de Amyel int, hogy távozhat. Nincs szüksége senki részvétére. – Igenis… kisasszony – motyogja a férfi. Gyorsan újra lehajtja a fejét, és kiaraszol a gyertya remegő fényköréből. Amikor elnyeli a folyosó sötétje, Amyel újra bezárja az ajtót.

– Nem fog jönni – krákog fel ekkor az apja.

Amyel megdermedve markolja tovább a cirádás, fekete fémkilincset. Azt hitte, az apja alszik. Lord Cedrik még dragovida mércével is öreg, amennyire Amyel tudja, már Warren nagyúr apját is szolgálta. Rémisztő a tény, hogy az utóbbi pár hétben mintha több tíz évet korosodott volna. A betegség gyorsan, túl gyorsan verte le, senki nem számított rá. Ő legalábbis biztosan nem. Apja haja megritkult, tincsekben hullott ki, az arcbőre megereszkedett, kinyúlt, mint a kelt tészta.

Az elmúlt napokban már annyira legyengült, hogy az ágyból sem volt képes kikelni.

Amyel azóta nem hagyta magára.

Ahogy megfordul, hideg költözik a szívébe. A levegő megsűrűsödik körülötte. Apja éjjeliszekrényének a fiókjára mered, ahol lord Cedrik az apró, ln’dori varázsholmit őrzi. Néha, amikor beosont apja szobájába, előszedte és kicsomagolta a finom bársonyból. Bár a nyele nagyon régen letört, a kristályból csiszolt domború korongon nem keletkezett soha karcolás.

Amyel szerette az ujjbegyével cirógatni. Végigkövetni az ezüstből megmunkált keret indáit, a borostyánleveleket, és a levelekre karcolt aprócska jeleket, amelyekkel a hozzá értők mágiával itatták át. Apja ódzkodott használni, érthető módon, de Amyelnek nem voltak fenntartásai. Talán mert félvér volt, őt a nemesmágia nem szipolyozta ki, érzett ugyan valami különös bizsergést, ha kézbe vette az apró tárgyat, de az nem volt kellemetlen. Sőt. Hasonló volt ahhoz, mint mikor varázsolt, bár mégsem olyan. Sokszor kívánta ezekben a lopott percekben, bárcsak meglátná a kristályban Warren nagyurat, ugyanakkor félt is tőle, hogy mit mondana a dragovida, ha lord Cedrik helyet ő fogadná. A klán nagyurával Amyel csak és akkor beszélhetett, amikor a nagyúr úgy kívánta.

– Mi az, hogy nem fog jönni? – Amyel nem akarja, hogy vádlónak érződjenek a szavak, de képtelen nyugodt hangot megütni. Valami belülről fojtogatja.

– Warren nagyúr nem fog jönni – ismétli meg az apja, és erőtlenül megpaskolja maga mellett az ágyat.

Amyel visszamegy hozzá, és a takaró csücskét óvatosan félretolva leereszkedik a halkan megnyikorduló matracra. Két kezét az ölébe ejti, ujjaival elkezdi morzsolgatni a köntöse  anyagát. Azt figyeli.

– Miért nem? – A kérdés csak úgy kibukik belőle, pedig más helyzetben biztosan nem merné kiejteni. A kíváncsiság nem bűn, de lord Cedrik hamar elveszítette a türelmét a kérdések súlya alatt, ezért Amyel megtanulta maga megkeresni a válaszokat a számtalan könyv valamelyikében. – Azt mondtad, hetekkel ezelőtt értesítetted, hogy az állapotod… – Nem bírja kimondani a tényt.

Apja ekkor simítja meg a kezét. Az érintése száraz és érdes, mint a törékenyre aszott pergamen.

Amyel a göbös ujjakhoz kap.

Az apjára pillant, de mintha a halál arcába nézne. A férfi csontjairól minden hús lefogyott, szeme beesett az üregébe, halántékán felritkult a haj.

Amyel fuldoklik a torkába csorgó keserűségtől. Hiába tudja, hogy minden élet múlandó, attól még nem lesz könnyebb elviselni.

– Szeretnék adni neked valamit – húzza el lord Cedrik a kezét.

Amyel ökölbe zárja az ujjait, körmeit a tenyere bőrébe mélyeszti, úgy figyeli apját, ahogy a hálóruhája zsinórjaiért nyúl. Remegő ujjaival nehezen boldogul, de Amyel képtelen megmozdulni. Csak meredten bámulja, ahogy lord Cedrik elővonja a vékonyszemű láncra fűzött shireát.

A fekete, lapos karika két oldalán lévő klánszimbólumokon megtörik a gyertya fénye, a vésetek elnyelik azt.

Lord Cedrik kioldja a kapcsot.

Amyel az alsó ajkába mélyeszti a fogait. Semmit nem ért. Egy sárkányúr soha – soha! – nem válik meg a shireájától. Az olyan, mintha a lényétől fosztanák meg.

– Vedd el! – nyújtja oda lord Cedrik. Nem tűr ellentmondást a hangja.

Amyel mégse moccan.

A láncon megforduló shireát nézi. A számtalan jelet, amelyet az Őrzők véstek bele a megkövesedett pikkelydarabba. Apja sárkánya, Shaan rengeteg életet leélt már. Amyel szája kiszárad. A shirea nem csak a dragovida klánt jelképezi, vagy a sárkányúr helyét a klánon belül, hanem magát a sárkányt is. Az emberként leélt életeket. Ősidők óta.

– De…

– Azt mondtam, vedd el!

– Nem! – Amyel arca egyből átforrósodik a kirohanásra. Általában nem szokása ellenkezni lord Cedrikkel, de egy dragovida shireáját elvenni szentségtörés. Kislányként szeretett ugyan barbálni vele, kegynek érezte, ha apja hagyta, hogy megérintse, de nem emlékezett olyanra, hogy a férfi bármikor is levette volna nyakából a láncot. Önként egyetlen sárkányúr se venné le!

– Amyel… – sóhajt fel lord Cedrik.

– Sajnálom, de magyarázd el, hogy miért! Miért nem jön Warren nagyúr? Amikor lebetegedtél, és kiderült, hogy nem fogunk tudni elindulni, azt mondtad, az lesz a legjobb, ha értesíted, és majd ő eldönti a továbbiakat, de most azt mondod, nem is szóltál neki?

Amyel kivár. Válaszra vár. Tudatában van, hogy remeg a keze, hiába markolja a köntösét. Legszívesebben felpattanna, a lába zsibong a rákényszerített mozdulatlanságtól.

– Nem, nem szóltam neki – feleli nyugodtan lord Cedrik. Apróra aszott szája mosolyra húzódik. Amyel kezéért nyúl, meg akarja fogni, mint az imént, de Amyel elrántja.

– Miért?

Apja nagy levegőt vesz.

– Mert azt akarom, hogy te szabadíts fel!

Amyel arcából kifut minden meleg. Fájdalom szorul össze a mellkasában.

Hitetlenül mered rá az apjára, és bár a száját kinyitja, csak egy apró nyögés szakad fel a torkából. A döbbenettől képtelen megszólalni.

Ezt ő nem teheti! És nem is képes rá!

Az árulás ára (novella)

Korábban az Aranymosás Irodalmi Magazinban (még 2016. november 07. napján) megjelent fantasy novellám.

 

    Clydas egyedül ébredt a sátorban. A sátorban, ami sötét és hideg volt. A fekhelye mellett megrakott tűz régen elhamvadt, a parázs sem égett már. Egyedül volt az állatbőrök alatt, és a sátorlapon túl fények táncoltak. A hajnal hangokkal volt tele. Kiabálástól, acélcsengéstől fájdalmas hangokkal, még ha messzebbről hallatszódtak is csak.
    – Mara? – Clydas felriadva gördült az oldalára, és megérintette maga mellett a fekhelyet, de az üres volt. Nem őrizte a nő testének melegét sem már.
    A sátor bejárata elől ekkor félrerántották a ponyvát, és Harrald rontott be rajta. A parancsnok kezében kard volt, az acélt vér homályosította el.
    – Megtámadták a tábort, herceg! – Harrald zihált, és hanyagul felöltött ingén saját izzadsága, vérfolt hízott.
    – Megsebesültél… – ült fel Clydas. A tekintete mereven Harrald mocskos vászoningére tapadt, de a parancsnok egy ingerült mordulással megrázta a fejét.
    – Csak egy karcolás – lépett közelebb Harrald. – Jöjjön herceg! Mennünk kell!
    Clydas feje zúgott, és a nyelvét száraznak érezte, mintha taplót rágott volna. A gyomra felkavarodott a szájában visszamaradt bor megsavanyodott ízétől. Megrázta a fejét, hátha úgy a gondolatok rendezettebb sorokba összeállnak, de csak a tompán zsibbadó fájdalom erősödött fel.
    – Hova kell mennünk? – állt fel, de megszédülve vissza is roskadt a fekhelyre.
    Harrald megragadta a karját, és aggodalmasan lehajolt hozzá.
    – Biztonságos helyre, de… Jól van, herceg?
    Clydas kurta bólintással válaszolt csak. Ezúttal hagyta, hogy Harrald felsegítse, de amikor a parancsnok a földre hajított felöltőért nyúlt, elhárította a segítségét.
    – Keresd meg Marabellát!
    – De, felség…
    – Ez utasítás volt, Harrald! – förmedt rá a parancsnokra Clydas. – És kerítsd elő Bent is, hogy készítse fel a lovakat!
    – A lovak már készen vannak, felség, és mennünk…
    – Marabella! – Clydas ezúttal csak a nevet mondta ki, mire Harrald azonnal elhallgatott.
    – Igen, herceg! – hajtotta meg magát a parancsnok, de Clydas észrevette, hogy a kard markolatán megfeszül a keze. A kézfején kidagadtak az erek, és a bütykei elfehéredtek a kérges bőr alatt.
    A parancsnok merev testtartással sarkon fordult, és kilépett a sátorlap alatt. Clydas hallotta, hogy mély hangján utasításokat osztogat, de nem érdekelte. Gyorsan magára húzta a felöltőt, és egy nadrágot. A csizmáján a zsinórokat nem fűzte be, és a fegyverövet sem szíjazta fel. Amikor elkészült, kihúzta a hüvelyéből a kardját, és a csupasz pengével a kezében lépett ki a hajnali levegőre. Eső szemerkélt. Clydas megint megszédült, de ezúttal nem volt ott Harrald, hogy elkapja. Megmarkolta a földbe tűzött zászló rúdját, és előregörnyedt. A száját a gyomrából visszaszivárgó sav töltötte ki, és a fanyar íz akkor sem tágított, amikor egy adag nyálat kiköpött. Tudta, hogy a vacsorához megivott bor kevés volt ahhoz, hogy ilyen rosszul érezze magát, de az idő nem volt alkalmas rá, hogy visszapihenjen. Megtörölte a száját, és felemelte a fejét. A szemébe a hajáról legördülő eső csordogált.
    A tábor szélén rakott őrtüzek haldokoltak, de a nap már a horizont vonala fölé kúszott. Clydas látta a füst függönye mögött a kavarodást, és a fülében az összecsattanó acél hangja sokáig megmaradt…
    – Herceg, a lova… – lépett ekkor mellé az apródja, de Clydas ingerült pillantása a fiúba fojtotta a szavait.
    – Maradj itt vele! – parancsolt rá Benre, miközben a kézfejével megtörölte a száját. Hiába remegett a keze, erősebben rámarkolt a kardjára, és elindult.
    A katonái már visszaszorították a támadókat a sziklaszoroson túlra, de ahogy Clydas végiglépdelt a murvával lepett ösvényen, több holttest is az útjába került. A legtöbb a királynő vörös címerét viselte a köpenyén: egy szál rózsa, ami cirádás keresztre fut fel. Clydas keserűen gondolt arra, hogy annak a nőnek volt mersze apjától átvenni a keresztet, mint szimbólumot…
    – Clydas… – hallotta meg ekkor a nevét. Alig volt több mint a fuvallat szava, ami a vér szagától volt terhes.
    Clydas megkönnyebbülten pördült meg.
    – Mara – suttogta maga elé a nevet. Hagyta, hogy a kard markolata kicsússzon a tenyeréből, és a lány felé lépett.
    Marabella a száját harapdálva lépett elő az egyik félig lerombolt sátor mögül. Ugyanazt a finom szövésű köntöst viselte, mint az este. A ruha bő ujja több rétegben omlott alá, az alja a sárba ért. Az eső a lány testére tapasztotta a vékony anyagot, és Clydas látta, hogy reszket alatta. A fehér selyem alatt a melle minden vonala és a sötét bimbók is tisztán látszódtak.
    – Clydas, én… – Mara arca megvonaglott. Zavartan félrenézett, és letörölte az arcát.
    Clydas csak ekkor döbbent rá, hogy sír. Pár lépéssel átszelte a kettejük közt lévő távolságot, és magához ölelte a lányt. Mara teste forró volt, mégis reszketett. Ő is reszketett, ahogy a lányt tartotta, és a gyomra összerándult.
    – Semmi baj, édesem – simította rá Clydas Mara sűrű, fekete tincseire a tenyerét. – Most már biztonságban vagy. Nem lesz baj – hajolt le, és könnyű csókot hagyott a lány arcán. Érezte a selymes bőrön a könnyei sós ízét, és az eső zamatát.
    Mara megmozdult a karjaiban. Feljebb emelte a fejét, és a tekintete összetalálkozott Clydas pillantásával. Az írisz szürke színét a könnyei tördelték szét.
    – Sajnálom – suttogta halkan, de Clydasnak nem volt lehetősége visszakérdezni, hogy mit sajnál. A fájdalom a torkára tapasztotta a szavakat, és ő hitetlenkedve meredt le a lányra.
    Mara szája megrándult, és hátrébb lépett tőle. Clydas érzéketlenné váló ujjai lecsúsztak a derekáról, és a lábai megroskadtak. Fél kezével az oldalához kapott, és érezte, ahogy valami meleg csordul a tenyerére. A világ gyorsan fakult körülötte, de valamit tisztán látott: a Mara ujjai közül kiejtett tőr pengéjén megcsillanó vért…

***

    Mara a fejét lehajtva állt a trón előtt. A kandallóban megrakott tűz ropogását hallgatta, és a mögötte álló őr reszelős légzését. A súlyos ajtó nyílt, majd csukódott, a drága márványpadlón léptek kopogtak végig.
    Mara lassan térdre ereszkedett, és az öle előtt összefűzte az ujjait. Vékony bőrkesztyűje átázott, érezte, hogy vízcseppek peregnek belőle.
    – Nézz rám! – parancsolt rá a királyné erős, csattogó hangja, és Mara feljebb emelte a fejét.
    Doreah királyné hűvösen, fensőbbségesen nézett le rá. Vékony száját összeszorította, az állát magasan tartotta. Finom szálú, szőke haját ékköves háló tartotta meg, amiben a díszek összekoccantak, amikor a királyné halkan felkacagva megrázta a fejét.
    – Szóval megtetted – állapította meg.
    Mara látta, hogy elégedett mosoly lapul meg a száján, amin körbefutott a nyelve.
    – Igen, felség – felelte csendesen, és ismét lesütötte a szemét szégyenében. Nem volt büszke rá, hogy embert ölt, de az ár, amit a királyné kínált érte, elcsábította.
    Nem volt benne félelem, amikor megtette, de a szégyennel nem számolt...
    – Helyes. Állj fel! – lépett odébb Doreah királyné, és Mara engedelmesen talpra emelkedett. A fejét nem szegte feljebb, de a tekintetével lopva a királynét követte, és az őt kísérő, hosszú, borvörös uszályt.
    A nő elégedettnek tűnt, ahogy a trónhoz sétált, és az arannyal díszített karfára tette a kezét. Az ujjai úgy siklottak végig a fába mart vájatokon, mintha hangszeren játszana.
    – Mond el, hogy történt! – nézett hirtelen vissza Marára, és a tekintetén megcsillant a csilláron olvadó gyertyák fénye. Az írisze barnából elhajlott az arany felé, és a pupillája kitágult.
    – Ahogy parancsolja, felség – sóhajtott egyet Mara, míg a gondolataiban összeszedte a szavakat.
    A szája kiszáradt, és a torkában érezte lüktetni a szívét, ahogy ismét felvillant az emlékeiben Clydas érintése a bőrén. Sose szerette a férfit igazán, mégsem tagadhatta, hogy a herceg jó szerető, és gyengéd volt.
    – Igen, parancsolom! – emelte meg a hangját Doreah királyné, és Mara ismét ránézett. Valahol értette, hogy Clydas apja miért volt képes olyan könnyedén belehabarodni a nőbe: valóban gyönyörű volt. Kíváncsiság és düh remegett festéktől hangsúlyos ajkain, és a mozdulat, amivel ismét megrázta a fejét, kecses volt, mint egy meghajló virágszál.
    – Kábító főzetet kevertem a borába, felség. Abban bíztam, hogy álmában végezhetek vele, de… – akadt el Mara szava egy pillanatra. Összevonta a szemöldökét, és félrenézett a királynéről.
    – De mi? – sürgette meg a nő.
    – De megtámadták a tábort, mielőtt… megtehettem volna – nedvesítette be Mara a száját. – Kiosontam a sátorból, hogy megtudjam, mi történt, és a kavarodásban a maga… – Mara lesütötte a tekintetét. A padló kockáiba mart fényes, csillámló köröktől szédülni kezdett. – A maga katonái…
    Doreah királyné éles, csengő hangon felnevetett.
    – Csak nem hitted, hogy mindent egy lapra teszek fel? – fordult vissza Mara felé.
    – Nem, felség – válaszolta csendesen Mara. Nyelt egyet, de a torkában meghízott gombóc nem csúszott lejjebb.
    – Folytasd!
    – Én… – rázta meg Mara a fejét, de az emlékeibe égett képet a herceg fájdalomtól eltorzuló arcáról nem száműzhette el magától. – Én… A herceg felébredhetett, és én a sátrak közt belefutottam – folytatta csendesen, akadozó hangon, és hiába tudta, hogy a királyné ettől többet akar tudni, inkább makacsul összeszorította a száját.
    Doreah királyné otthagyta a trónust, aminek a háttámláján még az ónixszal kirakott kereszt pihent, és visszalépett Mara elé.
    – Milyen érzés volt? – hajolt le a lányhoz.
    Mara felpillantott a nő negédes mosolyára, de aztán megint lesütötte a szemét. Csak undort érzett magában, nem diadalt. Pedig büszke lehetett volna. A királyné kegyelmet ígért neki, és hozzá rangot, birtokot. Egy magafajta, ócska tolvaj ettől többet sose kívánhatott volna...
    – Hallgatsz – nyugtázta Doreah királyné egy elégedett mordulással. – Azt hiszed, nem tudom, milyen érzés? – Mara könnyű, finom érintést érzett a bőrén, és amikor a nő feljebb kényszerítette az állát, engedelmesen felnézett.
    A királyné szinte kedvesen simogatta meg Mara arcát.
    – Pedig nagyon is tudom, milyen érzés – duruzsolta. – Te a fiút, én az apját öltem meg…
    Marában benne rekedt a lélegzet, és a szíve fájdalmasan megvonaglott. A köznép szájából már hallotta a pletykát, de a bűnöstől megtudni... más volt.
    – Felség, én…
    – Csitt! – nyomta rá Mara szájára az ujját a királyné. – Nem kell beszélni róla, ha nem szeretnél, kedvesem – mosolyodott el, majd ellépett a lány mellől. – Gondolom, fáradt vagy, és szeretnéd már megkapni a jutalmadat – kuncogott fel a nő.
    Mara megkönnyebbülten bólintott egyet, és a királynője után akart fordulni, de a hirtelen fájdalom, ami úgy csapott le rá, mint a villám, megbénította. A teste megfeszült, akár az íj idegén a húr, és ő akaratlanul is felnyögött. A fülében megvadult áradatként zúgott a vére, mégis áthallotta rajta a királyné csilingelő, gúnyos nevetését.
    – Elég lesz, Osmund! – intett Doreah királyné nagyvonalúan, mire a Marát tartó férfi kirántotta a tőrt a lány bordái közül.
    Mara zihálva omlott össze a padlón, és a teste görcsösen remegett. Képtelen volt küzdeni a hullámokban átcsapó fájdalom ellen. Még élt, de a terem fényei egyre messzebb kerültek tőle. A tudatán megüvegesedett minden emlék, szó, illat, és a kakofónia, amivel vére dalolt, lassan elcsitult.
    – Látod, Osmund? – Doreah királyné hangja, halk nevetése kásássá korcsosult benne.
    – Igen, felség. – A férfinak mély hangja volt. Karcos és érdes.
    – Így végzi minden áruló. Nem arany és rang jár fizetségképpen, csak… halál…


 

 

Tévítéletek (novella)

Az első (bárhol) megjelent novellám 2016. augusztus 12. napján jelent meg az Aranymosás Irodalmi Magazinban, ami számomra óriási lépés volt, és örök hála a megjelenésért az Aranymosás csapatának.

Mivel az Aranymosás Irodalmi Magazin már egy ideje nem elérhető, és jelenleg nem is tudni, mi lesz a sorsa, ezért úgy döntöttem, hogy az ott lévő novelláimat feltöltöm a blogomra és a wattpadra is, úgyhogy fogadjátok szeretettel a legeslegelső novellámat.

(Bár erős volt a késztetés, hogy belejavítsak, hiszen az azóta eltelt 7 év alatt sokat fejlődtem, de leküzdöttem a késztetést, ez ez első, eredeti és egyetlen verziója a novellának.) :)

    Miranda minden reggel lejárt a parkba. Télen, nyáron egyaránt – nem számított, hogy milyen az idő. Szerette a csendet, a hajnal hűvösét, hogy része lehet az ébredésnek.
    Most is a kedvenc padján ült, szemben a szökőkúttal. A gyepet áztató vízsugarat követte a tekintetével, és várta, hogy a lombkoronaszint fölé emelkedő nap első, csiklandós sugarai elérjék végre. Szerette az érzést, ahogy didergő lábszárán feljebb kúszik a meleg. Ifjú éveinek nyarait idézte fel benne.
    Miranda ekkor látta meg a lányt. Fiatal volt, valahol a húszas évei közepén. Ő is mindennap lejárt a parkba, bár korántsem azért, hogy öregesen ücsörögjön, mint Miranda. Egyenletes tempóban futott, az edzőcipője felverte a parkot körbeölelő pálya salakját. Szoros lófarokba kényszerített haja szőke volt, mint a pergetett méz, és a copf ütemesen himbálódzott a lapockájánál. A füléből színes zsinór lógott, bekúszott a szűk trikó alá is. A lány arca festetlenül is szépnek tűnt, és Miranda irigykedve gondolt a felette elszállt évekre. Valaha ő is volt ilyen fiatal, ilyen karcsú. Bár ő sosem futkosott. Ez a mai fiatalság bolondériája. Diéta és sport, hogy szépek maradjanak. Ez a lány sem más. Nyilván azért jár le minden áldott nap, mert az alakját félti, és milyen jó neki, hogy pont erre akad gondja…

***

    Suzy éppen a postaládából kiszedett leveleket szortírozta unottan, amikor Elise berohant az ajtón. Vagy inkább energikusan berobbant. Pár percen múlott csak, hogy nem késett el, mégis vidámnak tűnt. Az arcán széles mosollyal torpant meg a recepciós pult előtt, és szuszogva nyújtotta a kártyáját.
    – Szia, Su – simította hátra a szoros lófarokból elszabadult tincseket. – Milyen csinos ez a blúz – jegyezte meg, míg arra várt, hogy a gép berögzítse az érkezését, és Suzy kényszeredetten elmosolyodott. Hiába volt Elise hangja őszinte, élt a gyanúperrel, hogy csak ugratja. Suzy nem tartotta magát sem különösebben szépnek, sem csinosnak. Noha állandóan diétázott, képtelen volt lefogyni.
    – Köszönöm – válaszolta szándékosan kimérten, ahogy visszaadta a plasztikkártyát. – A tiéd is nagyon szép. Még nem láttam rajtad – nézett végig Suzy a kolléganőjén.
    Elise halványbarna, selyemfényű blúzt viselt, aminek az ujját visszafogott pliszé díszítette. Nem volt kimondottan hivalkodó darab, de a lány alakján kifogástalanul állt. Bár az ilyen karcsú lányokon szinte minden jól állt. Akár melegítőalsóban is parádézhatott volna, akkor sem nézett volna úgy ki, mint egy tehén.
    – Oh, ez? – nevetett fel Elise. – Csak egy öreg darab – legyintett egyet, majd visszacsúsztatta a táskába a kártyáját. Félrehajtott fejjel nézte Suzy-t, mintha várna még valamire, de Suzy úgy tett, mintha valami roppant fontos dolga akadna a gépen. Vadul püfölte a billentyűzetet.
    – Legyen szép napod! – vetette még oda Elise-nek negédesen mosolyogva, de csak akkor nézett fel, amikor a lány már elfordult tőle.
    Elise kecses léptekkel sietett a lifthez, és Suzy irigykedve nézte, hogy egyszer sem bicsaklik meg cipője tűsarka. Olyan könnyedén, természetes egyensúllyal lépkedett, mint egy manöken, és ahogy a lány beszállt a felvonóba, Suzy éppen elcsípte egy másik kolléga pillantását.
    Peter a nappalos biztonsági őr volt a földszinten. Középkorú, jóképű pasas, és pár évet nyugodtan letagadhatott volna. Suzy tudta róla, hogy néhány éve még részt vett fitnesz bajnokságokon, és volt, amit meg is nyert. Dögös egy kan volt, az már hétszentség, és Suzy olyan boldog lett volna, ha csak egyszer is olyan sóváran, csibészes mosollyal nézett volna rá, ahogy most Elise-re…

***

    Nicolas lelassította a lépteit. Nem akarta ő megelőzni Elise-t, sőt! Éppen ellenkezőleg: roppantul élvezte a látványt. A lány lassan haladt előtte, egy aktát lapozgatva. A kosztümszoknya alatt izgatóan mozgott a feneke, és az ablakon betűző nap érdekes fény-árnyék játékot játszott a fekete anyagon. Nicolas ágyéka bizseregve megmoccant. Mivel nem volt rajtuk kívül más a folyosón, a nadrágja elejére csúsztatta a tenyerét, és megdörzsölte picit. Nem akarta, mégis felnyögött az érzéstől, ami szétcikázott benne.
    Elise megtorpant, a kövezeten kopogó léptei elhaltak. Visszafordult, és Nicolas egy széles vigyorral leengedte az ágyéka elé a papírlapot. Még szerencse, hogy volt nála valami.
    – Milyen csinos vagy ma, Elise – lépett közelebb a lányhoz, és az kénytelen volt hátraszegni a fejét.
    – Mindig ezt mondod… – jegyezte meg Elise egy halvány mosollyal. A szempilláit lejjebb engedte, de a napfény még így is érintette az íriszét: a sötétbarna árnyalatot ellágyította rajta.
    – Mert mindig csinos vagy – nevetett fel Nicolas. Felnyúlt, és a tenyerére vette a lány lófarokba kötött haját. Hagyta, hogy az aranyló, sikamlós tincsek egyesével folyjanak ki az ujjai közül, míg Elise nyakába igazította őket. A farmerét most már kifejezetten szűknek érezte. Vágy feszítette belülről.
    – Ez így roppant unalmas azért, nem? – lépett hátrébb, illendőbb távolságra a lány. Az ajkán a mosoly elhidegült valamelyest, és a szavaiban is mintha némi gúnyolódó élc bujkált volna. Vagy kihívó?
    Nicolas ismét felnevetett.
    – A szépség sosem unalmas. – Bár nem mozdult a lány után, a tekintete mohón követte. Erőszakot kellett magán vennie, hogy Elise szemét nézze, és ne a szűk blúz alatt feszengő melleit, de ettől függetlenül azt a két formás halmot látta a lelki szemei előtt. Érezni akarta a puhaságukat, és amikor maga elé vizualizálta, ahogy a hüvelykujjával körberajzolja a bimbókat, akaratlanul is felszisszent.
    Elise elfintorodott.
    – A bókjaidat inkább a feleségednek tartogasd, ő talán értékelni is fogja – fordult el a lány, és sietősen benyitott az egyik irodába.
    Nicolas sajgó, lüktető ágyékkal nézte a becsukódó ajtót, és tudta, hogy a kis dög egyszer úgyis beadja a derekát. Az ilyen nőcskék mindig beadják, csak éppen előtte szeretik kelletni magukat. Azt hiszik, akkor kevésbé tűnnek majd szemérmetlennek, ha az erkölcsöset mutatják a világnak...

***

    Bruce elgondolkodva könyökölt a fényes üveglapon, ami a pultot fedte. Kézfején a félig begyógyult sebet vakargatta, miközben a szemével a pultos gyors mozdulatait figyelte, amivel kimérte a sört. Hálásan biccentett egyet, amikor a lány letette elé a korsót.
    – Egy darab szokásos, ahogy kérte – mosolygott rá kedvesen. Mindig kedves volt, Bruce ezért is járt szívesen ide. Már a lány mosolya megmelengette a szívét a fárasztó napok után.
    – Köszönöm, Alice.
    A lány felnevetett. Bájos kacaja volt, és ahogy a fejét hátravetette, a pult fölött villogó neon lila fényei szétszaladtak a hátrafogott, szőke fürtökön.
    – Elise – javította ki. – A nevem Elise.
    – Elise – ismételte meg Bruce. – Sajnálom... – Zavarában végigdörzsölte állán a borostát.
    – Semmi baj – lépett ki a lány a pult mögül, és futólag a karjára ejtette a tenyerét. Meleg, barátságos érintése volt, de gyorsan elkapta a kezét. A mosolya feszélyezetté vált, és inkább elfordult. Kihúzta a pult szélére a tálcát, és újra átrendezte rajta a poharakat, üvegeket.
    – Nagyon bájos név – jegyezte meg Bruce, hogy oldja kettejük közt a csendet, de amikor kimondta, máris megbánta. Sutának, elcsépeltnek érezte a szavakat.
    – Köszönöm – hajtotta lejjebb a fejét Elise. Mintha elpirult volna, de Bruce nem volt benne biztos.
Gyorsan témát váltott.
    – Sokat dolgozik. Bármikor jövök, maga van a pult mögött. Minden este.
    Elise ismét felnevetett – halkabban, szomorúbban. Bruce-ra nézett.
    – Kell a pénz – mondta halkan, majd felkapta a tálcát. Odébb sietett, és Bruce csak a szemével követte a fiatal lányt.
    Elise az egyik hátsó asztalhoz ment, ahol nagyobb hangú társaság iszogatott. Bár nem volt még túl késő, némelyik vendég közülük elég részeg volt már. Az egyik férfi széles mosollyal kapta el a lány derekát, és az ölébe rántotta. Nem törődött Elise tiltakozásával, végighúzta a tenyerét a lány combján, ahol már nem fedte a rövid, farmervászon nadrág…
    Bruce felállt a helyéről, de egyelőre nem mozdult. Tanácstalanul nézte a jelenetet.
    A lány a vendég mellkasához nyomta a tenyerét, megpróbált szabadulni. Mondott is valamit – rendületlenül mosolyogva –, de Bruce nem hallotta. A teremben zene dübörgött, a fülében meg saját vére. A férfi elkapta Elise csuklóját, és közelebb rántotta magához. Ha a lány nem húzza félre a fejét, meg is csókolta volna, és Bruce érezte, hogy düh lepi el az agyát. Öles léptekkel kerülte meg a legközelebbi asztalt, és a bár hátuljába sietett. Megállt az idegen férfi mellett. Nem szólt – a beszéd nem volt sosem az erőssége –, de egyetlen mozdulattal elkapta a fickó kezét, és olyan erővel megszorította, hogy az kénytelen volt elengedni a lányt.
    Elise riadtan ugrott fel a pasas öléből, és Bruce mögé húzódott. Megragadta az ingét a derekánál, és Bruce érezte, hogy a lány keze remeg…

***

    Elise halkan csukta be maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Lehunyta a szemét, és lerúgta a cipőt a lábáról. Már nagyon fájt a lába abban a rohadt cipőben, amit múlt héten vett a turkálóban, de nem válogathatott. Nem volt másik.
    Ekkor a folyosón felkapcsolódott a villany, és ő összerezzent. Hunyorogva nézett fel. Az édesanyja állt a nappaliba vezető boltív alatt. Ő is fáradtnak tűnt.
    – Azt hittem, már alszol, anya – sóhajtotta Elise. Hagyta, hogy a táskája lecsússzon a karjáról. Nem érdekelte, hogy szétnyílt, amikor a földre esett.
    – Téged vártalak. Milyen napod volt?
    Elise mosolyt erőltetett magára.
    – Egész jó. Csak kicsit elfáradtam – hajolt le gyorsan a táskáért, és feltette az alacsony asztalkára, a gondosan odakészített csekkekre.
    Be kellene fizetni őket.
    – Ray hogy van? – Nem nézett az anyjára. Nem mert. Félt, hogy észreveszi rajta, hogy a mosolya erőltetett, hogy legszívesebben sírna. Nehéz volt a nap.
    – Változatlanul.
    Elise aprót bólintott, és lábujjhegyen lépett közelebb az egyik csukott ajtóhoz. Nem kapcsolt villanyt, csak az utána beszökő fényben sietett az ágyhoz. A keskeny heverő mellett műanyag polc állt, rajta orvosi monitor. Egyenetlen vonalak ugráltak a képernyőn. A hangot az anyja levette, hogy a csipogás ne zavarja Ray-t.
    Elise óvatosan simított végig a kisfiú homlokán. Nyirkosnak érezte, de nem melegnek, és Ray nyöszörgve fordította felé a fejét.
    – Te vagy az, anyu? – kérdezte halkan, álomvilág peremén egyensúlyozva. Elise látta a szája sarkából lecsorduló nyálcseppet is.
    – Igen, kicsim – húzta végig az ujját a kisfiú arcán.
    – Apu is hazajött?
    Elise szíve fájdalmasan vonaglott meg.
    – Nem tudott. Azt ígérte, holnap – suttogta halkan, mire Ray csak bólintott egyet. Szorosabban magához karolta a csomós bundájú plüssmedvét, és még nyöszörgött egy darabig.
    Elise megvárta, hogy a légzése egyenletessé váljon, csak utána hagyta magára a kisfiát. Az ajtót csendesen tette be maga után, nehogy felébredjen.
    Anyja még ugyanott állt – a boltív alatt–, és őt nézte.
    – Meddig akarsz még hazudni neki? – rándult meg a szája sarka, és a mellőle lefutó barázda elmélyült. – Mindketten tudjuk, hogy nem jön vissza az apja – folytatta megvető hangsúllyal a hangjában. – Az az átkozott féreg!
    – Jaj, anya… Szerinted hogy mondjam meg neki? – Elise már nem volt képes mosolyogni. Szomorúan, fáradtan nézte az anyját, és a szíve mélyén egyre nehezebbnek érezte a követ. Még mindig szerette Raymond-ot. Még úgy, is, hogy elhagyta. Mert a férfi elhagyta, miután a fiuk megszületett. Amikor megtudta, hogy Ray leukémiás. Hogy sose fog meggyógyulni, mert nincs gyógyszer. Hogy túl korán meg fog halni…

Megkezdődött az Árnyak Hangja szerkesztése!

 

A tegnapi napon a szerkesztőm átküldte a regény első körös szerkesztését, úgyhogy izgalmas időszaknak nézek elébe. ;)

Friss hírekért, infókért, kövessetek facebookon vagy instagrammon ;)

 

UI: Már most úúúgy izgulok.

Vélemény – Az idő minden sebet...

Kicsit bogarásztam a molyon, és szembe jött egy régebbi novellám pár értékelése. Na jó, és nem bírtam ki, hogy ne osztogassam. 😊

 

halenka: "Eszméletlenül megható történet. Iszonyúan bőgetős, de jó értelemben. Ha jellemeznem kellene a „meghitt pillanatot”, ezzel a novellával jellemezném. Köszönöm az élményt!"

 

Lehvira: "Az összes novella közül ez lett az egyik kedvencem. Mazochista hajlamaim miatt talán, vagy nem tudom. Hiába éreztem azt minden egyes oldal után, hogy összefacsarodik a szívem, egyszerűen képtelen voltam letenni. Olvasni akartam. Lili gondolatait. Azokat a változásokat, amik beálltak a gondolkodásmódjában. A Béla bácsival való kapcsolatáról, majd az azt követő szomorú fordulatról, amire számítani lehetett, mégis megrázza az embert."

Nyuszibusz: "Ami még kedvenc lett és nagyon szerettem, annak ellenére hogy nem egy nagyon boldog novella az Az idő minden sebet… Meg van a maga szomorkás hangulata, ennek ellenére nagyon tetszett és magával ragadott, picit jobban benne maradtam ebben az írásban mint a többiben."

Facebook, Instagram

A mai naptól már elérhető a Facebook és Instagram szerzői oldalam is:

facebook

instagram 

MAXIM Kiadó eredményhirdetés

Az utóbbi időben tudom, hogy szörnyen eltűntem, de nem véletlenül. :)

Viszont a visszatérésre egy nagyszerű hírrel érkeztem:

 

A MAXIM Könyvkiadó még év elején meghirdetett  egy regénypályázatot, amelynek az eredményhirdetése pár nappal ezelőtt volt, és... (dobpergés)

...

Az Árnyak hangja című fantasy young adult regényem a Dream kategória győzteseként 2023. évben fog várhatóan megjelenni!